Szegő János: "Én vagyok Forrest Gump és Rocky is"

Eurosport

Publikálva 07/04/2017 - 13:29 GMT+2

A Magvető Kiadó szerkesztőjével kedvenc labdarúgóiról, az irodalom és a sport kapcsolatáról beszélgettünk.

Fotó: Eurosport

A magyar kulturális élet sportközeli alakjait bemutató "Tesis a világ" sorozatunk második részében hazánk irodalmi közegének egyik legszínesebb egyénisége, a sport világából is évtizedek óta ismerős újságíró, Szegő András fia, a Junior Prima-díjas és Király István-díjas Szegő János, a Magvető Kiadó szerkesztője szerepel. Az irodalmi rendezvények moderátoraként a közönséget elképesztő lexikális tudásával, humorával, egyedülálló asszociációs képességével évek óta szórakoztató, korábban kritikusként is tevékenykedő, hatodik éve magvetős Szegő Jánossal az MTK-ról, az Arsenalról, kedvenc labdarúgóiról, Dennis Bergkampról, Thierry Henryról, a Magvető Kiadóról, Esterházy Péterről, Nádas Péterről, a labdarúgás, a futás és az irodalom kapcsolatáról beszélgettünk.

„A futballt kamaszként szerettem meg; kedvenc magyar csapatom kék-fehér, és a stadionját minden oldalról valamilyen vágány határolta, kedvenc nemzetközi csapatomnak pedig az Egy fiúról című regény szerzője is drukkol.” - írod a focitipp.hu oldalon a bemutatkozásodban. Mikor és hogyan szeretted meg a labdarúgást, az MTK-t, az Arsenalt, neked mi volt a bevezetés alabdarúgásba?Meglepően későn kezdett el érdekelni a futball, gyerekkori élményeim a fociról viszonylag homályosan vannak. Az egyik ilyen konkrétan az, hogy Détári Döme ott van nálunk, és apám mondja, hogy itt van nálunk Détári, ötéves lehettem ekkor. Meg az Aranycsapat is átmorajlott kiskoromban. Egyszer láttam Puskást a Béke-szállóban, pontosabban egy nagy hasat láttam, apám mondta, hogy az Puskás Öcsi. Ahhoz képest, hogy mennyire sportos közegben nőttem fel, és hogy a barcelonai olimpia tízévesen nagy élmény volt, ahhoz képest a foci tényleg később lett fontos. Az 1994-es világbajnokság az, amire már tényleg élénken emlékszem, amiről olyan friss emlékeim vannak, mint a pörkölt kávé illatáról. Az akkori román, svéd, bolgár válogatott, Roberto Baggio tizenegyese, az egész élesen megvan. A következő évben jó szívvel emlékszem vissza a Fradi BL-menetelésére, valóságos transzban voltam, amikor megverték a Grasshopperst, amikor vezettek itthon a Real Madrid ellen. Olyan szintű, magától értetődő evidenciaként drukkoltam a Ferencvárosnak, amire most már nem biztos, hogy képes lennék. Az MTK is abban a szezonban jött vissza a másodosztályból, akkor szoktam rá a Nemzeti Sport mindennapos olvasására, elkezdtem nézni a gólösszefoglalókat a tévében, és visszamenőleg is foglalkoztam a focival különböző könyvek és az apám révén, nyilvánvalóan. Érdekes módon nem is apám volt az elsődleges forrásom, hanem például Dénes Tamásék futballkönyvei, amiket a különböző világversenyek előtt írtak.

Fotó: Eurosport

Sportok

Sportkvíz: a Viszkis esete a Fradival és az Újpesttel

26/04/2024 - 19:56

Azokat én is imádtam, nekem is megvannak, ahogy az emlék is, ahogy a ’96-os, nagyszerű foci-Eb előtt lementem megvenni az aktuálisat a Moszkva térre. Olyanokra emlékszem belőlük, hogy „Răducioiu, a román futball Mozartja”, meg „Dumitrescu vércseként csap le a labdákra”, hogy kinek mi a beceneve, hogy Slaven Bilicnek a Guns N’ Roses a kedvenc zenekara. Ezeket szerettem forgatni, meg az Eurosporton néztem akkor a gólösszefoglalókat.

Ó, ennek örülni fognak az eurosportos kollégáim, főnökeim. Na, de hogy jött képbe az MTK és az Arsenal? Kellett egy magyar csapat egészen egyszerűen. Akkoriban az MTK elkezdett hirtelen jó lenni.

