Mats Wilander: „82-ben nem volt akkora felhajtás, mint manapság Alcaraz körül” - Legends' Voice

Az 1982-es Roland Garros előtt kicsit meglepett, hogy meccseket tudtam nyerni, és a profik mezőnyében is sikerült boldogulnom. Már azoknak a győzelmeknek is örültem. Tisztában voltam azzal, hogy valószínűleg messze én vagyok a világ legjobb 17 éves játékosa, és azt is tudtam, hogyan kell salakon teniszezni. 1981-ben megnyertem a Roland Garros junior versenyét. Gyerekként nagyon okosan teniszeztem, a férfiakkal szemben azonban nem igazán volt tervem.

Naiv voltam, és messze nem annyira jó, hogy bárkit legyőzzek. Erősen bíztam abban a képességemben, hogy fel tudtam mérni, mire megyek a játékommal az adott ellenféllel szemben, ám abban már nem voltam biztos, hogy ez valaha is elegendő lesz a győzelemhez. Szóval tisztában voltam azzal, mit tudok, csak épp ez nem volt olyan nagyon sok minden. Nem volt első szervám, olyan tenyeresem, amivel nyerőket tudtam volna ütni. A fonákom rendben volt, de a nyesések hiányoztak. A páros miatt megtanultam röptézni is. És nagyjából ennyi. Ez voltam én. Elképzelni sem tudtam, hogy Grand Slamet nyerhetek. 82-ben nem volt olyan Wilander-hype, mint amit manapság Alcaraz körül tapasztalunk. Semmi.

A sorsolásom egész jó volt. A legnagyobb meccsem a Fernando Luna elleni harmadik körös találkozó volt. Valamilyen oknál fogva az 1-es pályára raktak, én pedig az egész tornán aznap nyújtottam a legjobb teljesítményt, mert azt képzeltem, Björn Borg vagyok, és a szokottnál sokkal agresszívebben teniszeztem. A meccs után arra gondoltam, hogy ez igazából egy testen kívüli élmény volt, ami természetesen butaság, Luna volt ideális ellenfél a számomra. Könnyen, három szettben nyertem. Aztán rájöttem, hogy bejutottam egy Grand Slam negyedik fordulójába. Hihetetlen. Jól megy a játék. Nincs semmi problémám.

Utána Lendllel találkoztam. Természetesen láttam az egy évvel korábbi, Björn ellen elveszített döntőjét, és tudtam, hogy mit csinált ellene Borg. Azt mondogattam magamnak: fuss és próbálj életben maradni! Ez még azt megelőzően történt, mielőtt Lendl valóban Lendl lett volna, akkor még nem voltak nagy győzelmei. Feltűnt, hogy kezd fáradni, és úgy éreztem, mintha nem is foglalkoztatná a meccs. Vagy talán az idegesség látszódott rajta, nem tudom. Abban viszont pokoli biztos voltam, hogy ezt nem fogom elszalasztani. Szerintem elgörcsölte a végét, nem volt annyira kitartó mentálisan, hogy legyőzhessen. Azt hiszem, ez nagy önbizalmat adott.

A José Luis Clerc elleni elődöntőt a híres meccslabda tette különlegessé, amikor a labdamenet újrajátszását kértem, nehogy egy rossz döntésnek köszönhetően nyerjem meg a meccset. Az emberek a meccs után a sportszerűségemről beszéltek, valósággal sokkolta őket, mert korábban nem láttak ehhez hasonlót. A közeli páholyokban ülőkön láttam, hogy már elkönyvelték, véget ért a mérkőzés, aztán amikor Jacques Dorfman mérkőzésvezető közölte, hogy Mats Wilander kérésére újrajátsszuk a labdamenetet, sokatmondó pillantást vetettek egymásra. Látszódott rajtuk, hogy el sem hiszik. Számomra viszont nem volt más lehetőség, a srác ugyanis a vonalat találta el, alig hittem el, hogy a mérkőzésvezető nem jött le megnézni a nyomot, annyira egyértelmű volt.

Ez volt a leghasznosabb pillanat a pályafutásomban, mert más szintre emelt sportolóként. Vannak fontosabb dolgok annál, minthogy teniszmeccseket nyerj. A győzelem másodlagos. Számomra a győzelem módja és a viselkedés fontosabb volt magánál a győzelemnél. Több, sportszerűségért járó díjat megkaptam ezért, egyúttal megerősített abban, hogyan is kell viselkednem a teniszpályán.

