A cím sántít. József Attilánál a fehérek ugyanis mi voltunk, Thomas Mann pedig az európai, ha viszont a teniszre tekintünk, sok minden mondható ránk, csak az nem, hogy mi lennénk a fehérek. 
Fehér sport, így emlegették a teniszt még a nyolcvanas-kilencvenes években is, nem különösebben belegondolva azt hiszem, mit is jelent ez valójában. Hogy teniszben nem csak a feketék nem fehérek, hanem mi, itt errefelé - Ázsiában -, mi sem vagyunk azok. 
Nem hiszem, hogy aki akkoriban – kvázi második alanyként – leírta azt a két szót akkor, hogy fehér sport, az tudott volna arról, hogy ebben a sportágban évtizedeket kellett várni arra, hogy Althea Gibson Grand Slam-trófeái után (1956-58) egy afroamerikai nő ismételten tornát nyerjen (Leslie Allen, 1981, Detroit – nem Grand Slamet hanem csak egy szimpla tornát). Nem hiszem, hogy aki leírta azt a két szót akkor, hogy fehér sport akkoriban, az tudta, hogy Arthur Ashe-nek még a hetvenes években is mozogtak a vonalak a világon szinte mindenütt, de leginkább a hazájában. 
Davis Cup
A horvátok nyerték a balkáni szuperrangadót, Djokovicék a pároson véreztek el
16 ÓRÁJA
De ami még fontosabb: Nem hiszem, hogy belegondolt abba, amikor leírta azt a két szót, hogy fehér sport, hogy ebben az egész cirkuszban, amit tenisznek nevezünk, mi kelet-európaiak pontosan ugyanolyan kirekesztettek voltunk, mint Gibson vagy Ashe volt akkoriban.
Vagy Novak Djokovic manapság.
Innen a világnak erről a részéről, talán csak Navratilovát és Lendlt engedték közel a tűzhöz, de igazán őket is csak akkor, amikor már amerikaiak voltak, nem pedig csehszlovákok. Ez persze nem jelenti azt, hogy sokra ne vitték volna még jó néhányan rajtuk kívül, hiszen Nastase és Safin még világelső is volt, de igazán komolyan őket azért nem vették sohasem. Lehet, legfőképp azért, mert nem is akarták, hogy komolyan vegyék őket. Hiszen Nastase éppen csak nem rondított rá arra a szépen megterített asztalra, Marat pedig tényleg leszarta az egészet, ahogy volt. Ő csak jól akart élni, jól szeretett élni, nem akarta megváltani a világot egy pillanatig se.
A közeg persze változott azóta, nem olyan zárt már, mint egykoron - hála az égnek -, a határ talán a csillagos ég, hiszen ha Serena konkrétan egy gettóból indulva elérte azt, amit, akkor miért ne érhetné el ugyanazt valaki Belgrádból indulva is? Még ha Bázelből vagy Mallorcáról indulva könnyebb is nyilván picivel. 
Azt mondani azonban, hogy az a poszt a világ teniszében, amit Novak Djokovic kinézett magának, az elérhetetlen lenne egy kelet-európainak, azt már nem lehet. A közeg már megengedné, ahogyan megengedte Serenát is. Csak ahhoz, hogy Novak elérje azt, amit szeretne, ahhoz nem szabadna ilyen bántóan kelet-európainak maradnia. Mert az már nem fér bele. Mert az asztal ahhoz még mindig ugyanolyan szépen meg van terítve, mint egykoron. Bár a közeg toleránsabb, megengedőbb, de azért nem tűr el mindent. 
Bármi még nem fér bele. Bizonyos reflexek ugyanúgy működnek, mint egykoron.
Novak Djokovicot pedig nem könnyű megfejteni. Egyfelől mindannyian ismerjük jól ezt a „nyomják Krahácsot” mentalitást, azt, ahogyan csak Európának ezen a felén tudnak sopánkodni az emberek. Tudjuk, hogy milyen, mikor mindenki ellenünk, tudjuk, hogy kettős a mérce, hogy a média, meg a mittudoménki.  
Csak mi, mi biztosan nem. 
Sohasem.
Néha mégis sokkal inkább érzem azonban azt, hogy Novak Djokovic inkább úgy működik, mint Michael Jordan. Hogy neki is csak az ellenség kell. Vagy ha nem is neki, de a teniszének. 
Nem tudom néha elhinni, hogy ne tudná, hogy amit tesz, amit ír, amit mond, annak mi lesz a következménye. Nem tudom elhinni, hogy ne lenne valaki a környezetében, aki ne szólna neki, hogy Novak, ha azt írod egy versenyigazgatónak, hogy minden játékost helyezzenek el teniszpályás villákban, annak nem lesz jó az optikája. Vagy ne szólnának neki előre, hogy nem okos dolog mostanság a karantén ellen tiltakozni Ausztráliában. Vagy éppen ne értené, hogy mi a baja a szurkolóknak hirtelen feltámadásaival, nem kevésbé hirtelen jött sérülései után. 
Novak Djokovic értelmes, nyelveket beszélő világpolgár, aki néha bántóan kelet-európaiként viselkedik a teniszpályán. 
De gyanítom, nem azért, mert ne tudna esetleg másként, hanem azért, mert ebből a „mindenki ellenem”-mentalitásból építkezik. Szüksége van egyszerűen arra, hogy a fél (kétharmad) világ utálja. A szeretettel nem sokra megy, ezt már láttuk egyszer. És nem is lenne ezzel semmi gond, ha Novak Djokovic csak a legeredményesebb teniszező szeretne lenni, és nem lennének egyéb – komolyabb – szerepálmai. 
Ha ezek a szerepálmok nem lennének, akkor legfeljebb ellene drukkolnának jó néhányan - mint ahogy McEnroe-t is utálták sokan egykoron rendesen – de nagyobb baj nem esne. A gond a szerepálmok – értsd Novak Djokovic mint a teniszvilág vezére – és a kelet-európai viselkedésnormák közti rettenetes diszkrepanciával van. Azzal, hogy ez a kettő így együtt, nehezen fér meg egymással. Hogy az egyikhez engedni kéne a másikból. 
Ha Novak Djokovic a közösség élére szeretne állni, akkor ahhoz úgy kellene viselkedni, ahogyan azt a közösség elvárja.  Mert minden nem mehet egyszerre. Nem lehetsz falkavezér, bajnok, alfahím és cukisággombóc együtt, hiszen vannak dolgok, melyek ütik egymást. Ezt az egészet valahogy ki kéne bogozni, mert a világ lassan többet foglalkozik Novak Djokovic ilyen-olyan ügyeivel, mint a győzelmeivel. 
Persze az is lehet, hogy Nolét ez csak kifelé bántja, befelé pedig még ebből is inkább építkezik. 
Australian Open
Djokovic lehet az oltásellenesek plakátfiúja, ha kihagyja az Ausztrál Opent
TEGNAP 11:45
Davis Cup
Rublev és Medvedev belőtte az oroszokat az elődöntőbe, a németek ellen játszanak szombaton
TEGNAP 19:56