Németh Gábor: Albert Flórián cserét kér - és én állok be a helyére. Szmájli.
/dnl.eurosport.com/sd/img/placeholder/eurosport_logo_1x1.png){kind=logo}
Eurosport
Publikálva 03/10/2018 - 09:38 GMT+2
Az egyik legmenőbb magyar íróval a focis élményeiről beszélgettünk.
Fotó: Eurosport
Németh Gáborral, a többek között József Attila-díjjal, Márai Sándor-díjjal és Üveggolyó-díjjal kitüntetett íróval, a "Zsidó vagy?", az "Egy mormota nyara", az "Ez nem munka" című kötetetek szerzőjével, forgatókönyvíróval, a Magyar Rádió Irodalmi Osztályának korábbi szerkesztőjével, a Litera egykori főszerkesztőjével, a Színművészeti Egyetem tanárával beszélgettünk édesapjáról, a Népsportnál 40 éven át dolgozó Németh Gyuláról, gyerekkori és felnőttként átélt focis élményeiről, az MTK-ról, a Ferencvárosról, Sándor Károlyról, Karába Jánosról, Varga Zoltánról, Esterházy Péterről, Mándy Ivánról, arról, hogy melyik sportoló életéről írna forgatókönyvet, és a "Napszállta" c. filmben látható feltűnése is szóba került. Tesis a világ-interjúsorozatunk 13. része következik.
Édesapád, Németh Gyula előbb labdarúgókapus, később vezetőedző volt, majd közel negyven éven át dolgozott a Népsportnál, tíz éven át a labdarúgórovat vezetőjeként. Az ő révén szeretted meg a focit vagy jött az magától? Egészen kis koromtól jártam vele meccsekre. A '60-as évek elejétől a BKV Előréhez szaktanácsadóként, majd edzőként is kötődött. A híres Sport utcai pálya szinte az egyetlen, ami megmaradt mementónak a régi idők focijából, az MTK új, rettenetes betonsilóját, ahová mostanában egy-egy meccs erejéig benézek, csak még fájóbbá teszi, hogy az Előre pályája még emlékeztet az eltűnt testvérére. Ide, az Előréhez köt az egyik legkorábbi emlékem, a tribün zsúfolásig telve, én az állóhelyek előtti salakon grasszálok, valaki fellök biciklivel és a hátsó kerék átmegy a jobb kezem mutatóujján. De nem érzek semmit, annyira el vagyok foglalva azzal, hogy mi is ez az őrült nyüzsgés, aminek a részei vagyunk. Az én generációm számára egyébként is a foci volt az elsődleges szocializációs terep, tehát evidensen mindenki focizik, az is, aki nem focizik, kötelező jelen lenni. Ha az apám történetesen nem köti össze az egész életét a labdával, én akkor is szeretném a focit. Egyszerűen nem volt más választása az embernek. Ne felejtsük el, hogy ez az '50-es évek vége, a kora '60-as évek, amelyet minimum ezüstkornak lehet nevezni. Utána jött a folyamatos sírás, ki mindenkin sírtunk, istenem. Innen nézve mennyire vicces, hogy az ember mélységes, alulmúlhatatlan hanyatlásnak érezte a hetvenes évek magyar fociját a hatvanas évekéhez képest.
Milyen volt apukáddal focimeccset nézni?
Számtalan kettős rangadón ültem vele, alaphelyzetben 40 ezer ember emlékezetes társaságában. A korai újságírópáholy fedett tribün volt, és az ülésekre felhajtható bádoglapot szereltek, azon dolgoztak az újságírók. Általában ugyanazon a helyen ültem, az írólapba valaki belekarcolta a “nagy” Fradi összeállítását: Géczi - Novák, Mátrai, Dalnoki - Juhász, Orosz - Karába, Varga, Albert, Rákosi, Fenyvesi.Mindenki ismert mindenkit, ment az állandó zrika a napilapos újságírók között. De a legjobban azt szerettem, hogy a 80. perc táján elindult a harc a telefonokért. Ilyen hosszú kígyók voltak, 20 méteres zsinórral. Lenyűgözött, hogy elkezdték leadni a tudósítást, hogy a jelenből múlt idő lett, pedig még zajlott a meccs. Előfordult, hogy az utolsó percekben egy váratlan gól, egy kiállítás megváltoztatta a meccs mérlegét, a gépírónők a vonal végén kirántották a papírt, verték a gépet, írták újra a bekezdést.
Számtalan kettős rangadón ültem vele, alaphelyzetben 40 ezer ember emlékezetes társaságában. A korai újságírópáholy fedett tribün volt, és az ülésekre felhajtható bádoglapot szereltek, azon dolgoztak az újságírók. Általában ugyanazon a helyen ültem, az írólapba valaki belekarcolta a “nagy” Fradi összeállítását: Géczi - Novák, Mátrai, Dalnoki - Juhász, Orosz - Karába, Varga, Albert, Rákosi, Fenyvesi.Mindenki ismert mindenkit, ment az állandó zrika a napilapos újságírók között. De a legjobban azt szerettem, hogy a 80. perc táján elindult a harc a telefonokért. Ilyen hosszú kígyók voltak, 20 méteres zsinórral. Lenyűgözött, hogy elkezdték leadni a tudósítást, hogy a jelenből múlt idő lett, pedig még zajlott a meccs. Előfordult, hogy az utolsó percekben egy váratlan gól, egy kiállítás megváltoztatta a meccs mérlegét, a gépírónők a vonal végén kirántották a papírt, verték a gépet, írták újra a bekezdést.
/origin-imgresizer.eurosport.com/2021/04/13/3067074-62897213-2560-1440.jpg)
Németh_Gyula_interjú.jpg
Fotó: Eurosport
„Az apám azt akarta, legyek újságíró, komoly erőfeszítések voltak téve, én írtam a szögleteket az általa tudósított meccseken a hatvanas években, ha valakinek problémája van a szögletaránnyal, mondjuk a ’67/’68-as bajnokság kettős meccsein, hát én vagyok a hunyó...”- írtad 2004-ben a Litera Netnaplójában. Sosem jutott eszedbe, hogy folytasd az ő tevékenységét? Őszintén szólva maga a szerkesztőség inkább ijesztő volt egy kisgyereknek, elég félelmetes labirintusnak látszott. Többnyire végtelenül zaklatott és ideges emberek jöttek, mentek, üvöltöztek. Ez nem vonzott különösebben. De az idegenkedésem mögött ekkor még természetesen nem volt semmilyen ideológia. Később, már fiatal felnőttként láttam a sportvezetés viszonyát a politikához, és a magyar sajtó világa ilyen értelemben sem volt vonzó, miközben maga az újságírás mint életforma lehetett volna az. És még azt sem mondhatnám, hogy pusztán azért, mert elkezdtem írni, meglett volna bennem a hülyegyerek gőgje, egyfajta sznob attitűd, hogy újságot írni alacsonyabb rendű volna az úgynevezett szépirodalomhoz képest. Ellenkezőleg, kamaszkorom bálványa volt például Tom Wolfe, a „Kandírozott mandarinzselészínű áramvonal”-lal. Világos volt, hogy Amerikában vannak, akik abszolút művészi szinten gyakorolják, és nagyon nehéz érveket találni rá, hogy ezek a csúcsteljesítmények kirekeszthetők a szépirodalomtól. Ez az a gonzó-újságírás, ami aztán Magyarországon is megszületik a Magyar Naranccsal.
