Nadal és Djokovic fordításából látszik, hogy Medvedevék fejben még nincsenek a nagyok szintjén

Most hét döntőből háromszor összejött a fordítás, miközben eddig 204 alkalomból nyégyszer volt péda ilyesmire az Open érában. Ez egy elég megdöbbentő adat, megértéséhez pedig a az új trónkövetelő nemzedék felemelkedését kell vizsgálni. Ez azon játékosok csoportja, akiket korábban Next Gennek hívtak, mert nagyjából ők alkották az először kiírt Next Gen Finals döntőjét 2017-ben, de most már ez kicsit viccesen hangzana, hiszen most már koruk alapján This Gennek kéne hívni őket.

A GS-döntőkben elharapózó 0-2-es fordítási hullám fő okozói ezen generáció négy leginkább kiemelkedő, major-tornákon is tényező tagja, Dominic Thiem, Daniil Medvedev, Alexander Zverev és Stefanos Tsitsipas.

Elsőként 2020-ban a pandémia miatti leállás után megrendezett első Grand Slam-tornán Dominic Thiem fordított 0-2-ről Zverev ellen a döntőben. Egy nagyon furcsa mérkőzésen, amiről nem túlzás kijelenteni, hogy az elmúlt jó pár év legalacsonyabb színvonalú Grand Slam-döntője volt. Furcsa finálé volt ez egy nagyon szürreális torna végén, Rafael Nadal nem indult el ezen a US Openen, mert a járvány miatt októberre halasztották a Roland Garrost, és ő inkább a salakos felkészülést választotta. A fő esélyes Novak Djokovicot pedig emlékezetes módon léptették le a negyedik fordulóban, miután a dühből elütött labdája eltalált egy vonalbírót. Így megnyílt a lehetőség a fiatalabbak előtt, hogy valamelyikük életében először Grand Slam-tornát nyerjen. A szürreális tornához, egy szürreális befejezés tartozott, a korábbi meccseken fantasztikus, de a döntőben nem túl jól játszó Thiem megfordította a meccset az egész tornán gyenge játékot mutató Zverev ellen, és végül döntő szett tie-breakben megnyerte a meccset. Az ötödik játszma különösen kaotikus volt, mert mindketten nagyon izgultak a lehetőség kapujában.

A második 0-2-es fordítás tavaly jött el, amikor Djokovic elveszítette az első két játszmát a Roland Garros döntőjében Stefanos Tsitsipas ellen. Djokovic éppen egy éjszakába nyúló, örökké emlékezetes elődöntőből érkezett, ahol elért egy karrierje szempontjából is fontos mérföldkövet, sikerült legyőznie egy igazán jó formában teniszező Nadalt a Garroson, mindezt első emberként a történelemben.

Tsitsipas jól játszva jutott el 2-0-ig a döntőben, a kissé fásult Djokovic ellen, de a szerb elképesztően könnyen megfordította a meccset, az utolsó három szettben esélye sem volt a görögnek, ami azért elég ritkán fordul elő egy 2-0-ás vezetés után.

A harmadik ilyen fordítás szolgáltatja ezen írás apropóját és az aktualitását, hiszen éppen vasárnap történt a Rod Laver Arenában, amikor is Rafael Nadal végrehajtotta karrierje egyik legesélytelenebb küldetését, és az első férfi teniszező lett, aki 21 Grand Slam-tornát nyert.

Nehéz pontosan megmondani, hogy miért volt három ilyen GS-döntőnk az utóbbi hétből, de nehéz lenne nem összefüggést látni az új generáció előretörése és a 0-2-es fordítások közt. Ugyanis nagyon úgy néz ki, hogy ezek a döntők azért alakulhatnak így, mert a Next Gen már játékban ugyan utolérte a nagy hármas szintjét, de fejben még messze elmarad tőle, és amikor lehetősége nyílna rá, nem tudja megugrani az előtte tornyosuló akadályt, nem tudja lezárni a meccset. Persze 1000-es tornákon, meg az ATP Finalsen már igen, de Grand Slam-döntőkön még nem.

Nyilván mindhárom felsorolt finálé kicsit más. Zverev sokáig a fejben leggyengébb játékosnak tűnt a felsorolt négyesből, talán ez a tavalyi sikerei (olimpia, ATP Finals) kapcsán kicsit változott, de mentálisan még mindig ő tűnik a leggyengébbnek, ezt az idei Ausztrál Openen is bizonyította, a Shapovalov elleni meccsen. Így már annyira nem is tűnik meglepőnek, hogy nem tudta megnyerni két szettes előnyből élete első GS-döntőjét, egy tapasztaltabb, több major finálét megjárt, jobb formában lévő játékos ellen, aki szintén borzasztóan izgult a lehetőség kapujában.

Talán Tsitsipas a legkevésbé kritizálható az elveszett GS-döntője miatt, ugyanis 2-0 után esélyese sem volt a felpörgő Djokovic ellen.

