Kyrgios vs. Sinner: veszélyes útra lépett az ausztrál, amivel nem csak a doppingról zajló vitákat teheti tönkre
Publikálva 04/03/2025 - 07:37 GMT+1
Pár héttel ezelőtt az SZG-sorozat egyik cikke szólt arról, mennyire feltűnően jó arcok lettek a világ legjobb sportolói. Manapság egyre inkább megszokott látvány, hogy két rivális, akik egyébként csak egymás kárára érhetik el a sportsikereiket, kimondottan jóban vannak mind a pályán, mind a pályán kívüli életben.
Tennis - Australian Open - Men's Final - Top 5 Shots
Videó forrása: Eurosport
A botrányok ritkulnak, a botrányhősökből egyre kevesebbet látunk, ami – mindamellett, hogy üdvözítő dolog – talán némi sterilitást is kölcsönöz. Sőt: egyformaságot.
Nick Kyrgios nyilvánvalóan a kivételek táborát erősíti. Ő a kezdetektől fogva szeretett volna valamilyen lenni. Talán mindegy is, milyen, csak ne olyan, mint a többiek.
2014-ben még viszonylag szofisztikált külsővel menetelt a wimbledoni negyeddöntőig, a megoldásaiban azonban már akkor lázadt a konvenciók ellen. Ki ne emlékezne a szemből megütött lábközöttire, amivel – talán némi szerencsének is köszönhetően – egy tökéletes rövidítést ütött, szinte állva hagyva Rafael Nadalt? Kyrgiost talán már az az egy megoldás ismertté tette volna, de ő – mindössze 19 évesen – le is győzte a valaha volt egyik legnagyobb teniszezőt.
Kyrgios mítoszát ezek a győzelmek alapozták meg. A következő években mindenkit elintézett a legnagyobbak közül: megverte Roger Federert, Novak Djokovicot és – igaz, őt már csak 2018-ban, amikor messze nem volt csúcsformában – Andy Murrayt. Hosszú éveken keresztül ő volt a fiatal generáció arca, az a játékos, akiben a későbbiekben olvashatatlanná koptatott őrségváltás egyik végrehajtóját látták.
Elvégre, aki 19 évesen olyan vagánysággal, olyan kreatív tenisszel tud pályára lépni a sportág legnagyobb színpadán, amivel ő tette, az csakis nagy bajnok lehet, nem igaz?
Ahhoz már kellett pár év, hogy kiderüljön: Kyrgiosban nincsenek meg azok a tulajdonságok, amelyek a nagy bajnokok nélkülözhetetlen tartozékai. Igen, a tehetsége alapján sokra vihette volna, ha máshol nem is, Wimbledonban leeshetett volna neki néhány cím, ám nem szerette annyira a teniszt, és nem utálta annyira a vereségeket, hogy azt az utolsó pár százalékot is kisajtolja magából, ami elválasztja a legnagyobb játékosokat az élmezőny többi tagjától.
A mítosz ettől függetlenül megmaradt, sőt épp ettől maradt meg mítosznak. Sokan gondolták, hogy ha Kyrgios egyszer igazán akarja, ha eljön az a pont, amikor elkezdi komolyabban venni a teniszt, akkor legalább egy töredékét kiaknázhatja a potenciáljának. Ez a pillanat 2022-re jött el, az első és valószínűleg utolsó szezonban, amikor Nick Kyrgios úgy élte meg a teniszt, ahogyan azt egy profi sportolótól elvárják.
Nem véletlen, hogy 2017 után újra negyeddöntőbe jutott egy Mastersen, hogy több mint hét év után újra nyolc közé jutott egy Grand Slamen, majd nem sokkal később az első döntőjét is lejátszhatta. Ekkor már szétvarrt karokkal, a szigorú öltözködési szabályokat hófehér kosaras mezzel feszegetve lépett pályára a wimbledoni füvön. Furcsa módon karrierje legjobb idénye volt az, amely valamelyest kikezdte a Kyrgios-mítoszt.
Az ugyanis, hogy csak a megfelelő hozzáállás választotta el a legnagyobb címektől, legalább részben megdőlt.
A legnagyobb esélye talán nem is a wimbledoni döntő volt a Grand Slam-győzelemre, hanem a Djokovic nélkül rendezett US Open, amit ne szépítsünk, csúnyán elszúrt – vagy még inkább elizgult. A negyeddöntőkhöz érve már ő számított a legnagyobb esélyesnek (ne felejtsük: Carlos Alcaraznak akkor még nem volt GS-címe, és jóval rutintalanabb volt), de kikapott Karen Khachanovtól, aki jobban bírta idegekkel a meccs kulcspillanatait.
