A nemes fehér küzdelem Wimbledonból Budapestre érkezik

A háromnapos ciklusokban lebonyolított esemény egyéni selejtezői borítékolhatóan fognak minden nap pár kisebb-nagyobb meglepetést okozni, de az igazi tánc csütörtökön, az első éremosztó napon kezdődik, amikor a 64-es főtáblán a férfi kardozók kiemeltjei is belevetik magukat a küzdelembe.

Vitatható, hogy a csúcsot jelentő egyéni számok közül van-e a vívásnak királykategóriája, de ha van, vitathatatlanul a férfi kard az. A kardhegemónia országából könnyű ilyet mondani, hiszen 1908 és 1964 között csak akkor nem magyar nyerte az olimpiát, amikor a világháború gáláns győztesei a lerabolt vesztesek önbecsülés-építő részvételét is elgáncsolták 1920-ban, de a világon máshol is ez a vélemény az egyedüliként minden olimpián megrendezett versenyszámról. 

Amikor a női kard olimpiai programba emelésével 12-re emelkedett az elvileg kiosztható aranyak száma, a Nemzetközi Olimpiai Bizottság ciklusokon át továbbra is csak tízet engedélyezett. Árulkodik a férfi kard tekintélyéről, hogy csak nem csitul a szóbeszéd a vetésforgóban kimaradó egy-egy férfi és női csapatverseny ötletét fogadó első kérdésről: “Azt akarja mondani, elnök úr, hogy egyszer, valamikor majd kimarad a férfi kard is?” 

Minden vívószám közel áll a teniszhez, különösen a wimbledonihoz: fehér baletté csiszolt öldöklő küzdelem. A háromdimenziós, valós idejű (tehát négydimenziós) sakkjátszmába csak hibátlan technikai tudással lehet egyáltalán belekerülni, de a győzelem máshol dől el. Ahhoz tökéletes kötéltánc kell az üvöltő pusztításvágy és az építkezés szótlansága között. A nyelv, ami legalábbis a vívás legnagyobbjai java részének gondolkodását meghatározza, a mi nyelvünk. Higgyünk bölcsességének! A tánchoz kötélidegek kellenek, cérnával nem lehet bírni: a cérnavékonyról a mélybe zuhansz.

A kard ezen túl is rokon a füves pályás tenisszel. A pillekönnyű védőfelszerelés nem lassítja sehol a vívókat, de egyedül kardban vágni is lehet az áramvonalasított fegyverrel, tehát minden mozdulat gyors. A tusok harmada-fele egy jókor indított gyors vágással vagy egy rosszkor indított vágás villanásszerű védésével dől el. Ezek azok a tusok, amelyek alatt alig-alig van idő gondolkozni. Az előre meghozott döntéseket a pár pillanatnyi apró jelek kifigyelésének ösztöne és a test mozdulatainak életen át fejlesztett találékonysága tudja az ellenfélhez idomítani, épp ahogy a füvön olyan fontos ritörn vagy szerva-röpte esetében.

Másrészről a kard hosszú tusai hasonlítanak leginkább egy labdamenetre. A tőrhöz és párbajtőrhöz, tehát a kizárólag szúró fegyverekhez képest a kardban - vágva - relatív könnyű találni. Ha mégis csak egy valaki talál, megkapja a pontot, de arra az esetre, ha mindkettejük lámpája felvillan, az éles, vérre menő párbajok törvényszerűségét minél jobban leképező szabályok vannak érvényben. Röviden: ha talál a támadó, övé a tus. Minden támadás az első vágásig tart, ha azt kivédték, vagy rövid lett, az ellenfél “jön”. 

Ezeket a szabályokat követi a zsűri tőrben is, párbajtőrben pedig nincs rájuk szükség, mert annyira kis időkülönbségű szúrásoknál is csak az előbb találó lámpája villan ki, hogy a szabályok érvényt szereznek maguknak: az, akinek egy védés kitéríti a szúrását vagy a mozdulata leggyorsabb pontján még mindig nem talál, biztosan lekési a piciny időzárat, ha ellenfele jól szúr vissza. Mégis, főleg a kardban alakul ki a támadójog lüktető pattogása, ami egy labdamenethez teszi hasonlóvá a tiszta, nagy tusokat.

