Eurosport
"Az apám vert, ezért nem lettem világelső"
Publikálva 27/11/2017 - 09:24 GMT+1
Jelena Dokic vallott bántalmazó apjához fűződő kapcsolatáról.
Fotó: Eurosport
"Köszönöm, hogy elolvastátok a könyvem, és meghallgatjátok a történetem!"
Így kezdte az ESPN munkatársának adott interjút a korábbi profi teniszező, egykori világranglista-negyedik és wimbledoni elődöntős, Jelena Dokic, aki rendkívül hálás volt ezért a beszélgetésért. Önéletrajzi könyve jövő februárban jelenik majd meg 'Unbreakable' címmel. Ebben egyebek mellett ír arról a fizikális és lelki bántalmazásról, melyet édesapjától, Damirtól szenvedett el hosszú éveken keresztül. Volt olyan, hogy annyira durván megütötte őt az apja, hogy elvesztette az eszméletét.
Az interjúban Jelena beszélt arról, mi késztette arra, hogy feltárja a bántalmazás részleteit, továbbá szóba jöttek az öngyilkossági gondolatai, valamint az is, végül hogyan tudott meggyógyulni.
A szeretet és a félelem közti párbeszéd szövi át a könyvedet. Szeretet a tenisz iránt, és félelem az apádtól.
Mindig is imádtam a teniszt. Azt hiszem, ebben az egész történetben ez az egyetlen pozitívum. A legelső pillanattól kezdve, már hatéves koromban beszippantott a tenisz. Sokszor nehéz volt ugyan a pályán lenni, mert tele voltam félelemmel, de én mégis szerettem ezt a játékot. Ma is szeretem. Hihetetlenül jó érzés kisétálni, és ütögetni egyet. A szenvedély a sportág iránt mindig is ott volt bennem, és mindig is ott lesz.
Folyton próbáltad lenyűgözni az apád a pályán azért, hogy utána elkerüld a verést. De elég volt ehhez az, hogy ha győzni tudtál?
Félelemből játszottam, óriási nyomás alatt. Ez aztán odáig vezetett, hogy 19 éves koromban elhagytam az otthonomat. Sokszor automata módjára játszottam a pályán, mert közben azon gondolkodtam, hogyan fog majd bántani az apám. A félelem állandó volt, a nap 24 órájában.
Folyamatosan próbáltam örömet okozni neki, de ez szinte lehetetlen volt. Úgy gondoltam eleinte, hogy a pénz utáni vágy hozza ki belőle ezt a viselkedést, de aztán, mikor elkezdtem sok pénzt keresni, akkor sem változott semmi.
/origin-imgresizer.eurosport.com/2021/04/13/3074632.jpg)
0502234P DFS TENNIS X
Fotó: Eurosport
Fotó: ESPN
Nagyon sokat vesztettem az önbizalmamból, az önbecsülésemből. Azt éreztette velem, mintha értéktelen volnék. Minta nem érnék semmit sem. Bűntudatot keltett bennem, mintha én lennék a hibás, mintha én lennék a probléma. A mai napig dolgoznom kell az önbizalmam fejlesztésén. Amikor 20 éven át együtt élsz egy emberrel, aki folyamatosan azt érezteti veled, hogy értéktelen vagy, akkor elkezded elhinni ezt, és elkezdesz ennek megfelelően gondolkodni.
Mi késztetett arra, hogy most elmeséld a történeted?
Egy ideje már ott volt a fejemben a könyv gondolata, de nem álltam készen rá, egészen egy-két évvel ezelőttig. Bárcsak megírhattam volna már korábban, például akkor, amikor még játszottam, de akkor még nem voltam felkészülve rá. Erőt kellett gyűjtenem. Az ugyanis teljesen egyértelmű, hogy ezekről a dolgokról beszélni kell.
Nagyon elevenen, nagyon élénken írsz a történtekről. Milyen volt újraélni mindazt, ami történt?
Iszonyúan kemény. Először ott voltak az interjúk Jessica Hallorannel, aki az írásban segített nekem. Ezek több hétig eltartottak. Utána jött a szerkesztési procedúra, mielőtt a nyomdába küldtük a könyvet, ez is elképesztően nehéz volt. Két hét alatt ugyanis kb. 15-20-szor olvastam el a könyvet. De muszáj volt, mert minden mondatban, minden egyes szóban ott akartam lenni. Azt akartam, hogy a történet annyira hiteles legyen, amennyire csak lehet.
11 éves korodban Jugoszláviából Ausztráliába költöztetek. Hozott ez bármiféle változást a játékodban és a bántalmazás tekintetében?
Először is, a költözés egy kulturális sokk volt. Óriási különbség volt a hazám és Ausztrália között. Nem utolsó sorban, meg kellett tanulnom angolul. A helyzetet az apám csak tovább nehezítette. Ő ugyanis be akart ugyan illeszkedni, de sosem tette meg igazán. Az ehhez kapcsolódó nyomást teljes egészében rám helyezte. Nehéz volt a váltás. Többször megkaptam a helyi srácoktól, hogy menjek vissza oda, ahonnan jöttem. A szüleimnek pedig nem tetszett, hogy az ausztrál szövetség ösztöndíjakat adott nekem. Nehéz volt, de én elfogadtam Ausztráliát. Még sokkal jobban is be tudtam volna illeszkedni, ha az apám nem nehezítette volna meg a dolgomat.