Később csak keveredtél lapokhoz korrektorként, tördelőként, olvasószerkesztőként, többek között a Narancshoz, meg az Octogonhoz.
Ezen röhögtünk is, azért, apámmal. Az ember addig távolodik, amíg oda nem ér a közvetlen közelébe.
Ezen röhögtünk is, azért, apámmal. Az ember addig távolodik, amíg oda nem ér a közvetlen közelébe.
„Író leszek, majd meglátja, mert az írók soha nem hazudnak.” - írod ugyanott. Mikor vált ez számodra egyértelművé?
Az úgynevezett polgári foglalkozásaim 2007-ig a sajtóhoz kötöttek, nem választás volt, mint sajtómunkás kerestem pénzt a legkülönbözőbb lapoknál és pozíciókban. Világos volt, hogy az én alkatom teljesen lehetetlenné teszi, hogy azt tervezzem, a szépirodalomból fogok megélni. Most sem tudom, hogy életemben írok-e még egy vállalható szöveget vagy sem. Az írásnak ez a fajtája végtelenül sérülékeny, kiszolgáltatott ügymenet, erre nem lehet egzisztenciát alapozni. Az más, persze, ha valakinek megvan ez a nagyseggű-professzionális viszonya a prózaíráshoz. Aki tele van történetekkel, semmi baja nincs a megszólalással, pontosan tudja, hogy akar beszélni, ezt száz éve kidolgozta magának, és mint a húsvéti nyuszi a tojásokat, úgy tojja egymás után a regényeket. Ez nyilván fanyar meg ironikus, el tudom képzelni, hogy sértő megjegyzés, pedig nem gondolok erről az írói alkatról föltétlenül rosszat, csak számomra ez nem volt járható út.
Az úgynevezett polgári foglalkozásaim 2007-ig a sajtóhoz kötöttek, nem választás volt, mint sajtómunkás kerestem pénzt a legkülönbözőbb lapoknál és pozíciókban. Világos volt, hogy az én alkatom teljesen lehetetlenné teszi, hogy azt tervezzem, a szépirodalomból fogok megélni. Most sem tudom, hogy életemben írok-e még egy vállalható szöveget vagy sem. Az írásnak ez a fajtája végtelenül sérülékeny, kiszolgáltatott ügymenet, erre nem lehet egzisztenciát alapozni. Az más, persze, ha valakinek megvan ez a nagyseggű-professzionális viszonya a prózaíráshoz. Aki tele van történetekkel, semmi baja nincs a megszólalással, pontosan tudja, hogy akar beszélni, ezt száz éve kidolgozta magának, és mint a húsvéti nyuszi a tojásokat, úgy tojja egymás után a regényeket. Ez nyilván fanyar meg ironikus, el tudom képzelni, hogy sértő megjegyzés, pedig nem gondolok erről az írói alkatról föltétlenül rosszat, csak számomra ez nem volt járható út.
/origin-imgresizer.eurosport.com/2021/04/13/3067076-62897253-2560-1440.jpg)
Németh_Gábor_dolgozószoba_Gabó_Könyvesblog.jpg
Fotó: Eurosport
A Zárórában mesélted, hogy édesapádnak szokása volt hazavinni a Népsportot, felolvasott neked belőle, és a hallott mondatokról megkérdezte a véleményedet. Utólag visszagondolva, ezek a tapasztalatok mennyire segítettek téged aztán a rendkívül csiszolt mondataid leírásában?
A viszony volt fontos. Megtapasztalni, hogy attól, hogy kinyomtattak valamit, még nem jó. A nyomdafesték nem üti rá a hibátlanság pecsétjét. Az, hogy a szöveg még a kinyomtatása után is változhat, hogy tehet egy lépést az ideális állapota felé, ha van neki olyan, mert egyébként ebben ma már nem vagyok biztos, elbizonytalanított a csiszolás. Szóval, hazahozta ezt a szent papírt, a Népsportot, amiért hajnali 4-kor álltak sorba izgatott százak egy nagyobb meccs után a Blaha Lujza téren. És azt kérdezte, például, hogy a rugalmas meg a ruganyos közt mi a különbség, vagy bizonyos szóismétlések rettenetes elkerülésére hívta fel a figyelmem. Ha már itt tartunk, a “pettyes” szóval nagyjából ki lehetett kergetni a világból. Közben persze voltak halhatatlan találatok is a Sportban. Ezt, amikor lehet, idézem: „Most már csak azt az embert kéne megkeresni, aki Maczkónak először sípot adott a szájába.” Ami, hát lássuk be, gyönyörű eseménye a magyar irodalomnak. Vezette Vízhányó. Ezt a viszonyt a nyelvhez, hogy a szöveg az egy esendő dolog, amit el is lehet rontani, meg relatíve meg is lehet javítani, ezt nagyon korán megtapasztaltam.
A viszony volt fontos. Megtapasztalni, hogy attól, hogy kinyomtattak valamit, még nem jó. A nyomdafesték nem üti rá a hibátlanság pecsétjét. Az, hogy a szöveg még a kinyomtatása után is változhat, hogy tehet egy lépést az ideális állapota felé, ha van neki olyan, mert egyébként ebben ma már nem vagyok biztos, elbizonytalanított a csiszolás. Szóval, hazahozta ezt a szent papírt, a Népsportot, amiért hajnali 4-kor álltak sorba izgatott százak egy nagyobb meccs után a Blaha Lujza téren. És azt kérdezte, például, hogy a rugalmas meg a ruganyos közt mi a különbség, vagy bizonyos szóismétlések rettenetes elkerülésére hívta fel a figyelmem. Ha már itt tartunk, a “pettyes” szóval nagyjából ki lehetett kergetni a világból. Közben persze voltak halhatatlan találatok is a Sportban. Ezt, amikor lehet, idézem: „Most már csak azt az embert kéne megkeresni, aki Maczkónak először sípot adott a szájába.” Ami, hát lássuk be, gyönyörű eseménye a magyar irodalomnak. Vezette Vízhányó. Ezt a viszonyt a nyelvhez, hogy a szöveg az egy esendő dolog, amit el is lehet rontani, meg relatíve meg is lehet javítani, ezt nagyon korán megtapasztaltam.
