Sok mindent élveztem a vízilabdában, de elég volt - Bolonyai Flóra írása

A vízilabda-pályafutásomat elég ad hoc dolognak éltem meg. Soha nem készültem tudatosan az élsportolói létre. Tizenévesen röplabdáztam néhány évet, azt talán még korábban abbahagytam volna. Nem hiszem, hogy létezik szabályos pályafutás, minden karrier mögött ott van a miért és a hogyan, de nem érzem, hogy nekem 40 éves koromig játszanom kellett volna.

Teljesen egyértelmű dolog, hogy ha elkezd az ember élsportolni, akkor tudja, hogy az nem tart örökké. Mivel a fizikai teljesítményről szól, a kor nagyon fontos tényező, a vízilabda pedig eleve nem egy gendersemleges sportág.

Sok mindent élveztem a vízilabdában, de elég volt. Például klassz dolog csapatban játszani, és tökjó érzés nyerni, ráadásul a játék önmagában is felszabadító tevékenység. Sok helyre eljuthat az ember a sporton keresztül, világot láthat. Jó volt elmenni például februárban az itthoni télből Sabadellbe.

Az idő múlásával zavart - régebben ezt is élveztem -, hogy mondjuk szombaton akkor is meccsem volt, ha valójában kalácsot akartam sütni, vagy könyvet olvasni. Vagy hogy hétköznap esténként fél 10-kor másztam ki a medencéből edzés után. Időnként meg másnap reggel 8-ra mentem vissza. Ez időnként megterhelő volt.

Az élsportban nagyon számít a győzelem, úgyhogy ilyen szempontból abszolút kiemelkedik a pályafutásomból az amerikai bajnoki cím. A győzelem ugyanis egy színtiszta édes érzés. Ott nincs az, hogy jó, lesz egy szép érmünk, de mégiscsak kikaptunk az utolsó előtti meccsen, vagy az előtte lévő kettőn. Fantasztikus győzelem volt az is, amikor még az Újpesttel nyertünk ifi bajnokságot. Abból a csapatból négyen is kimentünk Amerikába, közülünk én húztam a legtovább a pólót.

Mivel az egyetemi tanulmányaimhoz szorosan kapcsolódott a vízilabda, így 2014-ig nem voltak komolyak a visszavonulásommal kapcsolatos gondolatok. A USC-re alapvetően azért tudtam járni, mert vízilabdáztam, egy sportösztöndíjon keresztül tudtam kijutni. Nem tudom, hogy ha ez a kötöttség nincs, akkor hogy alakult volna a karrierem. Ha itthon maradok, akkor valószínűleg inkább a tanulással foglalkozom.

Önállósodást, élettapasztalatot, beilleszkedést, túlélést adott az Amerikában töltött négy év. Világképformálás szempontjából is fontos volt. Nem sorolnám a komoly, meghatározó élményeim közé, amikor Barack Obama fogadott minket mint egyetemi bajnokcsapatot a Fehér Házban, de azért érdekes emlék. A legtöbbet a horvát Marko Pintaricnak köszönhetem, aki amerikai éveim alatt volt az edzőm. Az ő kezei alatt fejlődtem a legtöbbet, ez emeli ki a többiek közül. Sokszor előfordult, hogy egy az egyben dolgoztunk. Nagyon jó kapcsolatunk volt.

A diploma évében felmerült a kérdés, hogy tényleg vízilabdázni akarok-e, vagy esetleg megpróbálok elhelyezkedni Amerikában, esetleg a világon máshol. Hazajöttem pólózni, és akkor úgy gondoltam, hogy a riói olimpiáig játszom. Az már más kérdés, hogy nem mentem végül Rióba, és akkor még egy évet ráhúztam. 2015 telén jöttem haza, így először féléves szerződést kötöttem a Szentessel. Azért is tettem így, mert nem tudtam, milyen lesz az ottani helyzet. 24 év nagyvárosi lét után költöztem a Dél-Alföldre.

Szentest nem ismertem, így nem tudom, milyen volt előtte, azt tudtam, hogy kockázatos döntés odaigazolni. Az élet bizonyos területein áldozat volt egy kisvárosba menni vízilabdázni. Összességében az első öt hónapot iszonyatosan élveztem. Nagyon szép volt a tavasz, úgy éreztem, a csapatunk is jól alakul, a vízilabdát is eléggé élveztem. Jóban lettem a holland csapattársammal, Sabrinával, ott volt a barátja is, hármasban lógtunk. Szinte minden hétvégén haza tudtam jönni és akkor Budapesten lehettem. Az a fél év mindenképpen szép emlék.

2015 őszén, a kazanyi világbajnokság után visszamentem Szentesre, ami nem bizonyult jó döntésnek, egész ősszel szenvedtem. Úgy emlékszem, hogy utána viszont élveztem a válogatott téli edzőtáborát.

Részben emiatt az ősz miatt gondoltam úgy, hogy nyáron még megpróbálom a felkészülést, de utána akár így, akár úgy, abbahagyom. A téli felkészülés után elmentem három hétre Spanyolországba, és a belgrádi Eb legvégén értem haza Magyarországra, a döntőre leutaztunk Szentesről a helyszínre, ott voltam a lelátón. Nagyon örültem a lányok sikerének. Érdekes érzés volt, kívülről néztem. Tökjó, hogy nyertek, tudtam, mennyi munka van benne.

A nyári felkészülés vége viszont nem volt ennyire egyszerű. Nagyon sokáig húzta a kerethirdetést Bíró Attila, és igazából bíztam benne, hogy utazhatok, mert jó formában voltam, elég hosszú idő után akkor élveztem újra úgy igazán a vízilabdát, az edzéseket. Valószínűleg teljesítményben is nagyon közel voltunk egymáshoz a többi kapussal. Birge mégis úgy döntött, hogy itthon hagy. Nem volt jó érzés, de nem összeomlás jellegű valami volt, hogy nem vittek.

Összességében nagyon jól alakult az a nyár, élveztem a vízilabdát, jól is ment. Egyszer csak megkeresett a BVSC vezetőedzője, Petrovics Mátyás, pedig akkor már úgy jöttem el Szentesről, hogy köszönöm, ennyi volt.

Ha esetleg az idény végén megnyertük volna a bajnokságot, azonnal visszavonulok. A BVSC aztán tiszteletben tartotta a döntésemet, egyszer-kétszer megpróbáltak rábeszélni a folytatásra, de nem nyomultak. Mindenki elfogadta, hogy abbahagyom, nem volt semmilyen presszió, hogy még csinálnom kell.

A tavaly nyári Universiade után az volt a terv, hogy mozgok és átérzem, hogy fontos a levezetés. A suliban fölvettem úszás órát, ami heti egy alkalmat jelent. Komoly érzelmi zsarolással kellett néha rávenni magamat, hogy sikerüljön ezt a heti egyet teljesíteni.

Nem látom a jövőt, de ha most racionális jelleggel végiggondolom, akkor nincs esély rá, hogy visszatérjek a vízilabdába.