Fucsovics ötszettese, Djokovic elképesztő fordításai - Ezektől a meccsektől esett le az állunk idén

Minden évben kísérletet teszünk arra, hogy összegyűjtsük az év legjobb mérkőzéseit, ezúttal sincs ez másként. Az előző összeállításokhoz képest csupán annyit csavartunk a dolgon, hogy nem feltétlenül a legjobb találkozókat próbáltuk megtalálni (bár kétségtelen, a listán szereplők többsége pályázna rá), hanem azokat, amelyek valamilyen oknál fogva nyomot hagytak bennünk, legyen az a színvonal, a küzdelem, a sztori, vagy egyszerűen csak egy indokolatlanul sokáig képernyőn hagyott kockás has.

Fucsovics Mártonról jól tudjuk, hogy a nagy nevek ellen különösen is képes extrát nyújtani, mint ahogyan az is nyilvánvaló, hogy nagyon szereti az Ausztrál Opent. Az elsőszámú magyar teniszezőnek ugyanis a négy nagy torna közül ez az egyetlen, ahol minden főtáblás szereplése alkalmával tudott legalább egy mérkőzést nyerni.

A 2021-es tornán a második fordulóban botlott bele Stan Wawrinkába, aki bár nincs már a három GS-trófeát hozó formája közelében, azért mégiscsak egy topjátékos. Az ötszettes csatában minden benne volt, amiért szeretjük ezt a sportágat: domináns első két szett, fokozatosan feljavuló, és a kezdeményezést átvevő ellenfél, hihetetlenül színvonalas játék, na meg persze az ausztrál specialitás, a tíz pontos meccs tie-break. Amit 6-9-es állásból, három mérkőzéslabdát hárítva végül Fucsovics Marci nyert meg, kivívva ezzel az ellenfelén kívül a közönség elismerését is. (Nánási Antal)

Mégis mekkora belső erő kell ahhoz, hogy valaki hinni tudjon abban, hogy 0-2-ről fordíthat Nadal ellen? Persze Tsitsipas a meccs hevében aligha gondolta végig, hogy ez a bravúr korábban csak Roger Federernek és Fabio Fognininek sikerült. Meg nyilván eleinte csak az életben maradásért küzdött, a comeback leghamarabb valószínűleg csak a harmadik szett rövidítése után juthatott eszébe.

A görög 0-2-ig pocsékul szervált, de akkor történt valami. Bár már szinte verve volt, ő hitt a meccsben és magában annyira, hogy elkezdje rendberakni az adogatását. Bajnoki erényeket csillogtatott azzal, amilyen magas szinten elkezdett koncentrálni.

Persze ő volt a pihentebb és a fittebb is, de ez a meccs nagyon könnyen elmehetett volna háromban. Kellett még, hogy a tie-breakben meglepje Nadalt az agresszív, minden-mindegy teniszével, és az is, hogy az utolsó két szettben könyörtelenül kihasználja a lehetőségeit.

De a kulcs a hite volt, és az, hogy brutál jól adogatott a harmadik szett elejétől egészen a meccs legvégéig. (Kálmán Laci)

Vannak olyan teniszmeccsek, amik azért emlékezetesek, mert végig kiemelkedő szinten játszik a két teniszező. És vannak olyan meccsek, amik azért emlékezetesek, mert a fizikális és mentális hullámzások olyan herkulesi csatát és tökéletlen vihart okoznak, ami sokkal emberibbé teszi az élményt.
Rafael Nadal az első két szettben brékhátrányban volt, a második játszmában eltékozolt két meccslabdát, a tie-breakben 6-6-nál ütött kettőshibát. Beremegett a döntő szettben is, meccslabdát kellett hárítania védekező pozícióból.
Mégis győzni tudott.

Ez a barcelonai 3 óra 38 perc olyan töményen feszült drámát adott mindannyiunknak, amit nem tudunk kiverni a fejünkből. Mint ahogy Stefanos Tsitsipas sem fogja soha. Két centin múlott, hogy megverjem Rafát salakon, mondta utána. Az a két centi, ami hiányzott, lehet egyszer Roland Garros-trófeát jelent majd neki, mert annyi mindent lehet tanulni az ilyen meccsekből. (Szántó Petra)

Az idei Garros egyik legzseniálisabb mérkőzését Marta Kostyuk és Iga Świątek révén kaptuk az arcunkba. Káprázatos első játszmát produkáltak, repkedtek a fonák nyerők. Egy 18 (!) és egy 20 éves lány produkált ilyen varázslatot. A címvédő 48 percnyi csodás tenisszel húzta be az első szettet 6:3-ra.

Justine Henin stílusának lehetséges örököse, Świątek domináns lábmunkáját láthattuk, pazar ejtések, hihetetlen labdamenetek váltották egymást. A második szettben nagyot küzdött Kostyuk, Świąteknek tartania kellett játéka magas színvonalát, hogy két játszmában nyerhessen.