Az már nem derült ki, hogy Kyrgiosban ahhoz is megvan-e a kellő alázat, hogy még két-három évet lehozzon hasonló mentalitással. Ausztráliába már sérülten érkezett meg, nem sokkal a Grand Slam előtt kiderült, műteni kell a térdét, és visszalépett a versenytől. Nyáron újra pályára lépett, a visszatérés azonban kérészéletűnek bizonyult, ugyanis a csuklója sem volt egészséges – egy régóta hurcolt sérülés nyújtotta be a számlát.
A sérülései óta három meccset játszott le, és mindegyiket elveszítette. Idén Melbourne-ben már félreérthetetlenül célozgatott arra, hogy valószínűleg a mostani lesz az utolsó éve a profik között. Az a csukló, amit csak műtéttel lehetett helyrehozni valamelyest, nem alkalmas arra, hogy azon a szinten teniszezzen, mint korábban. Nem ő az első, és nem is az utolsó, aki így járt – legutóbb Dominic Thiem pályafutása ért véget hasonló módon a sztárok közül.
Kyrgios a pályán kívüli alteregóját sokkal tudatosabban kezdte felépíteni, mint a teniszkarrierjét. 2024-ben leszerződött az Eurosporttal és a BBC-vel is egy-egy Grand Slam közvetítésére, amivel új színt vitt az adásokba: a stílusában nyilván durván eltért a megszokott hangoktól, másrészt pedig az épphogy visszavonult/még aktív teniszezők frissességével osztotta meg a tapasztalatait a meccsek alatt.
Ez is egyfajta különbözőség, és kimondottan jól állt neki – amíg tartott. Az nyilvánvaló volt, hogy a mainstream tévézés csak rövidebb időre szól, hosszabb távon még mindig a pályán képzeli el a jövőjét, és csak azután térne vissza a kamerák elé, miután adott magának még egy esélyt egy Grand Slam-menetelésre. A közösségi oldalakon viszont aktív maradt, és ebben a közegben sokkal kevésbé kellett visszafognia magát, mint a tévében.
Kyrgios – némileg merítve a populista politikusok eszköztárából – olyan megmondóemberként pozicionálta magát, aki egyedüliként meri kimondani az igazságot. Egyszerű válaszokat kínál borzasztó komplex problémákra, amiket a többség vagy messziről kerül, vagy az egyrésztmásrésztezés segítségével megkerül. Ilyen volt 2024 legnagyobb horderejű teniszes doppingügye: Jannik Sinner és Iga Świątek pozitív tesztje.
Kyrgios mindenki másnál hevesebben vetette bele magát a vitába, rögtön kétéves eltiltás után kiáltott, és azóta is felszínen tartotta a témát. És ezzel egy kicsit önmagát is. Pontosan tudja, hogy ha kellően karcos véleményt fogalmaz meg, a sporttal foglalkozó sajtó nagy része képtelen ellenállni a csábításnak, és megírja mit mondott, vagy mit írt a felületein. A mondásai ugyanis kétségtelenül érdekesek, még akkor is, ha nem feltétlenül igazak, vagy épp nem segítik a témában zajló diskurzust.
Nem véletlen, hogy a legtöbb játékos – már ha egyáltalán nem véleményt megfogalmazni – nagyon óvatosan áll a témához. Az ugyanis, ami a két sztárral előfordult (és most az egyszerűség kedvéért induljunk ki abból, hogy valóban ártatlanok), bárki mással is megeshet. Sőt: láthatóan sokkal nagyobb veszélynek vannak kitéve azok, akik kevesebb pénzből oldják meg a versenyzést, ezáltal jóval kisebb védőhálóra számíthatnak a baj esetén.
Mindenki tisztában van azzal, hogy a doppingrendszerben lévő kiskapuk elsődlegesen a játékosok védelmére lettek kitalálva. Pontosan az olyan esetekre, mint egy szennyezett táplálékkiegészítő, egy rossz helyen elfogyasztott hússzelet, vagy akár egy figyelmetlen masszőr. Szélsőségesebb esetben – és erre itthonról is tudnák példát mondani – egy bosszúálló rivális is beszennyezhet valakit, hogy így jusson előbbre.
