Justine Henin: Az első Grand Slam mindent megváltoztat, miközben semmit sem változtat meg – Legends’ Voice

Sorozatunk első részében Henin elmondta, hogyan élte meg a Serena Williams elleni elődöntőt. A folytatásban a Kim Clijsters elleni már-már egyoldalú (6:0, 6:4) döntőre tekint vissza, és elárulta azt is, mit változtatott meg (vagy épp mit nem) karrierje első major-győzelme. A 2003-as Roland Garros egy kislány álmáról, és egy örökké elégedetlen versenyző beteljesült céljának történetéről szól.

Fel tudok dolgozni egy ilyen győzelmet két nap alatt? Hogyan fogok visszarázódni? Mindig ez a kérdés. A Serena elleni elődöntő után nagy volt a pezsgés körülöttem, de elég könnyen megbirkóztam vele, mert a feladatra összpontosítottam. Carlos [Rodriguez] nagyon figyelt arra, hogy nyugodt környezetet teremtsen. Talán nem tudatosult bennem, de szerintem a győzelem után érzett önbizalomnak, valamint a Serena elleni fordítás emlékének is nagy szerepe volt benne. Küldetésem volt.

Mintha valami átvette volna az irányítást, és az vitt volna előre; egyáltalán nem bénított meg a lehetőség, épp ellenkezőleg, pont ez adott lendületet. Ez volt az én történetem, azé a kislányé, aki 1992-ben a pálya széléről nézte a döntőt az anyukájával. Egészen kicsi koromtól fogva ez volt az egyik küldetés az életemben, és 2003-ban sokkal inkább az volt, mint 12 évesen, amikor anyám meghalt.

A küldetés a végéhez közeledett, és már csak az utolsó lépést kellett megtenni. Ez vezérelt. Ez irányított. A Serena elleni győzelem után ez a pillanat sem hiányozhatott. Azt gondoltam, hogy ez Kim kezére játszik majd, mivel ő is pontosan tudta, mennyire fontos ez nekem.

A döntő előtti napon nagyon hamar lefeküdtem, mert számítottam rá, hogy rettentő korán fel fogok kelni. És valóban: 4.30 vagy 5 lehetett, amikor felpattantak a szemeim. Onnantól nyilvánvaló volt, hogy nem lesz több alvás. Mellettem volt Pierre-Yves [Hardenne, az exférje], akinek azt mondtam: ez az én napom kell, hogy legyen. Egyszerűen nem alakulhatott másként. Természetesen ott volt a nyomás, az idegesség, elvégre mégiscsak egy Grand Slam-döntőről beszélünk, csupán a másodikról a karrieremben. Mégis olyan volt, mintha előre megírták volna a forgatókönyveket.

Vajon kapóra jött nekem, hogy egy másik belga volt a túloldalon, így kevesebb figyelem irányult rám otthonról? Ez egy jó kérdés, amin nem igazán gondolkoztam el korábban. Egy dolog biztos: egymás ellen különösen nehéz volt játszani. Nem is volt igazán emlékezetes döntő. Tettem, amit tennem kellett, Kim viszont sehogyan sem találta a ritmust.

Ha őszinte akarok lenni, azt mondanám, hogy a 2010-es brisbane-i döntőben játszottuk a legjobb meccsünket egymás ellen, amikor pár év kihagyás után visszatértem. Az volt az egyetlen alkalom, amikor vesztesen hagytam el a pályát, és a végén mégis összeölelkeztem Carlosszal. [Justine 7:6-ra elveszítette a döntő szettet, pedig adogathatott a győzelemért, és volt több meccslabdája is.] Azt mondtam neki, hogy mindent beleadtam. Megnyerhettem volna a döntőt, de végül ő győzött. Nyoma sem volt megbánásnak, ami elég ritkán fordult elő velem, kiváltképp, ha Kim volt az ellenfelem. Szóval nagyon szép pillanat volt.

Visszakanyarodva a 2003-as döntőhöz: úgy gondolom, a nyomással mindenképpen megbirkóztam volna, mivel sosem jelentett problémát. A helyzetet inkább a Kim elleni játék nehezítette meg. Ami azt illeti: ezzel mindkettőnknek meg kellett küzdenie.

Kim és én rendkívül jól ismertük egymást. Ő nyolc volt, amikor először játszottunk, én kilenc. Sokat utaztunk együtt. Nagyon különbözőek vagyunk, már-már egymás ellentétei, a közös történetek mégis összekötöttek minket. Édesanyám halálakor Kim egészen közel állt hozzám. Három vagy négy évvel később az ő anyukája is súlyos betegségen ment keresztül. Szóval az egy nehéz pillanat volt, amikor az egyik versenyen találkoztunk utána. Nem sokkal korábban jutott el hozzám a hír, és én, aki átéltem már egy ilyen tragédiát, nem akartam, hogy rá is ez a sors várjon. Ez elég különleges kapocs volt köztünk.