Ez még a Farkasházy, Csertői-féle MTK?Igen, meg Talapa például. Zsinórban kétszer a Fradi nyerte akkor bajnokságot, másodszorra a BVSC ellen, amely második lett mögöttük.

Igen, a Népstadionban volt a mindent eldöntő FTC-BVSC meccs, ott voltam a lelátón, vagy 40 ezer szurkolóval együtt. A tévében néztem, nagy meccs volt. A vasutasok kispadján Egervári Sándor ült, a Fradinál szegény megboldogult Novák Dezső. A ’97-es szezonra az MTK marhajó lett, meg is nyerte a bajnokságot, és akkor elkezdett tetszeni a klub. Egyetlen identitás-eleme volt, hogy az apám Honvéd-drukker volt a gyerekkora miatt, az ő apja, a nagyapám, Lali, akit én csak kiskoromban ismertem, MTK-drukker volt. Amikor csapatot kerestem, akkor nagyon könnyen találtam meg az MTK-t. Szenzációs meccsek voltak, például amikor Illés Béla négy gólt rúgott a III. kerületi TVE-nek és tízes osztályzatot kapott a Nemzeti Sporttól.

Ó, azon a mérkőzésen is ott voltam, imádtam a Kerület-pályára járni meccseket nézni abban az időben. Az angol focit is akkor kezdtem el nézni. Londoni csapatot akartam választani, mert Londonba eljutottam és szerettem a várost.’96-ban jártam ott, választanom kellett egy chelsea-s baseballsapka és egy arsenalos kötött sapka között, és nekem jobban tetszett az arsenalos, amit aztán nagyon megszerettem. Az még egy darabosabb, a Wenger-korszak előtti Arsenal volt, de már ott játszott Wright, Bergkamp, Platt, meg az öreg, lomha angol védők (együtt, kórusban soroljuk a Dixon, Keown, Adams, Winterburn négyest – a szerk.), és azt a csapatot elkezdtem szeretni. Aztán jött Wenger és vele a fantasztikus évek. Aktív Arsenal-drukker szerintem ’97-től 2008-ig voltam, azóta eltávolodtunk egymástól. A foci miatt sírni legutóbb két Arsenal-meccsen sírtam, az egyik, amikor 2004-ben a Chelsea ellen kiestek a BL-negyeddöntőben Wayne Bridge 87. percben góljával. Aznap láttam Spiró Koccanását a Katonában, és aztán mentem nézni a meccset, zokogtam. Az utolsó nagy, arsenalos sírásom pedig természetesen a 2006-os BL-döntő, tragédia volt, közel voltunk a győzelemhez. Az Arsenalt akkor nagyon lehetett szeretni. Évről évre épültek be a fiatal tehetségek, mint Kanu vagy Vieira, vagy jöttek a kiváló igazolások, mint Overmars, Pires. Nekem Wilshere, Walcott vagy Ramsey még mindig gyerekek, kiscsikók a fejemben.

Bazi öregek vagyunk már, János. Ja! Volt pár idény, amikor az Arsenal játszotta a legszebb focit és majdhogynem a legeredményesebbet. Például a veretlen szezonban.

Ki volt a kedvenc arsenalos játékosod? Henry, és utána mondanám Bergkampot.

Dettó. Azt is megemlítetted egy írásodban, hogy hazahoztál egy darabot a bontásra ítélt Highburyből. Igen, csak nem tudom, hogy hol van. 2006 karácsonyán néhány napot Londonban voltam. Akkor bontották a Highburyt. Volt egy nap, amikor egyáltalán nem működött a tömegközlekedés Londonban. Fogtam magam, kinéztem a térképen, és Clapton városrészből gyalog elindultam a stadionhoz. Hatalmas séta volt, három óra oda, három vissza. (Közben belép a Magvető Caféba a hely üzletvezetője, Páli Orsolya, aki szeretné, ha Totti is szerepelne az interjúban, megígérjük neki, hogy benne lesz. Nyáry Krisztán, a Líra kreatív igazgatója is megérkezik, János a „Helló, Krisztián! Elegánsabb vagy, mint egy körzeti orvos Nyugat-Svájcban! Jól csinálod, irigylésre méltó elegancia!” mondatokkal köszönti őt – a szerk.) Két darabot is elhoztam a stadionból, az egyiket beledobtam a nagyapám sírjába, Szentesen. A másik pedig a Szent István körúti lakásunkban lehet, meg kéne keresni, csak nem merem, mert lehet, hogy akkor kiderül, hogy nincs meg. Az Emirates-t csak körbesétáltam 2007-ben, de oda tömegközlekedéssel mentem el.