„A Szokolon meghallgattuk a magyar-brazilt, aztán másnap a kertben egyedül újrajátszottam. Kedves hallgatóink.”- mondod az 1966-os foci-vb legendás meccséről a Litera Nagyvizitjében. Hogyan emlékszel vissza arra az élményre?
Csodálatos helyen töltöttem a nyaraim jelentős részét, Badacsonylábdihegyen, ahol 400 négyszögöl volt a birodalmunk, és egy borospincében laktunk, a nagyszüleimmel és az unokatestvéreimmel, néha hatan a körülbelül tizenkét négyzetméteren. Még csak présháznak se mondanám, mert úgy 80 centire látszott ki a földből. Nem volt áram se, csak petróleumlámpa, venyigével tüzeltünk, és a szomszéd telekre jártunk kútra. Az élet érdekes fordulata, hogy aztán egyszer Makk Károly megkeresett, hogy írjunk együtt egy forgatókönyvet. Később több, kudarcba fordult, szívemnek kedves ügyben is dolgoztunk együtt, a legcsekélyebb eredmény nélkül. Tudta, hogy éppen Lellén vagyok, kérdezte, hogy nincs-e kedven átmenni, mert ő meg a másik parton van. Mondom, persze, de hová menjek? Badacsonylábdihegyre. És konkrétan az a kút állt a kertjében, ahová vízért jártam gyerekkoromban vödörrel. A régi pincére meg ráépítettek vagy húsz éve egy házat. A borospince elé a nagyapám szőlőkarókból meg egy szál széles deszkából csinált egy kis asztalt. De az pont akkora volt, mint egy rendes kiskapu. Ilyen ezüstszürkére áztak az akác szőlőkarók, valami ordenáré zöld olajfestékkel le volt festve a deszka, de a krecli gyakorlatilag a klasszikus kiskapu mérete. Arra egykapuztam önmagam ellen. Hol brazil voltam, hol magyar, de persze úgy intéztem, hogy istennek tetsző eredmény szülessen. És konkrétan hangosan közvetítettem az egészet, hommage á Szepesi. Az ember nem tudta enélkül az őrült, szenvedélyes egzaltáció nélkül elgondolni a futballt. Magadban is közvetíted. Kedves hallgatóink.
Csodálatos helyen töltöttem a nyaraim jelentős részét, Badacsonylábdihegyen, ahol 400 négyszögöl volt a birodalmunk, és egy borospincében laktunk, a nagyszüleimmel és az unokatestvéreimmel, néha hatan a körülbelül tizenkét négyzetméteren. Még csak présháznak se mondanám, mert úgy 80 centire látszott ki a földből. Nem volt áram se, csak petróleumlámpa, venyigével tüzeltünk, és a szomszéd telekre jártunk kútra. Az élet érdekes fordulata, hogy aztán egyszer Makk Károly megkeresett, hogy írjunk együtt egy forgatókönyvet. Később több, kudarcba fordult, szívemnek kedves ügyben is dolgoztunk együtt, a legcsekélyebb eredmény nélkül. Tudta, hogy éppen Lellén vagyok, kérdezte, hogy nincs-e kedven átmenni, mert ő meg a másik parton van. Mondom, persze, de hová menjek? Badacsonylábdihegyre. És konkrétan az a kút állt a kertjében, ahová vízért jártam gyerekkoromban vödörrel. A régi pincére meg ráépítettek vagy húsz éve egy házat. A borospince elé a nagyapám szőlőkarókból meg egy szál széles deszkából csinált egy kis asztalt. De az pont akkora volt, mint egy rendes kiskapu. Ilyen ezüstszürkére áztak az akác szőlőkarók, valami ordenáré zöld olajfestékkel le volt festve a deszka, de a krecli gyakorlatilag a klasszikus kiskapu mérete. Arra egykapuztam önmagam ellen. Hol brazil voltam, hol magyar, de persze úgy intéztem, hogy istennek tetsző eredmény szülessen. És konkrétan hangosan közvetítettem az egészet, hommage á Szepesi. Az ember nem tudta enélkül az őrült, szenvedélyes egzaltáció nélkül elgondolni a futballt. Magadban is közvetíted. Kedves hallgatóink.
/origin-imgresizer.eurosport.com/2021/04/13/3067077-62897273-2560-1440.jpg)
Németh_Gábor_band_Déri_Miki.jpg
Fotó: Eurosport
„Akkor már régóta a Fradinak drukkoltam. Már amilyen régóta nyolc és félévesen lehet. Pontosabban Csikarnak és a Fradinak, Csikar-Fradi, ez a meccs legyen mondjuk 3-3. Csikar ugyanis megmaradt az MTK-ból, nagyjából örökre. Kezdetben vala az MTK. Ez sem igaz, a kezdetben Stern Sára volt, csodálatos, öreg barátnőm a Jókai térről, akinek, pont, mint az apámnak, személyes ismerőse volt a Csikar, a Csikar és Salamon Béla meg az MTK... Fradistává válni. Ez már a saját döntésem volt. Meglátni és megszeretni.” - írtad egy 2012-es, a HVG-n megjelent cikkedben. Menjünk sorjában! Hogyan lettél MTK-drukker?
Az MTK úgy jött, hogy volt az életemben egy csodálatos ember, az apám barátja volt, Stern Sárának hívták, aki a Jókai téren lakott. Kedvenc élőhelye a Rozmaring presszó, ami egy hihetetlenül kultikus hely volt a Brazillal együtt a futballrajongók számára. Mi az Ó utcában laktunk, az apám gyakorlatilag nem tudta kihagyni hazafelé jövet a két hely valamelyikét. Stern Sára baráti kapcsolatot ápolt Salamon Bélával és Sándor Csikarral, akik ott nagyon sokszor ültek egy asztalnál. Az első, nem futballpályán látott futballista, aki személyként megjelent számomra, az ő. Meghatározó élmény, mert csodálatos ember volt. Hihetetlenül elegáns, kedves, alkatilag nagyon finom ember. Pont az ellentéte annak, amit szokás gondolni egy futballistáról, miközben ízig-vérig futballista volt. A hősöm. Stern Sárát imádtam, sokat ücsörögtem vele, beszélgetve erről, arról. Elképesztően gyönyörű, szétcigarettázott alt, megőrülök ezért a hangért azóta is. Hihetetlen kedvesség. Ő avatott a presszók világába, illetve az MTK feltétel nélküli imádatába. Tehát ezt készen kaptam, aztán láttam az MTK-t meg Csikart is játszani. Fekete-fehér filmben látom valahogy. Mostanában visszatértem, tékozló fiú, az MTK-hoz.