A doppingellenes szervezetek részéről kétségtelenül az lenne a legkényelmesebb megoldás, amit Kyrgios felkínált: aki megbukik egy vizsgálaton – teljesen mindegy, milyen okból –, azt automatikusan eltiltják két-három évre. Vagy talán örökre. Ha pedig még a fellebbezés lehetőségét is kivennénk a rendszerből, akkor tovább egyszerűsödhetne a folyamat, hiszen a pozitív minta már önmagában ítélet lenne.
Nyilvánvaló okai vannak, hogy miért nem így működik a rendszer.
Ha Kyrgios megáll a rendszerkritikánál, semmi gond nem lenne az álláspontjával. Még a Sinnert megvédő Casper Ruud is elismerte: nem az a megszokott a doppingeseteknél, hogy a jogászok alkut kötnek a tárgyalás előtt, és kiegyeznek egy mindenki számára előnyös (vagy potenciálisan kevésbé ártalmas) ítéletben. A gond az, hogy Kyrgios most már hetek óta és módszeresen magát Sinnert támadja, amiért nem vonult önkéntes száműzetésbe, és élt a védekezés lehetőségével.
Nyilvánosan beszélt arról, hogy doppingoláson érték őt és Świąteket – amit még az olasz ügyében fellebbező WADA sem állított – Sinner YouTube-oldalához írt egy erősen személyeskedő üzenetet, hogy a tavaly történtekről is lesz-e videó, és számon kérte a 16 éves Cruz Hewittot, miután közösen edzett Sinnerrel. (Mindezt injekciós emojikkal.) A sort lehetne folytatni, itt már rég nem csak arról van szó, hogy mi lenne a legjobb a tenisz (és az élsport) számára.
Nem kell oknyomozó-újságírónak lenni ahhoz, hogy lássuk: Kyrgios túlment egy határon. A Twitter-oldalán a nyilvános posztjainak nagy része szól Sinnerről, olyan véleményeket futtat, amelyek csalónak bélyegzik meg az olaszt. A logika hasonló, mint amit az oltásellenesek használnak: ugyan fogalma sincs arról, hogyan működik az emberi test, ez nem gátolja meg abban, hogy kétségbe vonja a témában megkérdezett orvosok véleményét.
Ez a már-már megszállott viselkedés két okból is érdekes. Egyrészt a két teniszező közül épp Kyrgios az, akiről biztosan tudjuk, hogy szándékosan tiltott anyagot juttatott a szervezetébe (korábban ő beszélt a drogproblémáiról). Másrészt pedig a drogproblémáit épp a közösségi oldalakon tapasztalt negatív reakciókra vezette vissza, állítása szerint a tudatmódosító szerekkel próbálta feloldani a szorongásait, és tompítani a depresszió tüneteit.
"Ma már annyira könnyű hozzáférni: ott a telefonod, rajta a közösségi oldalakkal, és ha megnézed a Twitteren vagy az Instagramon az üzeneteket, nagyon sok negativitással találkozol. Talán nem veszed magadra, de tudat alatt ott marad a fejedben, és foglalkozol a trollokkal. Én állandóan küzdök ezzel. Az emberek azt gondolják, hogy az ujjal mutogatás, mások gyalázása, vagy a rasszista kommentek elfogadhatóak, de én egyáltalán nem tartom annak."
Motivációként kell ezt használni, de könnyebb beszélni erről, mint megvalósítani. Az emberek mindenféle szart összehordanak rólad és rossz dolgokat művelnek.
Kyrgios ezt egy 2022-es interjúban mondta, nem sokkal azt követően, hogy az Instagram-oldalán az alkoholizmusáról, a drogproblémáiról és az öncsonkító szokásairól írt. Elképzelhető, hogy Sinnerről leperegnek az ehhez hasonló kritikák, és sosem lesz hatással az életére, mit mondott róla Kyrgios. Nem igényelne azonban túl sok empátiát Kyrgiostól, hogy ne szálljon rá teljesen valakire, ha már egyszer maga az ausztrál állapította meg: ezek az üzenetek sokszor tudat alatt rombolják a pszichét.
Sinner így is kap hideget-meleget az arctalan tömegtől, valószínűleg az hiányzik a legkevésbé, hogy ezeket a hangokat még jobban felerősítse – sőt, talán hitelesítse – valaki. Hogy jól működik-e a doppingellenes rendszer, arról persze lehet és kell is beszélni – csak épp nem úgy, ahogyan Kyrgios teszi. Az ugyanis biztos, hogy ha hibásan is működnek a folyamatok, arról nem a játékosok tehetnek, legfeljebb a hibás működés tüneteinek tekinthetőek.
Kapcsolódó témák
Hirdetés
Hirdetés