Fotó: Eurosport

Megírtad, hogy az 1998-as foci-vb döntőjén éppen Párizsban voltál, amiért eszem a kefét.Igen, gimnáziumi kiránduláson voltunk Angliában, és úgy jöttünk vissza, hogy Párizsban megálltunk estére. Effektíve egy bisztróban voltam a döntő idején, ott drukkoltam a franciáknak, és a Marseilles-t énekeltem, mint a Casablanca jelenetében, körülbelül. Majd kimentünk a városba az ünneplő tömegbe, egészen érdekes volt ott lenni.

„Két eszményi munkahelyet képzeltem el egyetemistaként, a Literát és a Magvetőt. Az Arsenal futballcsapatát most hagyjuk inkább.” – mondtad egy 2011-es interjúban. Nos, a Litera megvolt, onnan draftolt a Magvető, amelynek már hatodik éve vagy a szerkesztője, most viszont ne hagyjuk az Arsenalt. Milyen munkakörben tudtad elképzelni magad az Ágyúsoknál? Most azt mondanám, hogy középpályásként. De nem irányítóként, hanem olyan szélsőként, aki vagy visszalép védekezni, vagy bekapcsolódik a támadásba. De a metafora csorbul, mert nem tudom, hogy a játékos énem, vagy a meglévő szellemi habitusom mennyire azonos egymással. Kétségeim vannak az azonosságot illetően. Ha játszom, akkor a szenvedélyeim, indulataim sokkal erősebbek. Ha mellé megy, akkor üvölthetnékem van. Lehet, hogy ez még az „Én még őszinte ember voltam, ordítottam, toporzékoltam” paradigmája. Ezzel szemben pedig a visszavont munkáimban pedig „a kultúra úgy hull le rólam, mint ruha másról a boldog szerelemben.” Ezt a sok József Attilát majd neked kell bekurziválnod. A kurzivált életbe! Az hiszem, hogy a szerkesztői munka nem tud nem középpálya lenni. A kritikusságnak az az eszménye, amit képviseltem, az is egy ilyen középpálya. Egy kritikámban meg is írtam Keresztesi Jóskáról, hogy a középpályás a jó kritikus, mert vagy tudományos ember vagy szépíró egyszerre, és ez magamról is fenntartom. Amúgy eredendően jobblábas vagyok, de éveken keresztül gyakoroltam a bal lábammal, hogy azzal is jót rúgjak.

Ez hiányozhat a magyar utánpótlás-képzésből. A két balláb megvan, az egy balláb hiányzik. Ronaldót nagyon irigyeltem, hogy ballal is be tudta rúgni Gulácsinak. Nem hittem volna róla, nagyon szép volt. A ballábasokat mindig irigyeltem a Puskás- és Maradona-féle vonalon. Van valami titok a bal lábakban.

Kitűnően elővezetted a következő kérdésem, köszönöm! Megint tőled idézek: „Az ember az irodalom területén valahogy rádöbben arra, hogy van egy ilyen feladatkör, meg átfogó szerepkör, amit a futballhoz úgy tudnék hasonlítani, mint egy középpályás szerepét, védekező és támadó feladatokat is el kell látni. Így lesz az ember szerkesztő.” – fogalmaztál egy 2012-es könyvheti videóban, melyben amúgy arsenalos sapka van rajtad. Amikor pedig 2014 decemberében Thierry Henry visszavonulásán keseregtem a Facebookon, azt írtad a kommentedben, hogy „ezen mérem én is létezésem telését. Nekem még van Pirlo.” Ki a középpályás ideálod? Pirlót nagyon szeretem. Érdekes, hogy sokáig nem tűnt fel, hogy mekkora játékos. Nem beszélve Rui Costáról vagy Redondóról. Makélélé volt még olyan, mint a mandula, egy nagyon fontos szerv, szűrő. Azóta is azt mondom, hogy aki igazán ért egy labdajátékhoz, az a védekezést is átlátja, annak negatív részét is. És ott vannak azok a játékmesterek, azok a csodálatos irányítók, akiket irigylek: Xavi, Hässler, Maradona, és mondjuk Illés Béla, meg Détári. A régiek közül meg Hidegkuti, visszavont középcsatárként. Eszembe jutnak a fenomenális brazil hátvédek, akik csatárok is lehetnének, mert pont középpályások nem tudnak lenni: Cafú, Roberto Carlos, Dani Alves, Maicón. Meg az olasz hátvédek közül Zambrotta, Panucci, akik mellett nem sok sót eszel meg.