Az MTK úgy jött, hogy volt az életemben egy csodálatos ember, az apám barátja volt, Stern Sárának hívták, aki a Jókai téren lakott. Kedvenc élőhelye a Rozmaring presszó, ami egy hihetetlenül kultikus hely volt a Brazillal együtt a futballrajongók számára. Mi az Ó utcában laktunk, az apám gyakorlatilag nem tudta kihagyni hazafelé jövet a két hely valamelyikét. Stern Sára baráti kapcsolatot ápolt Salamon Bélával és Sándor Csikarral, akik ott nagyon sokszor ültek egy asztalnál. Az első, nem futballpályán látott futballista, aki személyként megjelent számomra, az ő. Meghatározó élmény, mert csodálatos ember volt. Hihetetlenül elegáns, kedves, alkatilag nagyon finom ember. Pont az ellentéte annak, amit szokás gondolni egy futballistáról, miközben ízig-vérig futballista volt. A hősöm. Stern Sárát imádtam, sokat ücsörögtem vele, beszélgetve erről, arról. Elképesztően gyönyörű, szétcigarettázott alt, megőrülök ezért a hangért azóta is. Hihetetlen kedvesség. Ő avatott a presszók világába, illetve az MTK feltétel nélküli imádatába. Tehát ezt készen kaptam, aztán láttam az MTK-t meg Csikart is játszani. Fekete-fehér filmben látom valahogy. Mostanában visszatértem, tékozló fiú, az MTK-hoz.
És a Fradi?
Az a bizonyos Nagy Ferencváros, ahol lenyűgöző játékintelligenciájú emberek játszottak. Olyan csapatok ellen, amelyek szintén fantasztikus futballistákból álltak. Az akkori Honvéd, a Vasas, az MTK és az Újpest is tele volt zseniális figurákkal. De a Fradi mint egész, az nagyon működött. És akkor még nem ült rá erre az úgynevezett futballhuliganizmus. Idióta kifejezés, de mindegy, hogy hívjuk, legyen mondjuk az a neve, hogy Amiért-Nem Járunk-Meccsre-Gyerekkel.
Az a bizonyos Nagy Ferencváros, ahol lenyűgöző játékintelligenciájú emberek játszottak. Olyan csapatok ellen, amelyek szintén fantasztikus futballistákból álltak. Az akkori Honvéd, a Vasas, az MTK és az Újpest is tele volt zseniális figurákkal. De a Fradi mint egész, az nagyon működött. És akkor még nem ült rá erre az úgynevezett futballhuliganizmus. Idióta kifejezés, de mindegy, hogy hívjuk, legyen mondjuk az a neve, hogy Amiért-Nem Járunk-Meccsre-Gyerekkel.
Ez meddig tartott nálad?
Nekem valamikor Ebedlivel végződött. Tapintatból nem fogom elmondani, hogy a 9-es mezt például ki mindenki hordta Albert Flórián után. Nyilván nem eszel feltétlenül lángost Wellington bélszín helyett. Amikor újságot hordtam, akkor volt egy-két megszállott Fradi-drukker haverom, huszonévesek voltunk, velük még kimentem pár meccsre, de aztán nagyjából vége lett az egésznek. Akkoriban a szurkolói impertinencia felső foka volt, a magunkról megfeledkezés netovábbja, hogy áll a tribünön előttem egy ember orkánkabátban, aktatáskával, 80 éves mondjuk, és a nála lévő bambusznyeles esernyővel fenyegetőzve azt kiabálja fölhevülten a játékvezetőnek, hogy „csibész!”. Látszott, rezeg a léc, nem biztos, hogy el kellett volna mennie idáig.
Nekem valamikor Ebedlivel végződött. Tapintatból nem fogom elmondani, hogy a 9-es mezt például ki mindenki hordta Albert Flórián után. Nyilván nem eszel feltétlenül lángost Wellington bélszín helyett. Amikor újságot hordtam, akkor volt egy-két megszállott Fradi-drukker haverom, huszonévesek voltunk, velük még kimentem pár meccsre, de aztán nagyjából vége lett az egésznek. Akkoriban a szurkolói impertinencia felső foka volt, a magunkról megfeledkezés netovábbja, hogy áll a tribünön előttem egy ember orkánkabátban, aktatáskával, 80 éves mondjuk, és a nála lévő bambusznyeles esernyővel fenyegetőzve azt kiabálja fölhevülten a játékvezetőnek, hogy „csibész!”. Látszott, rezeg a léc, nem biztos, hogy el kellett volna mennie idáig.
Ugyanebben a csodálatos cikkben az 1965-ös Ferencváros-Manchester United VVK-elődöntőről, Karába Jánosról is írsz.
Karába annak a mértékegysége, amikor megnyílik a létezésben egy kitüntetett pillanat. Egy karába. Abból a csapatból nem rá emlékeznénk egyébként, ha nincs a gólja, ami egy kegyelmi pillanat egy játékosnak. Másnap a Népsport fényképet hoz a kapusról, Peter Dunne-ról, aki tesz egy különleges balettmozdulatot, de hiába. Amiben az a gyönyörű, hogy évtizedekkel később bevallja, hogy farkasvaksága volt, éppen beállt a szürkület a pályán, ezért nem látott semmit a lövésből. Én meg határozottan valamilyen ködre emlékszem, miközben az apám tudósítása semmi ilyet nem említ. Lehet, hogy két gólt mosok össze. De az tényleg valószínűtlen pillanat volt. Lehet, hogy nekem is farkasvakságom van, csak nem tudok róla?
Karába annak a mértékegysége, amikor megnyílik a létezésben egy kitüntetett pillanat. Egy karába. Abból a csapatból nem rá emlékeznénk egyébként, ha nincs a gólja, ami egy kegyelmi pillanat egy játékosnak. Másnap a Népsport fényképet hoz a kapusról, Peter Dunne-ról, aki tesz egy különleges balettmozdulatot, de hiába. Amiben az a gyönyörű, hogy évtizedekkel később bevallja, hogy farkasvaksága volt, éppen beállt a szürkület a pályán, ezért nem látott semmit a lövésből. Én meg határozottan valamilyen ködre emlékszem, miközben az apám tudósítása semmi ilyet nem említ. Lehet, hogy két gólt mosok össze. De az tényleg valószínűtlen pillanat volt. Lehet, hogy nekem is farkasvakságom van, csak nem tudok róla?