Az üres Chartrier-en játszották ezt a partit, csak a televízió előtt - meg a stúdióban Szántó Petra - ujjonghattak a nézők. Az ukrán tini szenvedélyesen, óriási erővel, látványosan játszott egy GS-torna negyeddöntőjében. Az eredmény nem mutatja meg, milyen szoros volt a meccs.

A mezőny egyik legokosabb játékosa, Świątek röptében ütött átemeléssel értékesítette a második meccslabdáját, keretbe foglalva ezt a fantasztikus partit. (Takács Márton)

Tudom, tudom, az év meccsét kellene megnevezni, nem pedig az év hullámvasútját, vagy az év legjobb első négy szettjét. Viszont egyszerűen nem mehetünk el amellett, ami a Roland Garros nyolcaddöntőjében történt a világelső és a pimasz (és pimaszul fiatal) olasz között.

Majdnem 2,5 órát játszottak le úgy, hogy Djokovic egyszerűen nem találta a fegyvert Musetti ellen, a 19 éves srác két rövidítést is elvitt, hogy aztán arcon törölje egy akkora fordulat, aminek a megfilmesítési jogai valószínűleg már a Marvelnél vannak. 47 perc jött alatt a kiegyenlítés, Djokovic atomjaira zúzta a legújabb generáció katartikus pillanatát, Musetti pedig a sztratoszféra széléről zuhant vissza a földre, arccal a salakba. A döntő játszmát végül 4:0-nál fel is adta, ami az élményen azért sokat ront, viszont a meccs egészét nézve hibátlan lett így a forgatókönyv: álomszép labdamenetek, elképesztő technika, ígéretes jövő; de Djokovic szuperelegánsan jelezte: baromira nem jött még el a trónfosztás ideje. (Gecsei Dina)

Bármennyire is szeretjük a korszakos zsenik párharcait, ezek közül legfeljebb csak pár igazán emlékezetes csata marad meg az utókornak. Tavaly októberben például ugyanezen a helyszínen, igaz, a döntőben futott össze Nadal és Djokovic, a spanyol pedig egyetlen másodpercig sem adott esélyt a világelsőnek.

Így indult az idei elődöntőjük is, Nadal villámgyorsan elhúzott 5:0-ra – mintha csak ott folytatták volna, ahol az előző párharcot abbahagyták. Közben az is érződött, hogy ezúttal Djokovic sem fogja annyira könnyedén hagyni magát, és az ego legalább azt megköveteli, hogy egy tisztességes küzdelmet kihozzon a meccsből.

Már az első szettben sikerült kozmetikáznia az eredményt, a lendületét pedig megőrizte a folytatásban, és a korai brékelőnyét kihasználva kiegyenlített. A harmadik játszma volt a kulcs, amelyben Nadal az utolsó energiatartalékait mozgósítva küzdött, ám Djokovic fejével szemben ez is kevés volt.

A világelső legyőzte Nadalt, megnyitva ezzel maga előtt a naptári Grand Slam lehetőségét. (Németh Dániel)

Ez az a találkozó, ami nem a színvonal miatt került előtérbe, hanem a meccset övező, finoman túlfújt botrány miatt. Tény: Tsitsipas sok időt töltött a mosdóban, amivel megzavarta a skótot. Mint ahogyan az is tény, hogy a görögön kívül számos játékos él a szabályok adta lehetőséggel, és ez inkább általános jelenség, mintsem egyéni sajátosság.

Ez az a találkozó, amit Murray mindezek ellenére megnyerhetett volna, ha nincs az a szerencsétlen mozdulat a második szett tie-breakjében, amikor is megcsúszott a kitámasztásnál, így esélye sem volt megjátszani a görög tenyeresét.

És ez az a találkozó, amire a vereség ellenére nagyon büszke lehet Murray, mert talán ezen a napon bizonyította be leginkább, hogy volt értelme az előző három évnek, a műtéteknek, a rehabilitációknak, az edzéseknek. Ezen a napon jobb volt, mint a világranglista 3. helyezettje, taktikailag és bizonyos szakaszokban erőnlétileg is az ellenfele fölé nőtt.