Redondo nálam is ott van minden idők legnagyobb középpályásai között, miközben őt talán alulértékelték. Emlékszel arra a fenomenális cselére és pazar gólpasszára a 2000-es Manchester United-Real Madrid BL-meccsről? Már attól libabőrös vagyok, hogy beszélek róla. Igen. Van egy elméletem, hogy Redondo az egyik legjobb focista, akit életemben láttam játszani. Kevés ilyen okos játékos volt. Mondanám még Hagit, meg Sztoicskovot, min ballábas csodákat.

Fotó: Eurosport

„Kritikaeszményem az előnyszabály, kedvenc játékelemem a les.” - írtad egy helyütt. A labdarúgásban látottakat, tanultakat mennyire tudod használni, átültetni a munkád során? Nagyon sok részét igen. De azért, mint irodalmár, egy picit parttalannak tartom olykor a futballt, meg az irodalmat egymásra játszani. Ugyanúgy, ahogy nagy evőként a gasztronómiát, meg az irodalmat, és ezeket a megfeleltetéseket. Ezeket önmagában már unom. Biztos van olyan helyzet, ahol ez nagyon jó metafora-rendszer tud lenni. A ritmus talán egy olyan meghatározó a futballban, a futásban, és részben a szerkesztői munkában, aminek van funkciója. Meg a maximumot megpillantani, abban van még talán hasonlat lehetősége, egy tért ölelő átadás.

Ezt a kifejezést is használni akartam egy későbbi kérdésemben. A tért azt ölelni kell, nem? Ez egy nagyon szép, erotikus viszony. Frank de Boer passza Dennis Bergkamphoz jut eszembe a ’98-as vb-ről a holland-argentin meccsen, csodálatos volt.

Jövőre lesz húszéves az a fenomenális jelenet, arról is megemlékezünk majd az évfordulón, ahogy tettük mindketten Bergkamp egy másik, legendás találatáról néhány hete.Isteni. De nagy dilemma volt, mert azt az argentin csapatot is szerettem.

Tovább utazva a tizenhatos mélyére, a 2010-es foci-vb alatt írtad, hogy keresni kellett a csapatodat, mert korábban nem kellett, hiszen megtaláltad „Sztoicskovot '94-ben, a Laudrup-fivérekkel oktató dánokat '98-ban, vagy a hat csatárral bivalyerős, mégis hamar búcsúzó hollandokat a legutóbbi tornán.” Ezek szerint nincs kedvenc válogatottad? Az angol nem jött az Arsenallal? Nem, valahogy az angol focit kicsit rakkolósnak tartottam, mint a Liverpoolt. Csepelyi Adri meg is őrül ettől.

Meg előző interjúalanyom, Németh Robi. Olyan, mintha arról beszélnék, hogy ezek dokkmunkások a mai napig, de hát nyilván nem azok. A játékeszményemet a legtovább a hollandok és a dánok tudták megmutatni.

Ha jól tudom, édesapád holland drukker. Igen, még Cruyff miatt. Neki az nemzedéki élmény volt, csodálatos alaptapasztalat. Ezért volt csalódás, amikor a hollandok tahó focit kezdtek el játszani.

A Van Bommel- és De Jong-féle hentesekre gondolsz?Igen. Szomorú volt látni. Vagy a labda, vagy a baba. Pláne, hogy a ’90-es években látott Ajax egy nagy élmény, a Fradi ellen látott nálam minden idők öt legjobb klubcsapatának egyike. (Sorolja – a szerk.) Van der Sar – Reiziger, Blind, de Boer, Bogarde - Finidi, Litmanen, Ronald de Boer – Kanu, Kluivert, Overmars.

Plusz Davids és Seedorf, ha kevésbé támadó a felállás. Igen! Nagyon erős csapat volt. Sokáig kitartott az argentin szenvedélyem. Kár volt a Batistuta-féle csapatért, amelybe visszatért Caniggia is, a 2002-es vb-n. Nekik egy csomószor nem jött ki a lépés. Svédasztalosan nagyon sok válogatottban van egy-egy játékos, akiért tudok rajongani. Egy csapatban legyen egy zseni, aki miatt egy egész meccset végignézel, mint a svéd válogatottat Ibrahimovic miatt. De külön hűséget nem tudtam egy válogatottért se adni. Akármilyen meccs van, valakinek kell drukkolnom. Akkor is kell találnom valakit, ha Új-Zéland-Pakisztán mérkőzés van.