/origin-imgresizer.eurosport.com/2021/04/13/3067079-62897313-2560-1440.jpg)
Németh_Gábor_Margó_2018_M.jpg
Fotó: Eurosport
Ott voltál a Népstadion lelátóján és láttad Varga Zoltán utolsó ferencvárosi gólját, erről is írtál. Kukorelly Endre mondta tavaly egy beszélgetésen, hogy „Messi lófasz Varga Zoltánhoz képest”. Hogy emlékszel vissza az ő különlegességére?
Kukorelly imádja a trónfosztásokat, Messit viszont különösen nem szereti valamiért, szerinte egy csele van, ezt enyhe túlzásnak érzem. A másik, amit szintén ő szokott kedvtelve emlegetni, hogy a BVSC II hogy mosná le az Aranycsapatot, mert mire megcsinálnak egy cselt, a partvonalon kívül találnák magukat labdástól. Ezeket a képleteket nyilván nem lehet felállítani, mert természetesen akkor lennénk igazságosak, ha az Aranycsapatot ellátnánk a BVSC II peremfeltételeivel, és akkor nyilván nem mosnák le. Ez így szerintem nem működik. Varga fantasztikus volt, szuperlatívuszokban lehet csak róla beszélni. Még fantasztikusabb volt a nagyon magyar történet, ahogy bűnbak lett, és aztán egyre lejjebb került az európai futballcirkuszban, pedig az Aberdeenben még legendákat meséltek róla. Van egy ilyen sztori, hogy nehezen hitték el neki a skótok, hogy el lehet indulni, amerre szeretnének, nem kell előre megdumálni, mert ott lesz a labda, amikorra kell. Olyan eleganciája volt a játékának - túl az intelligencián -, aminek, ha csak a halvány visszfényét látom, lenyűgöz. Mikor '68-ban elment, nyilván érzékelte és interiorizálta azokat a viszonyokat és normákat, amelyek a nyugat-európai futballt meghatározzák, elvárások és teljesítések szintjén. Nyilván ezzel az igénnyel jött haza, és mindenkinek, aki az elmúlt negyven évben ezzel az igénnyel jött, csalódnia kellett, viszonylag gyorsan.
Kukorelly imádja a trónfosztásokat, Messit viszont különösen nem szereti valamiért, szerinte egy csele van, ezt enyhe túlzásnak érzem. A másik, amit szintén ő szokott kedvtelve emlegetni, hogy a BVSC II hogy mosná le az Aranycsapatot, mert mire megcsinálnak egy cselt, a partvonalon kívül találnák magukat labdástól. Ezeket a képleteket nyilván nem lehet felállítani, mert természetesen akkor lennénk igazságosak, ha az Aranycsapatot ellátnánk a BVSC II peremfeltételeivel, és akkor nyilván nem mosnák le. Ez így szerintem nem működik. Varga fantasztikus volt, szuperlatívuszokban lehet csak róla beszélni. Még fantasztikusabb volt a nagyon magyar történet, ahogy bűnbak lett, és aztán egyre lejjebb került az európai futballcirkuszban, pedig az Aberdeenben még legendákat meséltek róla. Van egy ilyen sztori, hogy nehezen hitték el neki a skótok, hogy el lehet indulni, amerre szeretnének, nem kell előre megdumálni, mert ott lesz a labda, amikorra kell. Olyan eleganciája volt a játékának - túl az intelligencián -, aminek, ha csak a halvány visszfényét látom, lenyűgöz. Mikor '68-ban elment, nyilván érzékelte és interiorizálta azokat a viszonyokat és normákat, amelyek a nyugat-európai futballt meghatározzák, elvárások és teljesítések szintjén. Nyilván ezzel az igénnyel jött haza, és mindenkinek, aki az elmúlt negyven évben ezzel az igénnyel jött, csalódnia kellett, viszonylag gyorsan.
Van kedvenc külföldi klubcsapatod, amelyiknek kiemelten követed a szereplését? A drukker szeret csapatot választani, és ha itthon nincs neki való, akkor választ egy szamarat kívülről. Nyilván nevetséges a globalizációnak ezen a szintjén, mert például a saját nevelésű játékos lassan értelmezhetetlen fogalom lesz. Szögletes zárójel, meglepődtem, és rosszul is esett, hogy Buffon elszerződött a Juventusból. Az a néhány ember, aki egy életen át végig tol egy-egy csapatot, végtelenül rokonszenves. Totti búcsúja ilyen szempontból nagyon emlékezetes esemény volt. Sajnos, nem tudta megcsinálni, amit akart, hogy ha tizenegyest kap, akkor kirúgja a labdát a közönség közé. Pedig felejthetetlen pillanata lett volna a futball világtörténetének. Például az AS Romának drukkolok így szelíden, azért, mert imádom Rómát, és egy római barátomról is így emlékezem meg. És mivel csak puhán követem ezt a dolgot, egyik nap pásztáz a kamera az Inter öltözőjében, és kék-fekete csíkon látom a Nainggolan feliratot, így értesültem róla, hogy az a figura, aki számomra évekig a Romát jelentette, már a milánóiaknál játszik. Persze egy belgáról beszélünk, aki valójában indonéz származású. Ez így megy. Most akkor drukkoljak külön Nainggolannak az Interben? És mi van, ha a Romával játszik? És az már nincs, hogy fújtad az összeállítást, és ilyen szinten identifikálódtál a csapattal, ez megszűnt. Viccből azért minden országban kiválasztok egy csapatot. Az említett meccs miatt, Angliában 1965 óta a Manchester Unitedet. Tök mindegy, hogy szerepel, bár most katasztrófa, amit éppen csinál.
/origin-imgresizer.eurosport.com/2021/04/13/3067081-62897353-2560-1440.jpg)
Szilasi_Németh_Margó_Gabó.jpg
Fotó: Eurosport
Van egy „titkos, láthatatlan” holland keresztneved, Johan, a nagymamád testvérének a holland fia után - olvashatjuk „Zsidó vagy?” című regényedben -, és a fél családod magyar-holland. Esetleg a holland válogatottat figyelted emiatt is?
