Az idézet Quimby - csak, hogy el ne kopjon a kontroll C és a kontroll V – még az őskorból, 97-ből. Túl voltunk már azokon az időkön amikor fejenként egy pizzáért léptek fel a Tilos az Á-ban, de távol még a Sportarénától, a Lovagkereszttől és miegymástól. Az utolsó sor, az motoszkál a fejemben azóta, hogy Rafael Nadal bejelentette, hogy Roger Federerhez hasonlóan ő sem lesz ott idén a US Openen, és őt sem láthatjuk már az idény hátralévő részében.

A szám címe ráadásul Aranykor, ami csak most esett le, amikor csekkoltam, hogy jó idézem-e mindazt, amit idézni szerettem volna. Például azt, hogy ez itt már senkié, új utak másfelé vagy azt, hogy elillan minden, ami szép.

Persze Rafael Nadalt nem látni a US Openen, vagy az idény végén nem teljesen szokatlan dolog, ez lesz a negyedik Us Open, amin nem játszik, és hiányzott 6 Vb-ről is, de vaknak kell lenni ahhoz, hogy valaki ne lássa, hogy ez most azért picit más, mint a már-már szokásos év végi kihagyások. És nem azért más, mert ezúttal ketten hiányoznak majd Federerrel, nem azért, mert ketten együtt 75 évesek immár, hanem azért, mert valami érezhetően megmozdult. Átbillent ha úgy tetszik.

Mégpedig gyorsan, szinte egyik pillanatról a másikra.

Nem egészen egy esztendeje Rafael Nadal élete talán legfényesebb győzelmét aratta a Roland Garroson. Ősszel, amikor mindenki úgy vélte, hogy jóval kevesebb esélye lesz Párizsban, mint amennyi általában lenni szokott, élete alighanem legjobb játékával, szinte megalázta Novak Djokovicot. Úgy verte meg a szerbet, ahogyan talán senki nem gondolta, hogy meg lehet verni, pláne nem egy Grand Slam döntőben.

Behúzta ő is a 20. Grand Slamet, utolérte Roger Federert, és szinte mindenki odaadta volna neki azonnal előre a 21-et is, mondván, hogy ezek után úgyis megnyeri a következő Garrost is, alig több mint fél év múlva. Legtöbben úgy vélték, hogy 22-23 GS-ig meg sem áll majd, és így látták még alighanem akkor is, amikor Rafa – némi túlsúllyal – nekiugrott az idei salakszezonnak. Amit aztán ledolgozott persze, és olyan állapotba hozta magát a Párizsig, hogy akár meg is nyerhette volna a Garrost simán, ahogyan azt szokta.
Ám ezúttal nem nyerte meg.

És mivel a dolgok tényleg elég gyorsan változnak, ha egyszer változásnak indulnak, már senki sem arról beszél, hogy 22 vagy 23 Grand Slamet nyer-e majd, hanem azt latolgatja, hogy lesz-e ebből 21 egyáltalán.

Valaha.

És persze, Nadalnak most valószínűleg még sokkal jobbak az esélyei erre a bizonyos 21. Grand Slamre, mint Federernek voltak bármikor azóta, hogy Djokovic hárította ellene azokat a meccslabdákat, abban a bizonyos wimbledoni döntőben, ám kérdést nem így kell feltenni. Hanem sokkal inkább úgy, hogy ki látta azt akkor 2019 júniusában Federerben már nem lesz több, mint egy bázeli tornagyőzelem? Hogy játszik ugyan majd még Grand Slam elődöntőt, negyeddöntőt, de valós nyerési esélye már nem nagyon lesz?

A mostani Rafael Nadalt nem a mostani, hanem 2019 nyarának Federejével kell összevetnünk. Őket kell összehasonlítanunk, úgy kell megválaszolnunk, hogy kinek adunk több esélyt? Ráadásul úgy, hogy az egyik oldalról már sejtjük (tudjuk?) mi lesz a végeredmény. Igen Nadalnak mindig ott lesz a Garros, sokkal inkább lesz ott, mint Federernek volt ott Wimbledon bármikor is, de meddig lesz ott még? Egyszer? Esetleg kétszer?

Bármennyire is nehéz ezt leírni, és bármennyire is fájdalmas ezt alighanem olvasni, de sokkal inkább van benne a levegőben az, hogy akkor ez így kettejüknek érdemben ennyi volt. És érdem alatt itt nyilván az ember a Grand Slam győzelmeket érti, nem az elődöntőket, esetleg a kisebb tornagyőzelmeket. Sokkal valószínűbb forgatókönyv, hogy ők ketten már nem lesznek többé Grand Slam győztesek, mint azt, hogy lenne volna még egy dobásuk. Nem mindkettőjüknek, hanem egyikőjüknek legalább.

Sokkal inkább érezni azt, hogy viszlát aranykor.

Rolex Monte-Carlo Masters