Akkor kapóra jött, hogy a 2014-es vb alatt a vs sorozatban Argentína szereplését kísérted végig. Érdekes volt, mert elég hamar láttam annak a csapatnak a fogyatékosságait és korlátait is. Nagyon érdekelt Messi szempontjából, mert az egy dolog, hogy a klubcsapatodban hogyan muzsikálsz, de az kérdés, hogy a válogatottad is tudod-e a hátadon cipelni, mint Maradona, vagy Zidane 2006-ban. Tehát legyen egy jó alapcsapat mögötted, „de te viszed át a szerelmet a túlsó partra”. Újranéztem egy összeállítást a 2006-os francia-brazilról, Zidane gyakorlatilag egyedül verte meg a brazilokat.

Azért Henry sem volt gyenge. Na jó, igen. De van egy videó, amiben összevágták Zidane megmozdulásait, úgy osztott, fantasztikus. A Gusztos Péter-hasonmás-verseny nyertese. Amióta Zidane a Real Madrid edzője, kevésbé tudok ellenük drukkolni. Az nem volt egy jó argentin csapat, és most is kevés a jó argentin focista.

Olyanok, mint az alkoholmentes sör, vagy a koffeinmentes kávé. Igen, hiányzik belőlük valami extra.

Pedig micsoda középpályásaik voltak Mascheranóék előtt is. Cambiasso például.Igen, úgy nézett ki, mint egy csávó, aki megszökött egy kórházból és akit a szél tart össze. Előtte meg Verón.

Nagyon bírtam, a lehúzott sportszárával együtt. A ’98-as vb-n betettem az álomcsapatomba.Lehetett szeretni. De az argentin válogatott egy roncstemető is volt. Gallardóról is azt mondták, hogy mekkora focista lesz, a következő Maradona.

Mi a legnagyobb sportélményed? Az olimpiák, de azok összemosódnak. A vízilabdázók pekingi aranyérme nagy dolog volt, élénken emlékszem rá. A foci-vb-k közül a '94-es és a '98-as. Élénken emlékszem Michael Johnson világrekordot jelentő futására, a csodálatos technikájára. A mai napig irigylem tőle azt a gyönyörű együttes szépséget, ahogy futott. Téli olimpián is mindig találtam valamit, Björndalennek a legutóbbi aranyérme ilyen volt. Ilyenek az ultrafutók, Lubics Szilvia például.

Szerkesztetted többek között Bodor Ádám, Parti Nagy Lajos, Kertész Imre, György Péter, Bereményi Géza, Spiró György, Kántor Péter, Kiss Tibor Noé, Kollár-Klemencz László könyveit. Ki a Magvető Thierry Henryja vagy Dennis Bergkampja? Nehéz kérdés, ezekkel a szuperlativálásokkal mindig gondban vagyok. Inkább azokat a szerzőket emelném most ki, akik olyan korban kerültek a Magvetőhöz, mint Henry az Arsenalhoz, a fiatalabb szerzőket: Kiss Tibor Noét, Fehér Renátót, a velem korabeli, picit fiatalabb vagy idősebb alkotókat, akikkel máshogyan tudunk együtt dolgozni. Az általad felsorolt ászok olyanok, mint amikor Michael Jordan 35 évesen még beáll egy szezonra. Vagy Francesco Totti az AS Romában. A hűség miatt Esterházy Pétert például biztosan Tottiként emelném ki. De nem akarnék senkit megsérteni, mert szerkesztőként a saját személyes kedvenceimet kicsit zárójelbe kell rakni.

Elég régóta ismerlek, de azt nem tudom például, csak sejtem, hogy kik a kedvenc íróid. A publikus ötösöm: Bodor Ádám, Esterházy Péter, Krasznahorkai László, Kertész Imre, Nádas Péter. Legjobb hatodik embernek pedig Parti Nagy Lajost mondanám.

Fotó: Eurosport

A te Facebook-faladon láttam azt az elképesztő videót Francesco Tottiról néhány napja, amit aztán a Hosszabbításon is megírtunk. Ő is nagy közös kedvencünk. Igen, nekem az olaszok 2006-os világbajnoki győzelme volt egy utolsó, szenvedélyes élmény. A tűz, amivel egy Zalaegerszeg-Diósgyőr mérkőzésre leültem a vasárnapi rántott hús után, az már hiányzik belőlem.

Hú, Szálinger Balázs mit fog ehhez szólni! Igen, cseréljük Haladásra, és akkor Fehér Renátó talán kevésbé sértődik meg. A futballnak ez a szenvedélye már kiesett belőlem.