Volt egy hosszú tíz év, amikor fantasztikus volt a holland foci. Élmény volt nézni, paradigmaváltást hoztak a fociban. Johan Cruyff és Van Basten is csodálatos volt. A világbajnokságokon nézek, mint a mozinéző, figyelem a dolgokat, találok rokonszenves és kevésbé szimpatikus csapatot. Az utolsó igazán szép kűr az volt, amikor egy internetes site-on négy éve fölkértek több embert, hogy válasszon csapatot, és akkor Costa Ricát választottam a fiam miatt, mert ő volt ott néhány hónapig mint cserediák. És be is jött, mert elég szépet mentek a Bryan Ruizzal.
Volt egy hosszú tíz év, amikor fantasztikus volt a holland foci. Élmény volt nézni, paradigmaváltást hoztak a fociban. Johan Cruyff és Van Basten is csodálatos volt. A világbajnokságokon nézek, mint a mozinéző, figyelem a dolgokat, találok rokonszenves és kevésbé szimpatikus csapatot. Az utolsó igazán szép kűr az volt, amikor egy internetes site-on négy éve fölkértek több embert, hogy válasszon csapatot, és akkor Costa Ricát választottam a fiam miatt, mert ő volt ott néhány hónapig mint cserediák. És be is jött, mert elég szépet mentek a Bryan Ruizzal.
Az idei vb-n volt favoritod vagy olyan válogatott, amelyik szimpatikusnak tűnt?
A japánok nagyon tetszettek. Nagyon érdekes volt a japán-belga meccs. A vb viszont elég gyenge és unalmas volt nézői szemmel. A horvátoknak drukkoltam egyébként, tetszett volna, hogy egy olyan ország fut be, amelyik még nem nyert. A kicsikhez húzol, és hát persze Modric miatt is, de rajta kívül is van még ott néhány komoly fej.
A japánok nagyon tetszettek. Nagyon érdekes volt a japán-belga meccs. A vb viszont elég gyenge és unalmas volt nézői szemmel. A horvátoknak drukkoltam egyébként, tetszett volna, hogy egy olyan ország fut be, amelyik még nem nyert. A kicsikhez húzol, és hát persze Modric miatt is, de rajta kívül is van még ott néhány komoly fej.
/origin-imgresizer.eurosport.com/2021/04/13/3067083-62897393-2560-1440.jpg)
Németh_Gábor_Libri_díj_Litera_Valuska_Gábor.jpg
Fotó: Eurosport
„Fényes karrierem vége felé tartok, egykor szélsőként kezdtem, aztán jött a védekező középpálya, később pár évig némán és magányosan szenvedtem ott, ahol egyébként valakinek söprögetnie kéne. Most megkönnyebbülten a kapuba állok.” - írtad a Litera Netnaplójában 2013-ban az írók egymás közti focijáról. Milyen volt ez a fényes karrier?
Bár játszottam az Íróválogatottban, nagypályán soha, egy-két ulibuli kispályás meccsen viszont igen. Nagypályán életemben, ha kétszer szerepeltem. Az első egy csodálatos történet, lehet, hogy még nem meséltem soha. A második alkalommal a ferencvárosi László Kórházban játszottunk valakikkel, volt egy jó indításom, körülbelül ennyire emlékezetes számomra. De az első az egészen káprázatos volt. Annak idején a sportújságírók válogatottja gyakran “tájolt”, azaz kistelepüléseken tartottak közönségtalálkozókat, utána pedig összecsaptak a helyi labdarúgócsapattal. Az apám ezt menedzselte, edzői minőségében irányította. Az egyik ilyen bulira elvitt, és mivel nem voltak elegen, nekem is szerelést kellett húznom. A visszavonult Albert Flóriánnak volt egy rovata a „Labdarúgás”-ban, tehát sportújságírónak számított, így játszhatott ebben a válogatottban. Pályára is lépett, majd elege lett, cserét kért kábé a 86. percben, és az apám odaintett a kispadra az egyetlen cserének - nekem! A labdarúgás tágabban értett történetében keletkezett egy pillanat, amikor a Császár, az egyetlen magyar aranylabdás, Albert Flórián cserét kér - és én állok be a helyére. Szmájli. Mindez egy libalegelőn! Az élet ráadásul fölajánlott még egy kegyelmi pillanatot is. Labdát ugyan ebben a négy percben nem kaptam, mert Lakat Karcsi szervezte a játékot, és gyakorlatilag észre se vett, rutinosan tolta jobbra-balra a megbízható embereinek. Ám egyszer csak egy elrontott beadás magasan fölpördült, én a tizenhatos vonalánál bóklásztam, és úgy gondoltam, hogy eljött az én időm, kapásból bevágom a jobb fölsőbe. Ha az ember Albert cseréje, akkor már villantson valamit. És, asszem, lukat rúgtam. Legalábbis a történet így jó, ha ezzel az orbitális lukkal végződik.
Bár játszottam az Íróválogatottban, nagypályán soha, egy-két ulibuli kispályás meccsen viszont igen. Nagypályán életemben, ha kétszer szerepeltem. Az első egy csodálatos történet, lehet, hogy még nem meséltem soha. A második alkalommal a ferencvárosi László Kórházban játszottunk valakikkel, volt egy jó indításom, körülbelül ennyire emlékezetes számomra. De az első az egészen káprázatos volt. Annak idején a sportújságírók válogatottja gyakran “tájolt”, azaz kistelepüléseken tartottak közönségtalálkozókat, utána pedig összecsaptak a helyi labdarúgócsapattal. Az apám ezt menedzselte, edzői minőségében irányította. Az egyik ilyen bulira elvitt, és mivel nem voltak elegen, nekem is szerelést kellett húznom. A visszavonult Albert Flóriánnak volt egy rovata a „Labdarúgás”-ban, tehát sportújságírónak számított, így játszhatott ebben a válogatottban. Pályára is lépett, majd elege lett, cserét kért kábé a 86. percben, és az apám odaintett a kispadra az egyetlen cserének - nekem! A labdarúgás tágabban értett történetében keletkezett egy pillanat, amikor a Császár, az egyetlen magyar aranylabdás, Albert Flórián cserét kér - és én állok be a helyére. Szmájli. Mindez egy libalegelőn! Az élet ráadásul fölajánlott még egy kegyelmi pillanatot is. Labdát ugyan ebben a négy percben nem kaptam, mert Lakat Karcsi szervezte a játékot, és gyakorlatilag észre se vett, rutinosan tolta jobbra-balra a megbízható embereinek. Ám egyszer csak egy elrontott beadás magasan fölpördült, én a tizenhatos vonalánál bóklásztam, és úgy gondoltam, hogy eljött az én időm, kapásból bevágom a jobb fölsőbe. Ha az ember Albert cseréje, akkor már villantson valamit. És, asszem, lukat rúgtam. Legalábbis a történet így jó, ha ezzel az orbitális lukkal végződik.