Vissza az első éremosztó naphoz, csütörtökhöz! Némileg váratlanul feliratkozott a férfi kard legnagyobb esélyesei közé a 33 éves Veniamin Reshetnikov. Ritka teljesítmény az övé még 2013-ból: az előző budapesti vb-n megcsinálta az egyéni-csapat duplát. Persze, hogy év végi világelső is lett. 2016 környékén viszont nem csak kikerült az akkoriban legjobb orosz csapatból, de annyira visszacsúszott a ranglistán, hogy nehéz volt elképzelni, hogy vissza akarjon jönni onnan. Négyszeres világbajnok volt, Londonba fő esélyesként érkezett, majd még érmet sem nyert a csapattal, aminél Tokióra, 34 éves korára csak gyengébbet remélhet(ett) maga mellé. 

Mégis megcsinálta, zokszó nélkül selejtezett világkupáról világkupára és kúszott vissza a kiemeltek közé. Év közben Szilágyi Áront verte Budapesten konokan, kérlelhetetlenül, de változatosan belebontva a szépen kimunkált akcióiba, három hete újra Európa-bajnok lett egyéniben. Jól fogja érezni magát a csarnokban, porlasztó visszavágásaiba nem keveredik majd a szigorú eltökéltség mellé féltő tisztelet. Ha a vb utáni szünet alatt egy oligarcha luxusjatchján látjuk lefényképzve, gyanakodjunk: valószínűleg vodka hűtésére használják jéghideg szibériai tekintetét.

Szilágyi Áront persze nem kell az ilyentől félteni. Aki kétszer nyer olimpiát, azt semmitől - márhogy az égvilágon. A formaidőzítés mellett tökéletesen tud táplálkozni az évközi eredményekből a csúcseseményre. Az, hogy az egyetlen hiányzó nagy címét, az egyéni világbajnokit hazai pályán gyűjtheti be, egy Djokovic-Federer-szerű kapcsolatba helyezi Athén héroszával, Aldo Montanóval. 

Kezdetben vala Montano, a nyugati, aki a tökéletesre formált klasszikus vívásával az olimpiai és Európa-bajnoki címe mellé 2011-ben az olasz közönség őrjöngő szeretethullámain lovagolva begyűjtötte a világbajnoki aranyat is. Ekkor úgy tűnt, ennél jobban vívni nem lehet, talán próbálkozni sem érdemes. 

Majd jött innen, egy szinte-Balkán országból egy már rég beharangozott tehetség, aki megmutatta, hogy lehet mindent tudni, csak gyorsabban, modernebben, tudatosabban, és az olimpiai duplával megcsinálta azt, amit senki, mióta ez a sport olyan, mint ma, és előtte sem sokan. 

Montano a budapesti világkupán márciusban a visszakereshetetlen és linkelhetetlen Kossuth Rádiónak elmondta, hogy kérdés nélkül elcserélné még egy olimpiára a hazai vb-győzelmét. Amire Szilágyi most hajt. Federer két hete mondta el, hogy ha tehetné, a 2009-es US Open-döntőt játszaná újra. A meccset, ahol utólag tudjuk, a legközelebb volt a non-calendar Grand Slamhez. Ahhoz, amit csak Djokovic tudott megcsinálni az Open-érában. A kvázi-Balkánról kicsit később jövő Djokovic, aki ezzel más polcra került, és már csak egy nagy címnél vele őszintén együtt örülő, egyöntetűen őrülő stadion hiányzik neki. 

