Federer és Nadal művészete - a művész Federerje és Nadalja

Egyelőre sajnos nem mondhatjuk, hogy a magyar Eurosport kommentátorai vagy szakértői írtak és énekeltek el egy dalt valamelyik teniszezőről (legendáról!), de ennél frucsább dologról is írtunk már, szóval akár még ez is megtörténhet egyszer. De sebaj, egy kedves kollégánk a nem túl távoli Milánóban megmutatja, hogy kell ezt csinálni: Franceso Sessa újságíró és szakkommentátor, egy másik minőségében pedig zeneszerző és énekes, fogta magát, és dalba öntötte, amit Roger Federer és Rafael Nadal munkásságáról gondol. Vagy inkább.. érez.

"Mindig is írtam dalokat, magamnak, ez volt a módja annak, hogy más érzelmeket is kiadjak magamból, hogy az újságírástól eltérő módon kommunikáljak" - nyilatkozta Sessa a la Repubblicának.

Tény, hogy egy újságíró vagy egy kommentátor nehéz helyzetben van, ha valamilyen téma kapcsán egyszerűen nem tudja kizárni az érzelmeit, ilyenkor többnyire meg is kapja a közösségi média kommentelőitől, hogy szakmaiatlan, elfogult, meg még egy csomó mindent, amit most nem ismételnék meg. Szerencsére azonban mindig vannak kiskapuk, ahol egy kis személyes szálat, néhány érzelmet vagy hangulatot át lehet csempészni az éter túloldalára, például az ember ír egy dalt, vagy ír egy dalról, amit más megírt. Szerencse, mert egyszerűen jó érzés néha elrugaszkodni a mindennapi rutintól, a hírektől, a bámulatos, szenzációs, szörnyűséges, döbbenetes, hihetetlen, elképesztő szalagcímektől, és szerencse, mert a Tisztelt Olvasónak ezt nem muszáj elolvasnia, görgethet tovább, ha ilyesmire nem kíváncsi.

A rivalizálás a pályán megszűnt, Federertől közösen elbúcsúztunk, Nadal pedig versenyt fut az idővel és a testével, hogy újra a legjobb formájában láthassuk a pályán. Még akik egy pillanatig sem szurkoltak kettejüknek, azok is el szokták ismerni, milyen elképesztő tehetséggel lett megáldva az utóbbi néhány évtized két meghatározó teniszezője.

Amit ők ketten csináltak a pályán, kétségtelenül művészet. Nemcsak abból a szempontból, hogy a játékuk, a mozdulataik ámulatba ejtik azt, aki látja őket, vagy hogy a fizikai világ törvényszerűségeinek határán mozog, ahogy Federer szárnyal Wimbledonban, vagy Nadal eléri az elérhetetlen labdákat a Roland Garroson, hanem mert ugyanúgy érzelmeket vált ki, mint bármelyik alkotás.

Lehet szeretni, lehet utálni a művészetüket, de nem is ez számít, hanem az érzelmek, amiket kiváltanak.

A gyerekek ott maradnak a tv előtt, amikor látják ezeket a legendákat játszani, olyanok akarnak lenni, mint Federer, mint Nadal vagy mint Djokovic. A felnőttek azon nosztalgiáznak, milyen volt látni ezeket a sportolókat fiatalon, amikor még csak sejteni lehetett, hogy a csillagos ég lesz számukra a határ. A kommentelők a közösségi médiában kifejtik, hogy szerintük ki a GOAT. Az újságírók leírják, hogy mikor tér vissza Nadal, de elmesélik, mit látnak Alcarazban, ami rá emlékezteti őket. A kommentátorok megállnak egy pillanatra a mondat közepén, amikor Federer és Nadal könnyei potyognak a svájci búcsúmeccsén, mert képtelenség távirati stílusban kimondani, hogy "ennyi volt".

A művészet, ami Federerből és Nadalból ered, nem tűnik el évek múltán sem, az ő örökségük nem a telefonálás közben a poháralátétre firkált pálcikaember, hanem a milliárdokat érő festmény, amit kiakasztanak a Louvre-ban.

Ha pedig az újságíró úgy érzi, az egyszerű szavak már kevesek ahhoz, hogy leírja velük, amit gondol, jöjjön hát a zene. Mutatjuk Sessa dalát, ez a Si vola, stasera; egyúttal köszönjük, hogy velünk vagytok, és az Eurosporttal együtt élitek meg az érzelmeket, amiket a sporttól kapunk.