Többek között azt válaszoltad a szeptemberi „Marie Claire” körkérdésére, miszerint „mit tennél egy időkapszulába, miért azt, és mit szeretnél üzenni a jövőbe?”, hogy „Esterházy Péter összes művét egy wincseszteren, a tömörített magyar irodalmi korpuszba csomagolva.” Az Esterházy-emlékfilmben pedig említetted, hogy sokat fociztatok a Rómain. Milyen volt együtt focizni vele?
Időnként nyáron a Rómain kötöttünk ki, hiszen ő ott lakott, neki nagyon lábra is állt, hogy úgy mondjam. Meg ők annak idején rendszeresen palánkbérlettel jártak, tehát átmásztak a kerítésen a testvéreivel. Neki az volt a hazai pálya. Volt egy legendás focink, a régi Mozgó Világnak az utóvédharcaképpen az Elektromos pályáján, ahol korábban az apám védett egyébként. Aztán a Berzsenyibe kellett átköltözni, ugyanarra a pályára, ahol végigfociztam a gimnáziumot. Tehát mindkét hely családilag érdekes. Esterházy igazi, gonosz külvárosi futballista, zseniális csibész volt a pályán. Amikor először játszhattam a Mozgósokkal, pont a másik csapatba kerültem, iszonyatosan villogott, én meg azt gondoltam, hogy jó, akkor legközelebb rendesen odalépek, egy életem, egy halálom. Oda is léptem, a labda közénk szorult, átesett rajta. Lendületből jött, úgyhogy elég nagyot. Talán le is jött a glazúr, a salakos pályán. Felállt, visszanézett, egyetlen gyilkos pillantással, azt az ember tudta, hogy ennek majd, amikor nem várnád, lesz valami következménye. Pár perc múlva egymás mellé sodródtunk. “Informálódtam” - súgta oda - “szabályos volt.” Imádtam ezt a mondatot. Körülbelül olyan stílusban focizott, mint Kocsis Lajos az egykori Honvédban, akinek ott voltam a búcsúmeccsén, talán a CSZKA Moszkvát hívták meg ellenfélnek. Szarba szívatta őket, kövéren, negyvenvalahány évesen, a legmegalázóbb módon. Adott egy-két hatvanméteres passzt, és aztán rúgott valami egészen súlyos gólt. Meghintáztatta a lábfején az ötös sarkánál a labdát, aztán bepottyantotta a sarokba. Esterházy mindezeket tudta, jó volt közelről nézni. Utána brűg és sör. És innen nézve azért érdekes, mert az a társaság szanaszét ment szellemi értelemben. Annyira széttartott, hogy ha most mindenki élne, már aligha beszélnének egymással egy sörözőben.
Időnként nyáron a Rómain kötöttünk ki, hiszen ő ott lakott, neki nagyon lábra is állt, hogy úgy mondjam. Meg ők annak idején rendszeresen palánkbérlettel jártak, tehát átmásztak a kerítésen a testvéreivel. Neki az volt a hazai pálya. Volt egy legendás focink, a régi Mozgó Világnak az utóvédharcaképpen az Elektromos pályáján, ahol korábban az apám védett egyébként. Aztán a Berzsenyibe kellett átköltözni, ugyanarra a pályára, ahol végigfociztam a gimnáziumot. Tehát mindkét hely családilag érdekes. Esterházy igazi, gonosz külvárosi futballista, zseniális csibész volt a pályán. Amikor először játszhattam a Mozgósokkal, pont a másik csapatba kerültem, iszonyatosan villogott, én meg azt gondoltam, hogy jó, akkor legközelebb rendesen odalépek, egy életem, egy halálom. Oda is léptem, a labda közénk szorult, átesett rajta. Lendületből jött, úgyhogy elég nagyot. Talán le is jött a glazúr, a salakos pályán. Felállt, visszanézett, egyetlen gyilkos pillantással, azt az ember tudta, hogy ennek majd, amikor nem várnád, lesz valami következménye. Pár perc múlva egymás mellé sodródtunk. “Informálódtam” - súgta oda - “szabályos volt.” Imádtam ezt a mondatot. Körülbelül olyan stílusban focizott, mint Kocsis Lajos az egykori Honvédban, akinek ott voltam a búcsúmeccsén, talán a CSZKA Moszkvát hívták meg ellenfélnek. Szarba szívatta őket, kövéren, negyvenvalahány évesen, a legmegalázóbb módon. Adott egy-két hatvanméteres passzt, és aztán rúgott valami egészen súlyos gólt. Meghintáztatta a lábfején az ötös sarkánál a labdát, aztán bepottyantotta a sarokba. Esterházy mindezeket tudta, jó volt közelről nézni. Utána brűg és sör. És innen nézve azért érdekes, mert az a társaság szanaszét ment szellemi értelemben. Annyira széttartott, hogy ha most mindenki élne, már aligha beszélnének egymással egy sörözőben.
Miben más az, ahogy Esterházy írt a labdarúgásról? Egyrészt úgy nézte, mint a világ egyik jelenségét, másrészt valóban úgy, mint egy profi futballista. Valóban fönt tudta tartani ezt a kettősséget. Annak látta, ami, az élet megunhatatlan sűrítményének, akik igazán szeretik a focit, ezt szeretik benne általában. Annyira bonyolult játék, és annyira tele van szenvedéllyel meg izgalommal, hogy emiatt lehet szupermetafora.
/origin-imgresizer.eurosport.com/2021/04/13/3067085-62897433-2560-1440.jpg)
Németh_Gábor_EP.jpg
Fotó: Eurosport
Gyerekkorodban úsztál, írod valahol; az "Ez nem munka" c. kötetedben olvasható „Nagyítás” c. kisprózád szerintteniszeztél is, egy interjúban pedig elmesélted, hogy a maiak közül - Maros Andráshoz hasonlóan - Gaël Monfilst bírod a legjobban. Miért pont őt?
Az úszás rövid ügy, egészen a középfülgyulladásig tartott. A csigolyáim miatt elvileg nem teniszezhetnék, de néha azért játszunk. A tenisz végigkísért, az apámmal egy csomószor játszottunk párost. Ő hihetetlen szenvedélyes volt, az a fajta ember, aki nem tud veszíteni, inkább összeesik. Én meg nem ilyen vagyok, játéknak veszem, mint nagyjából mindent. Ami, tudjuk, nem jó, nem jövedelmez. Néha nézek teniszt, Monfilsban megvan az esélye, hogy valami teljesen irracionálisat csinál, pusztán azért, mert az szép. Képes kockáztatni pár százezer dollárt egy olyan ütésért, amit utána hússzor visszajátszanak. És én ezt bírom. Azokat a figurákat szeretem, akikben megvan ez a mindenekfeletti öröme a játéknak.