Noha maga Szilágyi mondta, hogy nem ő a kardvívás Federerje, az analógia szükségszerűen nem tökéletes. A mezőny két egyéni olimpiai bajnoka és eszményi vívója kölcsönösen szeretnek egymással vívni, ezt Federer aligha mondhatja el Djokovicról, legkésőbb a 2011-es US Open vonalra vert meccslabdája óta. De bizonyos szempontból Szilágyi kifejezetten federeri: nem az a megdönthetetlen, amit megnyert, hanem ahányszor ott van a végelszámolásnál. 

Federer Grand Slam-halmánál lehet, hogy már két év múlva nagyobb lesz valakinek, de az egymást követő GS-döntőkre (10), elődöntőkre (23), negyeddöntőkre (36) vonatkozó rekordjai a Földdel együtt pusztulnak majd csak el. Egy tízperces vívómeccs kontrollálhatatlanabb, így pont ilyen rekordot nem is érdemes vezetni, de elképesztő, hogy a magyar vívó is mennyire konzekvensen kezeli a tét nélkül próbálkozó, akár vadul hadonászó ellenfeleket, és jut el a legjobbakig, akik már találhatnak rajta valamilyen fogást. 

Az eredettörténete is hasonló a svájciéhoz, aki a saját territóriumán, Wimbledonban Samprast verve robbant be. 17 évesen cserélték be egy veszni látszó vb-negyeddöntőben a hazai páston vívó, pár nappal korábban egyéniben ötödször világbajnok uralkodó, Stanislav Pozdnyakov ellen, akit egy váratlan fordítással lepett meg, és ebből a lendületből világbajnoki címig repült a csapat. 

Most Szilágyi van hazai páston, és őt akarja mindenki leteríteni. Nem kizárt, hogy a következő évtized nagy kardozója is csütörtökön toppan be, kezében a legértékesebb skalppal. Legjobb esélye erre Oh Sanguknak van, aki az ATP 1000-es versenyeknek megfelelő, bőkezű világranglista-pontozással a tradicionális nagy címek közelébe pozícionálni kívánt Grand Prix-versenyeken már elég komoly, négy döntőből négyet nyerő gyűjteménnyel rendelkezik és friss Universiade-győztes. Ha egyszer belekezd, lehet, hogy abba sem hagyja a nagy címek nyerését a Phelps- és Bolt-szinten tökéletesen a sportágára tervezett test tulajdonosa. Ázsiaiként nem meglepő, hogy ruganyos, sem hogy gyors, de még a cipelendő találati felület, a felsőtest minimál-designjához térdig érő karokat és pályakerékpáros combokat is szereltek rá.

A győzelem ízét már persze ismeri, minthogy a mezőnynek ebben az olimpiai ciklusban a koreai csapat évi pár vereségét kell takarékosan beosztania, eleddig egy kitétellel: világbajnokságra már nem jut meglepetés. Az egész koreai kardvívás megdöbbentő unikum: amikor ráébredtek, hogy ez a sport tökéletesen megy a népük történetén végigvonuló harci szellemiséghez, akkor nem a bevált receptet követve magyar, olasz, francia és orosz edzőknek adtak mesés ajánlatokat, hanem egy évtizedig rendületlenül járták kis kameráikkal a világ versenyeit, és a felhalmozott képanyagokból reverse engineering módszerrel felépítették a veleszületett készségeikhez alakított saját iskolájukat. Ez pontosan olyan, mintha egy Mercedest tíz évig nézve, szét sem szerelve, valaki építene egy Ferrarit.

Egyelőre a legvalószínűbb, hogy, ahogy az oroszok megnyertek minden egyéni vb-t London és Rio között, úgy a koreaiak is behúzzák a harmadik csapatot is Rio és Tokió között. Az oroszok ebből a fölényből egy érmet sem tudtak csiholni a ciklus végén. Ha a budapesti arany az ára annak, hogy a Szilágyi-Szatmári partiumi duó vezette, Gémesivel, Decsivel kiegészülő magyar csapat Tokióból 32 év elteltével aranyat hozzon haza, akkor minden további nélkül kiegyezünk egy ezüstéremmel a budapesti vb legnagyobb lelkesedéssel várt napján, a férfi kard csapatén jövő vasárnap.