Ez generációs kérdés is lehet, mert én is így vagyok vele. Na, meg már ömlik a foci mindenhonnan. A generáció, az információ és életünk miatt is. A nagy tornákon kívül már csak a válogatott meccseket és a Bajnokok Ligáját nézem. De az utóbbi sorozat őszi meccsein már megy a szalonbunda, tét nélkül meg nem megy. Lötyögés van. 72 csapatból 68 továbbjut. A németországi volt az utolsó igazi vb. A 2010-es vb-t a spanyolok tanárian lehozták, a 2014-es a VS-sorozat miatt marad emlékezetes. De a 2006-os olasz csapatban még ott volt Del Piero, Pirlo, Totti, Buffon. Most borzasztó válságban van az olasz foci, de a gyerekkoromat az olasz klubok uralták. Volt a Milan, a Juventus, az Inter, az AS Roma.

Mellettük elfért a Fiorentina, a Parma. A Laziót nem utáltam, amíg meg nem tudtam, hogy fasiszta klub, a mezük is kifejezetten tetszett. Del Piero, Pirlo, Buffon, Totti átmentek a gyerekkoromon, és csodálatos, hogy Totti még mindig játszik. Ugyanaz kicsit, mint Scorsese filmjeit megnézni a moziban. Van egy ember, akiről már a gyerekkoromban is tudtam, hogy milyen fontos filmeket csinál. Lásd Dühöngő bika, ha már sport. És a mai napig, ha egy új Scorsese-film van, akkor az nekem kvázi egy ünnep. De Jancsó filmjei is ilyenek voltak. Azt megélni, ha kortársa vagy valakinek. Ha Harnoncourt vagy Abbado vezényel, ha Totti, Roger Federer vagy Szivós Márton játszik, az egy megnyugtató dolog. Jó időben vagy, ebben az állandóságban.

Fotó: Eurosport

A Facebookon, illetve online olvasható cikkeidben számos nagy labdarúgó haláláról (Sándor Károly, Raymond Kopa), vagy születésnapjáról (pl. Farkas János) emlékeztél meg egészen költői módon, kitűnő írásaid vannak a Törőcsik András, Bene Ferenc, Szusza Ferenc hármasról vagy Hidegkuti Nándorról. Honnan ez az imponáló tudás és érdeklődés régi nagyjaink iránt? Ennek van egy tudás része, meg egy érzékenység része. Az előbbi részint apámmal függ össze, részint pedig a hiányokkal. Ez nekem eleve kicsit az elégia műfaja, mint a jó operett, amely már megszületésekor a múltat siratja. Búcsú a tegnaptól, Stefan Zweig metaforájával. Ez apanyelv, másfelől meg szerencsére a sportújságírás régi nyomai fellelhetőek könyvekben és az interneten. Másik része pedig ennek az oralitása. Az MTK-drukker nagyapám - aki még látta Orth Györgyöt játszani - azt mondta az apámnak, hogy jó ez a Puskás, de hol van ő Orthoz képest? Na, most az apámnak Puskás, nekem meg Illés Béla jutott. „Megyünk az Őszbe”. Nem tudom, Orth György mekkora játékos volt, de nagyapám kreditjén keresztül tényleg marhajó lehetett. Van ennek egy bizonytalansága, de közben beépül mindez abba a régi Magyarország-képbe, ami egy múltbeli dolog, amiben a tragédiák, a közösség traumája egyszerre vannak benne. Ez hiányzik, most nem tudom megélni. Legutóbb a születésnapos Farkas Jancsiról raktam ki egy videót. Beleremegtem, milyen szomorú, hogy gyakorlatilag Farkasrétről Óbudán át a Megyeri útig megtehetem azt a túrát, hogy Albert Flóriántól, Farkas Jancsitól és Bene Ferenctől elköszönjek. Mind a hárman fiatalon, vagy túl korán haltak meg. Farkas 47 évesen kapott szívrohamot a saját presszójában, Albert is szívinfarktust kapott 70 évesen, Bene Ferencet 61 évesen valami rejtélyes vírus vitte el. Bene esete különösen fáj nekem, nem fogták fel soha, hogy mekkora játékos, nem volt a helyén, még Újpesten sem. Nagyon jó és szorgalmas futballista volt, a '66-os vb-n ő is csodálatosan muzsikált. Fekete Lászlóval pedig két héttel a halála előtt találkoztam.