A három közül talán az idei AO döntője a legérdekesebb, hiszen Medvedev játékban már egyértelműen magasabb szinten állt, mint Nadal, ez az elmúlt hónapok, évek kemény pályás formájából, a spanyol hosszú kihagyásából, és a torna korábbi meccsein látottakból is egyértelműen következett. Ezt a szintbeli különbséget Medvedev legalább egy szetten keresztül realizálni is tudta, de aztán nem tudta tartani azt a taktikai és koncentrációs fegyelmet, ami kellett volna a biztos győzelemhez. Nadal pedig kihasználta ezt, és hatalmasat küzdve, pályafutása legesélytelenebb küldetését hajtotta végre, és fordítani tudott 0-2-ről.

Pedig ez mostanában nem volt jellemző Nadalra, utoljára 2007-ben Wimbledonban Mikhail Youzhny ellen fordított két szettes hátrányból, és az elmúlt években több nehézsége volt az ötszettesekkel, mint pályafutása első felében, kétszer is előfordult, hogy ő veszített 2-0-ról, 2015-ben Fognini ellen a US Openen, és tavaly az Auszrál Openen Tsitsipas ellen. Ráadásul neki is meg kellett küzdenie a démonaival, amikor 5-4-nél nem tudta kiszerválni a meccset komolyan felvetődött, hogy Rafael Nadal harmadszor is veszíthet úgy AO-döntőt, hogy breakelőnyben van a döntőjátszmában. Nadal azonban mindezt leküzdötte, és végre összejött neki a második trófea Ausztráliában, amiről olyan sokszor csak egy hajszállal maradt le.

Nadal újra ki tudta használni, hogy Djokovic és Federer különböző okokból nem jutott el egy kemény pályás Grand Slam-torna végjátékába, a 2017-es és a 2019-es US Openen is ez volt a helyzet, de akkor mindenki azt várta, hogy Nadal él a lehetőséggel, ám most már senki se számított rá.

Érdekes, hogy igazából mindhárom bemutatott fordításnál az egyértelműen fejben törékenyebb, kisebb nevű játékos volt az, aki nem tudott élni a 2-0-ás előnnyel. A korábbi fordításoknál nem teljesen ez volt a jellemző. Az 1974-es Roland Garroson mindkét finalista élete első Grand Slam-döntőjét játszotta, a mindössze 18 éves Björn Borg 6:2-re és 7:6-ra elveszítette az első két játszmát a spanyol, Manuel Orantes ellen, de aztán elképesztően simán fordított, az utolsó három játszma eredménye 6:0, 6:1, 6:1 volt.

Az 1984-es Garroson az élete első négy Grand Slam-döntőjét elveszítő Ivan Lendl az ötödiket már megnyerte, miután két szettes hátrányból fordítva legyőzte John McEnroe-t, megszakítva ezzel az amerikai fantasztikus 42 meccses győzelmi sorozatát. Ez a győzelem volt az áttörés, amelynek következtében Lendl a következő évek legmeghatározóbb férfi teniszezője lett. McEnroe-nak pedig az 1984-es év volt az utolsó domináns szezonja, egyébként ez volt az amerikai egyetlen döntője a salakos majoron.

Az 1999-es Garroson Andre Agassi miután simán elvesztette az első két játszmát Andriy Medvedev ellen, megfordította a döntőt. Agassi ezzel teljesítette a karrier Grand Slamet, Rod Laver után másodikként az Open érában, és 1999-ben pályafutása legjobb évét futotta, Medvedevnek viszont ez volt az egyetlen döntője major tornán.

Az Open éra negyedik két szettes hátrányból megfordított Grand Slam-döntője szintén a Roland Garroson volt, 2004-ben, és 1974-hez hasonlóan mindkét szereplő élete első fináléját játszotta. Ez volt az utolsó „nem Nadalos” Garros, és a jóval esélyesebb Guillermo Coria könnyedén került két játszmás előnybe honfitársa, a nem kiemelt Gaston Gaudio ellen. Aztán görcsölni kezdett a lába, és nagyon nehezen mozgott, el is veszítette a harmadik és a negyedik szettet. Az ötödikben azonban újra volt esélye, hiszen kétszer is adogatott a meccsért, és volt két meccslabdája is, de végül a döntő játszmát 8-6-ra az esélytelenebb argentin nyerte. Gaudio már soha nem jutott ilyen magasságokba, Coriának még volt egy elég jó szezonja, de 2005 már Rafael Nadalról szólt, és Coria elveszítette a „salak királya” státuszát.

Jól látszik, hogy ezek a drámai Grand Slam-döntők nagyon is meghatározták a résztvevők további pályafutását. Azt, hogy Zverevre, Tsitsipasra és Medvedevre hosszú távon milyen hatással lesznek ezek a vereségek, majd meglátjuk. Azonban könnyen lehet, hogy jó hosszú ideig nem látunk 0-2-ről megfordított döntőt. Az kisebbfajta csoda, hogy most másfél év alatt láttunk hármat, ez minden idők talán legfurcsább Grand Slam-tornájának, valamint minden idők talán két legjobb játékosának Novak Djokovicnak és Rafael Nadalnak köszönhető.