/origin-imgresizer.eurosport.com/2021/04/13/3074634.jpg)
dokic
Fotó: Eurosport
Fotó: Europress/AFP
Említed a könyvben, hogy a tenisz berkein belül tudtak a bántalmazásról, de nem tettek semmit. Az ausztrál szövetség kiadott egy közleményt, melyben azt írják, hogy ők megpróbáltak közbeavatkozni, de nem volt megfelelő együttműködés. Mit gondolsz erről?
Tudom, hogy néhányan láttak bizonyos dolgokat, de nem akarok vádaskodni, tovább akarok lépni. Sokat kellene tanulni az én esetemből. Jó lenne, ha más teniszezőknek nem kellene keresztülmenni ezen. Főleg fiatal lányoknak nem. Szükség volna egy támogató rendszerre, ugyanakkor remélem, a helyzet ma már sokkal jobb, mint, amikor még én játszottam. Persze tudom, nehéz beleavatkozni az emberek életébe, de miután 19 évesen elköltöztem otthonról, akkor kaphattam volna valami támogatást... És ehhez az illetékeseknek nem is kellett volna ismerniük az egész történetet. Voltak, akik látták, mit tett velem az apám nyilvánosan, ezek alapján segíthettek volna nekem.
Bár remekül boldogultál Ausztráliában, az apád nem találta fairnek azt, hogy mennyit szerepeltél a médiában, és úgy döntött, hazavisz Jugoszláviába. Hogyan érintett ez téged?
Ez volt a lehető legrosszabb döntés. Én soha nem léptem volna meg ezt. Annak ellenére sem, hogy fiatalabb koromban eléggé outsider voltam, és nehezen fogadtak el az emberek. Az ausztrál szövetség rengeteget segített nekem azzal, hogy jugoszláv menekültként befogadtak, és támogatták a karrierem. Ezért én rendkívül hálás voltam. Én soha nem éreztem azt, amit az apám. Én ausztrálnak éreztem magam. Úgyhogy iszonyú nehéz helyzetbe hozott azzal, hogy haza kellett mennem vele.
Teljesen abnormális dolgokat csináltam az ő hatására, az ő utasítására. Például edzőket rúgtam ki 12 évesen. Az emberek egy olyan szemüvegen keresztül láttak engem, amit ő határozott meg.
/origin-imgresizer.eurosport.com/2021/04/13/3074636.jpg)
dokic2
Fotó: Eurosport
Fotó: Europress/AFP
Arról is írsz, hogy szerinted az apád akadályozta, hogy megfelelően kibontakozzon a karriered.
Negyedik helyig jutottam a világranglistán, ami egyáltalán nem rossz. De egyértelmű, hogy még jobb lehettem volna. Akár világelső és Grand Slam-győztes. De stabil Top 5-ös, Top 10-es játékos mindenképpen. Utána azonban jött a depresszió, és az öngyilkossággal kapcsolatos gondolatok, úgyhogy a tenisz háttérbe szorult. Örültem, hogy valahogy normális mederben tudtam tartani az életem.
Miután elhagytátok Ausztráliát, te elmenekültél otthonról. Megszűnt tehát a verés. Viszont jött a depresszió. Olyan gondolataid is voltak, hogy véget vetsz az életednek.
Sokáig küzdöttem a depresszióval, és úgy éreztem, hogy jobb lenne, ha nem lennék. Olyan érzésem volt, hogy én okozom a problémát másoknak, úgyhogy az tűnt megoldásnak, ha én nem vagyok. Nehezen jöttem rendbe, kezelésekre jártam. Nagyjából 10 évig tartott a folyamat.
Bár a könyv jó része az édesapáddal való kapcsolatodról szól, azért szóba kerül édesanyád is. Az ő cinkos hallgatása, a nyersesége, és a szakítása az apáddal. Milyen vele most a kapcsolatod?
Egy ideig azt hittem, nem az én oldalamon áll. Ma már beszélünk, és kapcsolatban vagyunk. Dolgozunk rajta, mondjuk úgy. Megvolt az oka rá, hogy apu oldalára álljon, és hagyja, hogy ez az egész kibontakozzon. Ő ugyanis szülők nélkül nőtt fel, és azt akarta, hogy nekem és a tesómnak legyenek szülei. Persze akkor nehéz volt megérteni, hogy annyi bántalmazás után miért marad mégis az apámmal. Ahogy azt is, hogy nem támogatott, főleg akkor, amikor elmentem otthonról. De történt, ami történt, ezek az ő döntései voltak.
A könyvből úgy tűnik, a tesód, Savo, és a párod, Tin jelentik számodra a boldogságot. Ők hogy fogadták a könyvet?
Nem beszélek annyit Tinről, amennyit kellene. Ő mindenben támogat és mellettem van immáron 14 éve. Azt is végigélte velem, amikor az apám nem engedte, hogy beszéljek Savóval, öt-hat éven keresztül. Ő a legjobb ember, akit ismerek. Rengeteg mindent megéltünk együtt, és ő soha semmi miatt nem panaszkodott. Ő volt számomra a fény az alagút végén. Nem is tudom, hogy alakultak volna a dolgok az ő segítsége nélkül.
/origin-imgresizer.eurosport.com/2021/04/13/3074638.jpg)
dokickönyv
Fotó: Eurosport
Fotó: ESPN
Milyen volt a gyógyulási folyamat?
Most már tudok beszélni róla, de néhány évvel ezelőtt még nem tudtam volna. Sok munka és sok idő kellett, mire eljutottam idáig.
Van néhány rossz emlékem, és vannak fájdalmas lelki sebeim. És azt kívánom, bárcsak másként alakultak volna a dolgok, de elvesztettem 30 évet az életemből, úgyhogy ideje továbblépnem.
via
Kapcsolódó témák
Hirdetés
Hirdetés