John McEnroe: Úgy lenne igazságos, ha a Nagy Hármas azonos számú GS-győzelemmel vonulna vissza

Nánási Antal

Publikálva 31/01/2022 - 20:06 GMT+1

Alig huszonnégy órával az Ausztrál Open férfi egyesének döntője után a legtöbben még mindig csak keresik a szavakat annak leírására, hogy mi is történt a pályán pontosan.

Fotó: AFP

Eleve fura volt azzal kezdeni a mérkőzést, hogy a Nagy Hármas egyik tagja, jelen esetben Rafael Nadal, csak a találkozó “második esélyese” volt. Az előzetes erőviszonyokra bőven ráígért az első szett, amikor is 2-2-nél Medvedev faképnél hagyta a spanyolt, és erődemonstráló módon húzta be a nyitó játszmát. Majd jött a második szett, ahol megvolt ugyan Nadal brékelőnye, de kétszerre sem tudta kiszerválni a játszmát, a rövidítést pedig annak rendje és módja szerint az orosz vitte el.

Innentől kezdve azonban Rafael Nadal ihletett állapotba került, mit sem törődve a számítógépes algoritmus által neki tulajdonított 4%-os győzelmi eséllyel. Mindent beleadott és mindent kiadott magából a pályán, ez pedig végül a történelmi 21. Grand Slam-címhez vezetett.

Az Eurosport állandó szakértője, John McEnroe értékelésében többek között arra is rávilágított, hogy szerinte mi az a tulajdonság, amiben Nadal egyszerűen mindenkinél jobb:

Mutua Madrid Open

Nadal: „Meg lennék lepve, ha győzni tudnék szombaton, a Garrosról Róma után döntök”

3 órája

“Rafaelben megvan az a tulajdonság, hogy mindent kiadjon magából a pályán, a teljes mezőnyt figyelembe véve a legjobb minőségben ez benne van meg. Nagyon éretten, intelligensen játszott, tudta, hogy mikor kell egy-egy labdát elengednie ahhoz, hogy utána fontos pontokat tudjon megnyerni. Nem hiszem, hogy bárki is a sportágunk történetében képes lett volna az állandóságnak ezt a fokát ilyen hosszú időn keresztül fenntartani egy mérkőzésen.”

Rafael Nadal

Fotó: AFP

5 óra 24 perc – ennyi volt a vasárnapi Ausztrál Open finálé pontos játékideje. Egy ilyen maratoni mérkőzésen az extrém fizikai igénybevétel mellett a szellemi egyensúlyra is borzasztó súlyú nyomás nehezedik. Ha mindezt elvárásként kiterjesztjük a döntőig vezető hat mérkőzésre, valamint a torna teljes, kéthetes időtartamára, még komolyabb erő- és energia kifejtésről beszélhetünk.

Felmerül a kérdés, hogy a Melbourne-ben látottak és tapasztaltak alapján vajon Nadal tekinthető-e a Nagy Hármas fejben leginkább stabil tagjának:

“Erre nehéz egyértelmű választ adni.” – kezdte okfejtését McEnroe.

“Novak előző évi US Open szereplésével ellentétben Rafaelen ezúttal nem volt nyomás, egészen a második hétig tulajdonképpen el tudott bújni a mezőnyben, nem tekinthettük potenciális bajnok-aspriránsnak. Sőt, azt mondom, hogy a döntőben, látva az első szettet és azt, ahogyan Medvedev a maga javára fordította a másodikat, hiába nézem Nadalt már 15 éve, és hiába tudtam, hogy nem fogja feladni, nem gondoltam volna, hogy meg tudja onnan fordítani a meccset. “

A mérkőzés harmadik játszmájának közepén Daniil Medvedeven intenzíven kezdtek látszani a fáradtság jelei, fejben pedig teljesen összezavarták az oroszt az ausztrál közönség bekiabálásai. Az immáron kétszeres döntős teniszező innentől kezdve hol maga is hergelte a közönséget, hol pedig a székbírón kérte számon, hogy miért nem lép fel a nézőkkel szemben. Kizökkent a ritmusból, ami a látható fizikai gondok mellett pozícióba hozta Nadalt.

John McEnroe avatott szakértője a pályán való dühkitöréseknek, ütőtöréseknek és óriási vitáknak, Medvedev vélt lelkiállapotával kapcsolatos szavai ezért többszörösen is hitelt érdemlőek:

“Én is utáltam, amikor az emberek tapsoltak, miután kettőshibát ütöttem. De ha visszaszólsz ilyenkor, azzal csak magadat gyengíted. Pontosan azért tudom, mert magam is voltam ilyen helyzetben. Nem az volt a baj, hogy a közönség Rafael Nadalt támogatta, hanem az, ahogyan az ellenfelet fújolták, bekiabáltak, éreztették vele, hogy a vesztét kívánják. Ezért is érthetőek a reakciói. Balszerencse, hogy ez jelentősen befolyásolta a mérkőzés alakulását a továbbiakban, hiszen Medvedev nem tudta magát függetleníteni a lelátók felől érkező üzenetektől.”

Daniil Medvedev

Fotó: AFP

Örök téma a tenisz berkein belül a minden idők legjobbja, azaz a GOAT (Greatest Of All Times) meghatározása. Általános szempont, hogy a vitát a megnyert Grand Slamek száma döntheti el, ezen a szemüvegen keresztül nézve most Nadal megelőzte társait. De kell-e egyáltalán eredményt hirdetni egy olyan versenyben, amelynek három szereplője soha nem látott, és alighanem soha utol nem érhető magasságokba jutottak, köszönhetően többek között azért, mert egymást sarkallták minél jobb eredmények elérésére?

“Csodás volt, ahogyan Roger és Novak az elsők között gratulált Rafanak a győzelemhez. Őket és az eredményeiket látva gyerekek milliói kezdenek el arról álmodni, hogy a későbbiekben ilyen mérkőzések részeseivé válhassanak. Bevallom, én magam is elgondolkodtam azon, hogy talán tehettem volna többet játékoskoromban.

Én azt szeretném, ha pályafutások végén mindhárman azonosan állnának a megnyert Grand Slamek tekintetében – ez lehet 21, vagy 22, mindegy. Egyszerűen nem szeretném, hogy hármuk közül bárki is vesztese legyen egy olyan korszaknak, ami alapvetően határozta meg a sportágunkat. Ugyanakkor tudom, hogy a döntetlenre kevés az esély, hiszen nem tudjuk például, hogy Rogert meddig láthatjuk még játszani. Bízni ettől még lehet benne, Rafael sikerére sem számított senki. Igaz, vele kapcsolatban, látva a formáját, és a Novak körüli kérdőjeleket, nehéz nem a 22-es számra és a Roland Garrosra gondolni.”

Mutua Madrid Open