Utolsó interjúját akkori munkahelyemnek, a SportKlubnak adta a halála előtt talán három nappal. Jajj, tényleg! Amikor mondta, hogy Messi, közeli, poénkodott a stúdióban. Tudod, hogy halt meg? Autózva rosszul lett, annyi ereje volt, hogy még lehúzódott, ráborult a kormányra és meghalt. A múlt nekem nagyon fontos mint identitás és mint zárvány és ennek tovább örökíthetősége. Közben belesajog az ember szíve. Azt a '66-os magyar-brazilt kérlek embedeljük majd be ide, viszonylag jó felvételek vannak róla. Embedelje meg magát mindenki! Minden idők egyik legjobb magyar válogatottja az. A Bene-Albert-Farkas összjáték csodálatos volt.

Morcsányi Géza hívott téged a Magvetőhöz, aki 20 éven át vezette kitűnően a kiadót, mondhatjuk, hogy ő a Magvető Arsene Wengere. Őt Nyáry Krisztián, majd Dávid Anna követte a kiadó élén. Őket kikhez tudnád hasonlítani a sport jeles szereplői közül? Már, ha elfogadod az analógiát. Kérlek, fogadd el, tekintsd ezt egy tért ölelő átadásnak! Konkrét nevet nem fogok mondani, de körbelövöm a profiljukat. Nyáry Krisztiánt egy olyan amerikai franchise-csapat General Manageréhez tudnám hasonlítani, mint egy jó kosárcsapatnál, akinek igazi érzéke nem feltétlen a taktika megalkotásában van, hanem inkább az egész csapat profilját tudja meghatározni, beleértve a marketingtől a mozgástérig. Kreatív figurának gondolom. Dávid Annát pedig mindenképpen játékos-edzőnek. Olyannak, aki egyszerre van benne a játékban, és kívülről rá is pillant a játékra. Tehát a különböző gender és egyéb dolgokat megkerülve ezt a funkciót tudnám Anna neve mellé tenni, aki a pályáról irányít.

Esterházy Péter halálakor te írtad a Magvető Kiadó hivatalos közleményét, amelyben úgy fogalmazol, hogy „a régi magyar irodalomtól kezdve a csillaghegyi futballista dumákig széles a spektruma. Az Esterházy-életmű tipikus példa arra is, hogyan lehet a köznyelv közhelyeit, kliséit vagy a sportnyelvet úgy átépíteni, hogy az költészetté váljon.” Miben voltak mások, esetleg jobbak Esterházy futball témájú írásai, könyvei, mint elődeié, kortársaié? Mindig belülről írt, nem allegóriákat, hanem a játék menetét, annak ezt a hús valóját, azt hiszem. Mivel sokáig futballozott, volt egy primitívebb viszonya a labdarúgáshoz, de ez a primitív viszony a legtöbb, ami elmondható. Van az a szép története Hidegkuti Nándorról, hogy egy öregfiúk-meccsen játszott ellene az iskolai válogatottal, és hogy Hidegkuti egy lépést hátralépett, és onnantól egy egészen más tér nyílt meg. Esterházy a nyelvben is ezt művelte, és ennek a képessége, ütemérzéke volt ez. Ahogy ezt a témát nagyon komolyan vette és nem is vette komolyan. Pontosan tudta, hogy a Csillaghegyi Munkás Torna Egyletben nyerni egy meccsen az ugyanannyira létfontosságú lehet, mint a braziloknak gólt rúgni, ami az öccsének megadatott, és akkor 80 ezren kiabálták a nevét.

Ahogy megírta az athéni sztorit, miszerint az „én nevemet” kiabálták. Az „Utazás a tizenhatos mélyére” című focikötetét jobban szeretem, mint nagyon sokan, mert ezt fölvállalja. Az is nagyon érdekes, de ez nem az én elméletem, hanem a remek debreceni irodalomtörténésznek, Fodor Péternek van erről egy doktorija, a magyar irodalom és a sport viszonyáról. A futás és a futball, mint két külön filozófia, tehát vannak a futó írók és a futballozó írók. Nem minősíti, hanem karakterizálja őket. Ottlik meg Nádas futó író, Esterházy, Kukorelly Endre és Garaczi László pedig nyilvánvalóan futballozó. Aki a focin keresztül találkozik test és szöveg kapcsolatával. A futó futballista a legritkább, teszem hozzá.

Fotó: Eurosport

Ottlik Géza atletizált, majd bridzsezett, Esterházy Péter kiváló labdarúgó volt, Nádas Péter pedig futott egy időben. Mondanál írókat, költőket, akikről nem feltétlen köztudott, hogy mit sportoltak, vagy mely sportág jelenik meg a műveikben fontos elemként? Kertész Imre tornázott, Kiss Noémi úszott, Marno János is szeret úszni nagyon, Kiss Tibor Noé és Pion István futballozott. Az íróválogatottat ismerjük, Kukorelly, Garaczit, Németh Gábort, szegény megboldogult Kőrösi Zolit. Karinthy Ferenc, Peterdi Pál vízilabdázott.