Pedig éppenséggel Tsitsipas sem rossz ezekben a műfajokban. (Németh Dániel)

Soha nem gondoltam volna, hogy valaha azt mondom egy Karolina Plíšková meccsre, hogy nem felejtem, amíg élek, de azt a szeptember eleji kora hajnalt tényleg nem lehet. A negyedik kiemelt jólismert hidegvére és pókerarca, na meg rekordszámú 24 ásza is kellett ahhoz, hogy azt a meccset valahogyan megnyerje a még mindig piszkosul fiatal Amanda Anisimova ellen. A korábbi Roland Garros-elődöntős amerikai két éve elhunyt édesapjáért játszott aznap, a háta mögött húszezer őrjöngő szurkolóval, így az amerikai sajtóban használt „late-night epic” kifejezés tökéletesen illett erre a brutálisan kemény, érzelmileg túlfűtött drámára. Anisimova a döntő szett tie-breakben 5-2-re is vezetett, meccslabdája is volt, végül mégis elbukott, pedig New York aznap hangosabban szurkolt neki, mint később Emma Raducanunak és Leylah Fernandeznek együttvéve. (Szántó Petra)

A kedvenc meccs, basszus? A választás akár nehéz is lehetett volna, de úgy döntöttünk, legyen az, amelyik először beugrott, az, amelyik leginkább elkaszált térdből. A Fernandez-Svitolina a US Open negyeddöntőjéből.

Kicsit messziről indulnánk, de gyors lesz. Aki jól, értőn olvas, arra nem feltétlenül igaz, hogy jól is ír. Fordítva azért már jóval gyakoribb a dolog. Fernandez egészen lenyűgözően olvassa a játékot, csodálatosan anticipál, ami pedig az írást, esetünkben az ütések végrehajtását illeti, abban is egészen kivételes.

Svitolina ellen pedig ez a két dolog talán jobban működött, mint bármely másik meccsén. És még valami nagyon jó volt. Fernandez általában is remekül megtalálja azt a kényes egyensúlyt, ami a félelemnélküliség és a meggondolatlanság között húzódik, de ezen a meccsen ezt egészen magas színvonalon hozta. Okosan volt bátor, és ha van olyan, megfontoltan volt bátor. Szüksége is volt rá, mert az ukrán is olyan teniszt rakott a pályára, ami kb. bárki más ellen elég lehetett volna.

És épp ettől lett ez a meccs olyan, hogy a végén mind a tíz ujjunkat megnyalhattuk. Vagy akár össze is rakhattuk. (Kálmán Laci)

A meccs, amikor Novak Djokovic sírt.

Nagy éve volt 2021, amiben elég hamar eldőlt, hogy a naptári Grand Slam a cél. A karrier már régen megvolt, egészen pontosan, amikor 2016-ban megnyerte a Roland Garrost, ráadásul akkor mind a négy nagy trófeát egyszerre védte. Akkor még előző évben lett volna esélye egy naptári évben megszerezni mind a négy címet, de ugyanúgy Párizsban, Rafael Nadal és Andy Murray után a döntőben Stan Wawrinka már sok volt.

De ez az év megint más volt. A megnyert Ausztrál Open után már látszott, hogy idén leginkább a nagyokra összpontosít, és hogy a Roland Garros – Wimbledon pároson sok múlhat. Azon nem múlott, és így már egyre-egyre többen hitték el, és éppen ezért egyre nagyobb tétje is volt, hogy Rod Laver 1969-es menetelése után valakinek ismét meglehet a nagy cím.

Így az utolsó, New York-i állomás utolsó meccsén múlt minden, aminek csak rossz előképe lehetett a nem sokkal korábban elvesztett olimpiai elődöntő. Golden Slam nem lesz, de naptári Grand Slam még lehet.

Ha valaki képes és méltó rá, hogy egy ilyen történelmi tettet keresztülhúzzon, az egészen biztosan Daniil Medvedev. Az orosz, aki 2019 nyarán éppen itt, az amerikai keménypályás szezonban tört át, majd kapott ki egy elképesztő meccsen a US Open döntőjében Rafael Nadaltól, az elmúlt két évben szépen lassan a nagy hármas fő kihívójává lépett elő. Ha tehát valaki, ő biztosan elveheti 27 megnyert Grand Slam meccs után a 28.-at.

De így?! Talán nem a vereség maga volt meglepő, hiszen éppen a fentebb említett 2019-es évben már egy komoly meccsen, a cincinnati torna elődöntőjében meg tudta verni, és ez csak egy volt a három győzelem közül. Ellenben itt, egy ilyen fontos meccsen, Djokovic talán élete legfontosabb meccsén, bő 2 óra alatt összesen 12 játékot tudott nyerni. És itt talán a „legfontosabb” szón van a hangsúly. Mert mekkora lehet ez a teher, amit az örök megmenekülő, a minden vesztett meccsből kiutat találó világelső sem bír el? Hogy Djokovic az utolsó térfélcserénél a közönségből ritkán érkező támogatás miatt vagy a nagy lelki súly alatt összetörve sírta el magát, talán sosem tudjuk meg. (Sergő Z. András)

Minden nap hírlevelet küldünk az olvasóinknak, amiben az előző nap legfontosabb sporthíreit, az elemzéseinket és persze sok más érdekességet is megmutatunk. Az Eurosport hírlevelére ezen a linken lehet feliratkozni.