Reszkess Roger!

Andy Roddickot sokat kérdezgették erről a salakszezonról, arról, hogy miként alakulhatott úgy, hogy egyetlen salakos tétmeccs nélkül érkezett a Garrosra (mindössze a múltheti párizsi bemutatótornán játszott két meccset - de az saját bevallása szerint sem ugyanaz). Elmondta, hogy a jól sikerült amerikai kemény pályás versenyek után kellett egy szusszanásnyi szünet, majd jött az első házassági évfordulójuk Brooklynnal, amit nem akart távol tölteni tőle. Madridban pedig elkapott egy fertőzést, melynek következtében három napig a szobájából sem tudott kijönni.

Azt viszont, hogy jobb lett volna az egész salakpályás szezont ahogy van, kihagyni, egyértelműen elutasította. Mondjuk a meccshiány látszott is a teljesítményén, de azért ha nehezen is, de nyert két meccset, ma viszont kikapott simán háromban Gabashvilitől. Arra, ami a Párizsban történt nem érdemes sok szót vesztegetni, Andy sosem játszott igazán jól salakon. (Értsd: annyira sosem, hogy mondjuk egy 1000-es versenyt legyen esélye megnyerni)

Ami igazán fontos, az nyilván  Wimbledon.

Nem gondolnám, hogy az a forma amit tavasszal láttunk az elveszett volna. Erre a formára jöhet még azt a plusz egy hét, amit kap várhatóan Federerhez és Nadalhoz képest füves felkészülésre. Persze ez a hét már megvolt sokszor a pályafutása során, és akkor sem tudott élni vele, de akkor azért nem érezhette azt, amit tavaly érzett az elveszített döntő után. Ami egyfelől volt természetesen egy mérhetetlen csalódás, másfelől viszont az a tudat, hogy mennyire nagyon közel volt a győzelemhez. Roddick nem omlott össze tavaly nyáron, folytatták a munkát Stefankival, idén tavasszal pedig úgy játszott, ahogyan nagyon-nagyon régen.

Vagy talán sohasem.

Nem ragozom, szerintem Andrew Stephen Roddick életének legfontosabb hónapja jön.