Van kedvenc sport témájú könyved? A liverpoolos Németh Robinak be akartam mondani ennél a kérdésnél Nick Hornby Focilázát, de elfelejtettem, pedig fel volt írva a papíromra. Esetedben ez olcsó poén lenne, de azért maradjon a vicc az úr. Hornby könyvét én is szeretem, meg Mándy Ivántól A pálya szélént, és Spirótól az „Apámmal a meccsen” c. novellát. Ebben nagyon szépen benne van, hogy a futball legyen közösségi dolog, apa-fiú viszony, meg a múlt is. Esterházy Utazásának a referenciális pulzálása tetszett, alibi könyv volt, de néha lehet azt is, tartani az eredményt.

Fotó: Eurosport

Néhány éve rendszeresen futsz, többnyire a Margitszigeten, amiről a Facebookon be is szoktál számolni, képgalériával. Miről beszélünk, amikor futásról beszélünk, kérdezi a bennem mélyen szunnyadó Murakami Haruki? Rituálém lett, hogy ahol vagyok és ha olyan az idő, akkor futok. A futás nekem egy olyan atipikus viselkedés, amit csak egyedül tudok csinálni és csak némán. Lehet, hogy esetemben meglepő. Tudom, hogy valaki társaságban szeret futni.

Zenét hallgatsz azért közben? Igen, hallgatok, Nádas szerint ez hülyeség, szerintem nem az. Van több playlistem, ezek különböző filmzenékből vannak összeállítva, amelyeknek megvan az a bájos előnyük, hogy akkor azonosítom magam a főszereplővel. És akkor én vagyok Forrest Gump és Rocky is, természetesen. Életrevalók, A profi, Interstellar, Gravity. Vannak Johnny Cash-dalok is, elég som minden van a listámon. Van Gene Hackmannek Az utolsó dobás c. filmje, a Hoosiers.

Az a kedvenc sportfilmem. Nekem is. És annak Jerry Goldsmith gyönyörű, igazi, dramatikus zenét írt. Arra nagyon jó futni. Ezzel álmodok. Ha egy almacsutkát be kell dobnod egy kukába, akkor azt hiszem, hogy az NBA nagydöntőjében vagyok, simán.

Tavaly a Hévíz folyóiratban megjelent egy pompás interjúd Nádas Péterrel, amiben legnagyobb íróink egyike elárulta, hogy a kortárs magyar irodalom egyik csúcsteljesítményét, a Párhuzamos történeteket nem bírta volna végigírni, ha nem fut rendszeresen. Mondhatjuk, hogy íróink közül Nádas a legjobb hosszútávfutó? Mindenképpen az. És nála tényleg nagyon izgalmasan, több szálon is összefügg a hosszútávfutás és az alkotás. Nagyon érdekes volt ezt látni, az anekdota része az, hogy ő hol fut ténylegesen, azon a zalai talajon, ami nagyon más talaj volt. Epikusként pedig szintén nehéz talajokon mozog, és a kitartása, az állandó ritmikája nagyon fontos ezeknek az óriás munkáinak, például a most megjelenő Világló részleteknek is. Az egy nagy élmény volt. Nagyon különbözőképpen futunk, ez abból az interjúból kiderül. Nekem erotikus dolog futni, neki nem az. Pár éve nagyon fontos lett a futás, és azóta állandó része az életemnek. Porcok kérdése az egész. Tudok embereket, akik közösségben szeretnek futni, és beszélnek közben. Volt, hogy Vári Gyurival indultam el futni, de szegény közben ki akarta olvasni az Élet és Irodalmat, és abban nem voltam a partnere. Főleg, hogy még meg is kellett beszélni vele közben a cikkeket. Szeretem a magam szakállára csinálni. A Margitsziget a kályha, de Kishegyesen is szeretek futni, ahogy a városban is. Berlinben, vagy Bécsben hajnalban, ha egy utcában futsz, átfutod a tered, ami egy rituális dolog nekem.

Maradva a rekortánon, ki a legjobb sprinter a magyar írók mezőnyében? Rövidtávon Örkény nyilvánvalóan egy örök sprinter marad. Olyan, aki zsebkendőnyi területen is nagyon jól tud írni, arra Esterházy volt képes, Bodor nagyon minimalistán csinálja a dolgokat, Garaczi és Németh Gábor is nagyon technikás író, őket a grundon látom magam előtt, vagy teremfociban, ahol a pengeség nagyon sokat számít.

Sportok