"Fura, hogy ennyi pénzem lett" – őszinte sztori arról, milyen a tenisz aljáról a tetejére jutni

Érettségiig nyelvi gimnáziumba jártam, így nem tudtam minden héten versenyekre menni. A karrierem elején apukám edzett engem, aki egyébként teniszedző. 16-17 éves koromig próbáltunk úgy gazdálkodni, hogy korlátozzuk az anyagi elkötelezettségeket, azért is, mert olyan családból származom, amely arra nevelt, hogy értékeljem a spórolást. Játszottam néhány amatőr versenyen, hogy az összeget a Future-versenyek költségeibe visszaforgatva keressek egy kis pénzt. A bevétel szempontjából nagyon fontosak voltak az olasz csapatbajnokságok, először a B-ben, majd az A-ban. Lépésről lépésre küzdöttem fel magam.

Külföldön a legnépszerűbb úti célok Monastir és Sharm el-Sheikh, ahol sok versenyt rendeznek, és ahol azért korlátozni lehet a kiadásokat. Ráadásul egy Milánó-Tunisz repülőút sokkal kevesebbe kerül, mint az olyan járatok, amikkel mostanság találkozom. Megpróbáltam olcsóbb szállásokon aludni. Persze ilyenkor gyakran van az embernek olyan érzése, hogy nem fejlődik, mert nem edzővel megy a versenyekre teljes állásban. Tiszteletben kell tartanod bizonyos költségvetéseket, figyelembe kell venned, hogy az elején úgy fektetsz be, hogy minimalizáld a veszteségeket.

Nem, hanem az, hogy a Grand Slam-tornákon feljutottam a főtáblára. Már 2023-ban sikeresen vettem a selejtezőt Ausztráliában, tavaly pedig három Grand Slamen is főtáblás lettem, és nagyjából 500 ezer dollár gyűlt össze ezekből a pénzdíjakból, ami az eddigi keresetem fele. Fura, hogy ennyi pénzem lett, mert nem voltam hozzászokva. Az, hogy valaki a világ legjobb 200 játékosa közé tartozik, egy kicsit nagyobb nyugalmat ad, de persze az, hogy már top 70-es vagyok, teljesen más dolog.

Több pénzed van és ezzel együtt nőnek a kiadásaid is. Egy szinttel feljebb lépsz. Most már legalább két emberrel megyek a versenyekre, menedzsment szempontból tehát sokkal több mindenre kell odafigyelni. Technikai szinten számíthatok az MXP csapatára, amely 2020 óta hisz bennem, pedig akkor még csak a 900. helyen álltam a világranglistán. Fabio Chiappini az edzőm, Paolo Moretti a másodedzőm, Tommaso Piccolo az erőnléti edzőm és Elvis Berzolli a fizioterapeutám, aki itt, Rómában most először van mellettem. Aztán ott van a szövetség támogatása, amely olykor más szakembereket is biztosít számunkra. A pályán kívül egy utazási irodára, könyvelőre és ügyvédre is támaszkodunk, emellett Marco Brigo gondoskodik a menedzsment részről.

Azt akarom viselni, amit szeretek. A ruhákat én magam vásárolom, általában egy márka cipőit és egy másik márka ruháit használom, így az edzéseken sincsenek megkötéseim. Megpróbálunk mindent egyensúlyba hozni, aztán meglátjuk, mit hoz a jövő.

Nagy rajongója vagyok a vintage ruháknak, és néhány éve elkezdtem gyűjteni Agassi- és McEnroe- pólókat. Az övéik voltak a legszebbek a 80-as és 90-es években. Courier, David Wheaton és Safin pólói is megvannak. Nem kunyizom senkitől, megveszem őket. Monte-Carlóban Djokovic velem edzett, és lenyűgözte a McEnroe-póló...

Nagyon boldog vagyok, mert beleszerettem ebbe a márkába. Az amerikai Stussy márka is támogat, Rotterdam után pedig kaptam egy pár Red Wing cipőt, ők is a kedvenceim közé tartoznak a katonai munkaruha stílus miatt. Nem tagadom, azzal, hogy az elmúlt hónapokban feljebb léptem a ranglistán, több cég is megkeresett, akiket a tipikus teniszezőtől eltérő arculat érdekelt. Értékelem ezeket a lehetőségeket és követem az ösztöneimet.

Semmi extrát. Néhány pár cipőt, nyilván vintage stílusban. Különösen az eredeti, 1985-ös Jordan 1 és néhány szuper ritka, 2000-es évek eleji Nike Dunk SB érdekelt. Nem tehetek róla, szeretem őket.

Forrás: Gazzetta