Grúz világcsúcs, orosz fölény

Az oroszok pedig agyonverték a mezőnyt a nőknél és férfiaknál is, összesen 18 arany,12 ezüst és 8 bronz volt az éremtermésük Horvátországban.

Ezek voltak a legkiemelkedőbb jellemzői az idei Európa-bajnokságnak. De gyorsan hadd tegyem hozzá, a visszatérő Magáth Krisztina 3 bronzot is szerzett az egyik új női súlycsoportban, +90 kg-ban, Szuromi Tímea és Jung Beáta 9-ik, Bazsó Bianka pedig 8-ik lett összetettben, k-ki a saját súlycsoportjában és a végén még az önmagához képest szerény teljesítményt nyújtó, 405 kg-ot emelő Nagy Péter is összehozott egy hatodik helyet az ólomsúlyúak mezőnyében.

Papíron tehát még azt is mondhatjuk, hogy nem is állunk olyan rosszul, pláne úgy, hogy nem sokkal az Eb előtt nagy érvágásnak tűnt az utóbbi évek legtehetségesebb magyar emelőjének, Soóky Gergelynek a visszavonulása. Ami szintén megérne egy külön misét, de ezt most inkább hagyjuk.

Ami fontosabbnak tűnik, hogy noha örömteli a hölgyek szereplése, lássuk be, hogy világszinten egy cseppet sem léptünk előrébb. Nem mintha ezt vártuk is volna ettől az Eb-től, csak szeretném jelezni, noha minden sikernek örülünk, továbbra is Nagy Péter tartja az esernyőt a magyar súlyemelés felett.

Mások viszont egyre erősebbek. A románok például, noha világszinten nekik sincsenek éremesélyes versenyzőik, mégis összehoztak hat Eb aranyérmet. Az oroszok külön kategóriát jelentenek, erősek az örmények, ukránok, grúzok, törökök, lengyelek és oda kell figyelni a spanyolokra és a franciákra is – korábban őket csuklóból vertük.

Mi lesz itt, ha jön a vb és megjelennek az ázsiaiak is?

Költői a kérdés, nem is kell rá válaszolni.

Ami viszont felettébb piszkálja a csőrömet, az éppenséggel két dolog. Az egyik, hogy meglehetősen sokan tértek vissza doppingvétség utáni eltiltásból hasonló jó eredményekkel, mint korábban. Kérdés, hogy ha ezúttal mondjuk nem szedtek tiltott szereket, akkor mi változott az edzésmunkájukban hirtelen, hogy kb. ugyanott tartanak, mint az eltiltásuk előtt? Vagy megint szednek valamit, csak egyelőre még nem buktak le?

A másik pedig, hogy tényleg érdekelne, hogy lehet az, hogy valaki 2010-ben még 90 kg-mal gyengébb eredményt ért el, mint 2016-ban a riói olimpián, amelyet történetesen meg is nyert? Konkrétan a grúz Talakhadzéra gondolok, akinek korábban szintén volt egy két éves eltiltása, majd amikor visszajött, erősebb volt, mint valaha, tarolt a 2015-ös vb-n, a tavalyi olimpián, a mostani Eb-n meg lazán kivágott egy világcsúcsot és nyert három aranyat.

Valamit nagyon tudnak a volt Szovjetunió országaiban. Hogy ez jó, vagy rossz, mindenki ítélje meg maga. Egy biztos, a magyar súlyemelés ezzel nem kelhet versenyre. S noha fáj, amikor csak elvétve látunk magyarokat a nagy versenyeken, valójában már kezdem azt hinni, hogy mi csináljuk jól. Tisztán, amatőr alapon sportolva tényleg remek eredményeink vannak.

Csak az a baj, hogy a sportvilág (idehaza különösen) aranyérem- és olimpiai eredményesség központú. S mivel ezekre semmi esélyünk, kérdés, hogy nálunk meddig tartják még állami lélegeztetőgépen a sportágat.

Viszont van egy lehetőség, mégpedig a létesítményfejlesztés – úgy hírlik, hogy ebből talán lesz is valami. Erősítő példaként álljon itt Akakios Kakiashvilinek a grúz és görög szülőkkel rendelkező háromszoros olimpiai bajnoknak egy interjú részlete: "Grúziában eddig volt négy súlyemelőtermünk. Építettünk hozzá még tizenötöt és elkezdett nőni a versenyzők létszáma is."

Ez is egy megoldási lehetőség. Pénzbe kerül az igaz, de a létesítmény nem doppingérzékeny, míg a komoly eredményeknél óhatatlanul felmerül az emberben a gyanú, hogy az egyébként nagyszerű versenyzők csak nem tiltott szerek segítségével lesznek még jobbak és jobbak?

Döntési lehetőség előtt állunk, hiszen most kezdődött el egy újabb olimpiai ciklus.

Várhegyi Ferenc