Nyilvánvalóan meg akarta nyerni a döntőt, de olykor ezek a tényezők is szerepet játszanak. Úgy gondolom, hogy még akkor is hatással lehetett a döntőre, ha mindannyian egyetértünk abban, hogy nem adta csak úgy oda a győzelmet. Kimnek is meg kellett birkóznia ezzel a helyzettel, ami nem volt egyszerű feladat.

Egy döntőt már elveszített Párizsban, így számára a tét is nagyon más volt, mint nekem.

Egy ilyen győzelem nem csak rólad szól. Én például mindig az én kis klikkemmel ünnepeltem. Eljött a keresztanyám, aki nagyon közel áll hozzám. Ő apám nővére, és sokat segített anyámnak, egyúttal rólunk is gondoskodott, amikor szükségünk volt rá. Vele is meg akartam osztani az örömömet.

Ott volt az edzőm, akinek szintén megvolt a maga küldetése. Rengeteget áldozatot hozott azért, hogy edző lehessen, és rengeteg munkát fektetett a pályafutásomba. Emellett önmagának is bizonyítani akart, így számára is győzelem volt. Ezt mindig megértettem, és pozitívumnak tartottam, mivel így kevésbé vagy magányos a pályán. Egyesített ambíciók. Neki is, nekem is voltak. Közösen veselkedtünk neki ennek a küldetésnek, és erősen hajtott minket a saját ambíciónk. Együtt dolgoztunk, együtt jutottunk át a nehézségeken, amiből bőven kijutott.

Mindig megindít, amikor olyan játékost látok, aki elér egy nagy elsőt. Felszabadító érzés. Ezt láttam akkor is, amikor Andrey Rublev győzött Monte-Carlóban. Ilyenkor az ember mindig elképzeli a háttérsztorit, és valahogy kollektív élménnyé válik. Még akkor is, ha igazából teljesen egyedül vagy a pályán. Minden a játékoson múlik, de ott van a háttérben mindaz, amit belepakolt a siker érdekében, illetve a teljes csapat munkája.

Még ha volt is valami különleges a kislány küldetésében, sosem tekintettem egyénileg a győzelmeimre. Számomra nagyon fontos volt, hogy érezzem Carlos büszkeségét a győzelem pillanatában. Ez nem olyan kis dolog, ha belegondolunk. Ő volt az, aki 15 éves koromban azt mondta: „Hiszek benned, és segítek, hogy elérd a céljaidat.” És tessék: hét évvel később megcsináltuk.

Gyakran megkérdezik tőlem, hogy mit változtatott meg ez a győzelem az életemben és a pályafutásomban. Nos, a küldetésem folytatódott. Azt hiszem, aznap még erősebb is volt bennem a sikeréhség. Gyerekként is szerettem nyerni. Van egy vicces videó, amin öt vagy hat éves lehettem, és Dél-Franciaországban teniszeztem a nyaralásunk alatt, apám filmezett. Elhibáztam egy ütést, és megkérdeztem, hogy mi az állás. Ő pedig visszakérdezett, hogy miért érdekel, csak játsszak. Erre én azt feleltem, hogy de én igenis foglalkozok vele! Mindig is megvolt bennem ez a versenyszellem. Mára egy kicsit lehiggadtam ezen a téren, bár sosem hagyom nyerni a gyerekeket, amikor kártyázunk. Ezt az érzést ki kell érdemelni! Na jó, viccelek. Félig-meddig.

Miután megnyertem a Roland Garrost, hazamentem Brüsszelbe. Rendeztek nekem egy hatalmas bulit, és közölték velem, hogy a Grand-Place-en egy nagyobb tömeg fog várni. Mire odaértem, körülbelül 10 ezer ember volt ott. Sokként ért, mivel nagyon fiatal voltam. Fogalmam sem volt arról, mekkora hatással van a győzelmem az emberekre. Nem értettem, miért gyűltek össze ennyien, hogy megünnepeljék ezt a pillanatot. Nem tagadom, sokkolt egy kicsit, biztos voltam benne, hogy alig lézengenek majd néhányan.

Utána viszont ment tovább az élet. Többen ismertek fel, a médiafigyelem folyamatossá vált, meg kellett tanulnom feldolgozni ezt.

De aztán továbbléptünk. Wimbledonra kellett koncentrálni, majd a US Openre. A versenyzés iránti vágy mindent legyűrt. A tenisz volt az életem. Szerettem versenyről versenyre járni, mert imádtam teniszezni, a pályán lenni, és a kicsi stábommal együtt megélni ezt a kalandot. A tourral járó életet viszont nem szerettem. Nem nekem való. A tourhoz tartozó cirkuszt egyáltalán nem élveztem. Csak a játék érdekelt.

Azt mondanám, hogy az első nagy trófea mindent megváltoztatott, de közben semmit sem változtatott meg. Ha két lábbal a Földön tudsz maradni, akkor ez is megoldható. A mai napig szeretek visszamenni a kisvárosomba, Rochefortba, ahol felnőttem. Az emberek Jujunak szólítanak. Ez az egyetlen hely, ahol ezt elfogadhatónak találom, de csak mert onnan származom. És az eléggé fontos, hogy megmaradjon ez a kapocs.