Persze, ha elveszítem a meccset… A két bátyám Svédországból autózott át, a mérkőzés után pedig bejöttek az öltözőbe, ahol szó szerint a falhoz állítottak. „Mi a fenét csináltál?” Amire én elnézést kértem tőlük. Mégis azt gondolom, hogy igazából büszkék voltak rám. Ráadásul akkor már pontosan tudtam, hogy le fogom győzni José Luist. Az járt a fejemben, hogy ettől a sráctól nem kaphatok ki öt szettben. Úgy éreztem, hogy én vagyok a jobb játékos. José Luis egyébként annyira meglepődött, hogy a következő meccslabdánál teljesen szétesett. Azóta is Juniornak hív, sokszor beszélgetünk és nevetünk az egészen.

Hiába győztem le Lendlt, Gerulaitist vagy épp Clercet, még ezek után sem gondoltam, hogy megnyerhetem a Roland Garrost, hiszen Guillermo Vilas is versenyben volt. Ő volt a nyolcvanas évek Nadalja, brutál pörgetésekkel és hatalmas erővel, akkoriban ő volt a legfizikálisabb játékos. Egy hónappal korábban kikaptam tőle Madridban. Egyébként a Roland Garros alatt végig ott volt a szobám falán az egyik posztere.

Emlékszem, hogy a döntő előtt felhívott Joakim Nystrom, a legjobb barátom, hogy megkérdezze, mit csinálok. „Épp a vesztes döntő utáni beszédemen dolgozom, mert ez az első alkalom, hogy ennyi ember előtt kell beszélnem.” Mivel korábban nem tartottam beszédet, próbáltam kitalálni, mit kellene mondani egy elvesztett döntő után. A meccs előtt az volt a célom, hogy szettenként legalább egy játékot nyerjek, és elképesztően boldog voltam az első játszma után, amit 6:1-re nyert Vilas.

Valahogy aztán egyre szorosabb lett a meccs, eljutottunk a tie-breakig, amit megnyertem. Én voltam a világ legboldogabb embere, mert innentől akár 6:0 is jöhetett volna, az sem számít. Arra már nem emlékszem, hogyan nyertem meg a következő kettőt. Annyi rémlik, hogy Vilas olyan szinten leblokkolt, amihez hasonlót nem is láttam. Nagyon feszült volt. Szép lassan nekem is leesett, hogy befeszült, ami felszabadított, elkezdtem egy kicsivel bátrabban teniszezni, felmentem a hálóhoz is.

A négy szettet 4 óra 42 perc alatt játszottuk le, a vége 1:6, 7:6, 6:0, 6:4 lett, ami nem olyan nagyon sok játék, szóval az emberek számára katasztrofális élmény lehetett végignézni. Engem azonban ez kicsit sem érdekelt. Egészen az utolsó ütésemig nem is nagyon tudtam feldolgozni, hogy épp úton vagyok a Roland Garros-győzelem felé, az ünneplésem is csak annyi volt, hogy köszönetet mondtam. Utána leültem, és valamikor az interjúk körül esett le, hogy mi történt. Az egyik kérdés után ülepedett le, hogy megnyertem azt a rohadt Roland Garrost. Hogy akkor milyen érzések futottak át bennem, azt már nem tudnám megmondani.

Az emberek mindig azt mondják, hogy a tapasztalat előny. Szerintem viszont ez a legrosszabb, leginkább félreértett képessége egy játékosnak. 17 éves voltam, félelem nélkül teniszeztem, nem tartottam az ismeretlentől. Semmilyen következménye nem volt a vereségeknek.

Nem hinném, hogy manapság is lehet valakiből 17 évesen Grand Slam-bajnok. 19 vagy 20 évesen azonban igen. A játék sokkal fizikálisabbá vált, a teniszben azonban az érettségnek is nagyon nagy szerepe van. Ha az én akkori énemet, vagy mondjuk Boris Beckerét hasonlítanánk össze a mai 17 évesekkel, akkor ezt olyan játékosokkal tesszük meg, akik korban 17 évesek, teniszben viszont 12-nek felelnek meg. Olyan szinten túledzik őket a fiatal koruktól kezdve, hogy nincs még meg bennük az egyéni problémamegoldás képessége, mindig megmondják nekik, mit kell csinálniuk. Minden egyes edzés minden egyes ütésénél. Más idők, más gondolkodásmód, az egészen biztos.

Minden nap hírlevelet küldünk az olvasóinknak, amiben az előző nap legfontosabb sporthíreit, az elemzéseinket és persze sok más érdekességet is megmutatunk. Az Eurosport hírlevelére ezen a linken lehet feliratkozni.