Az úszás rövid ügy, egészen a középfülgyulladásig tartott. A csigolyáim miatt elvileg nem teniszezhetnék, de néha azért játszunk. A tenisz végigkísért, az apámmal egy csomószor játszottunk párost. Ő hihetetlen szenvedélyes volt, az a fajta ember, aki nem tud veszíteni, inkább összeesik. Én meg nem ilyen vagyok, játéknak veszem, mint nagyjából mindent. Ami, tudjuk, nem jó, nem jövedelmez. Néha nézek teniszt, Monfilsban megvan az esélye, hogy valami teljesen irracionálisat csinál, pusztán azért, mert az szép. Képes kockáztatni pár százezer dollárt egy olyan ütésért, amit utána hússzor visszajátszanak. És én ezt bírom. Azokat a figurákat szeretem, akikben megvan ez a mindenekfeletti öröme a játéknak.
Az igaz, hogy tényleg nem tudsz biciklizni? A Müpa öt évvel ezelőtti Literárium-estjén legalábbis ezt mondtad Winkler Nórának.
Igen. A Literától kaptam is egyszer biciklit úgy, hogy ezt nem tudták. Minden évben van egy meghívásos pályázat, az egyik alkalommal az én szövegemet ítélték a legjobbnak. Az mindig meglepetés, hogy mi lesz a díj. Én meg egy gyönyörű, konzervatív, fekete Csepel kerékpárt kaptam. De mivel nem tudok biciklizni, azóta mint egy szobor áll az íróasztalom mellett.
Igen. A Literától kaptam is egyszer biciklit úgy, hogy ezt nem tudták. Minden évben van egy meghívásos pályázat, az egyik alkalommal az én szövegemet ítélték a legjobbnak. Az mindig meglepetés, hogy mi lesz a díj. Én meg egy gyönyörű, konzervatív, fekete Csepel kerékpárt kaptam. De mivel nem tudok biciklizni, azóta mint egy szobor áll az íróasztalom mellett.
/origin-imgresizer.eurosport.com/2021/04/13/3067087-62897473-2560-1440.jpg)
Németh_Gábor_Margó_2017.jpg
Fotó: Eurosport
Decemberben lenne 100 éves Mándy Iván, akit ismertél, akivel hallgathattál néha mindkettőnk szokott helyén, az Írók Boltja titkos, belső ruhatárában - írod a 2016-os, a Könyvhetet az Írók Boltjában megnyitó szövegedben, és akiről 1995-ös halála után te írtad a Holmi Mándy-emlékszámának egyik legszebb darabját. Az ő írásainak is fontos eleme a labdarúgás. Mándy miben volt olyan nagyszerű?
Mándynak olyan volt a viszonya a világhoz, mint Don Quijote-nek. Ránéz egy szekérre, és azonnal hintó lesz belőle. Vagy ránéz egy parasztlányra, és akkor az Dulcinea del Tobosóvá válik. Tehát ha bármire ránéz, az egy kicsit elemelkedik a földtől, megtelik titokkal, rejtéllyel. Ez volt benne a lenyűgöző.
Mándynak olyan volt a viszonya a világhoz, mint Don Quijote-nek. Ránéz egy szekérre, és azonnal hintó lesz belőle. Vagy ránéz egy parasztlányra, és akkor az Dulcinea del Tobosóvá válik. Tehát ha bármire ránéz, az egy kicsit elemelkedik a földtől, megtelik titokkal, rejtéllyel. Ez volt benne a lenyűgöző.
Melyik sportoló életéről írnál szívesen forgatókönyvet?
Az Ebedli-Törőcsik párosról, azt a filmet nagyon megnézném. Mind a két ember sorsa elképesztő. Együtt pedig tökéletesen leírja, mit jelentett és jelent Magyarországon a foci, hogy honnan hova tartott. Hollywoodi pillanatok tömege van benne. Kidolgoztam a magam számára egy kategóriát: "az alkati fradista". Törőcsik például mindenestül alkati fradista, ehhez képest Ebedli játszott egy szezont Újpesten, rúgott egy gólt a Fradinak és kiment ünnepelni a B-közép elé lila-fehérben, csodálatos pillanat volt. És ezt is megbocsátották neki! Zámbó is fradista volt szerintem. A Törő és az Ebédlő a válogatottban asszem háromszor bírt együtt játszani, miközben a Palatinuson viszonylag sokszor, állítólag a tégla alá tett ötszázasokra alázták a helyi menő csávókat. És pont nem úgy lett az életben, ahogy sejteni lehetett. Ebedli látszott a nagyobb csibésznek, és Törőcsik sorsa lett szomorúbb. Fantasztikus a barátságuk története, amiről nem is tudom, hogy aztán hova tartott, vége van-e egyáltalán. Ha pátosz és a sportfilmek szokásos lózungjai nélkül valóban ezt a történetet akarná valaki ábrázolni, akkor abból fantasztikus film lenne. Annak a világnak, a ’70-es-’80-as évek Magyarországának a történetével, amiből az egyikük, ha jól tudom, egy Zsigulival és egy másfél szobás lakással jött ki, a másik se sokkal többel. És mind a két csávó olyan volt, hogy a játékért mindent föláldozott.
Az Ebedli-Törőcsik párosról, azt a filmet nagyon megnézném. Mind a két ember sorsa elképesztő. Együtt pedig tökéletesen leírja, mit jelentett és jelent Magyarországon a foci, hogy honnan hova tartott. Hollywoodi pillanatok tömege van benne. Kidolgoztam a magam számára egy kategóriát: "az alkati fradista". Törőcsik például mindenestül alkati fradista, ehhez képest Ebedli játszott egy szezont Újpesten, rúgott egy gólt a Fradinak és kiment ünnepelni a B-közép elé lila-fehérben, csodálatos pillanat volt. És ezt is megbocsátották neki! Zámbó is fradista volt szerintem. A Törő és az Ebédlő a válogatottban asszem háromszor bírt együtt játszani, miközben a Palatinuson viszonylag sokszor, állítólag a tégla alá tett ötszázasokra alázták a helyi menő csávókat. És pont nem úgy lett az életben, ahogy sejteni lehetett. Ebedli látszott a nagyobb csibésznek, és Törőcsik sorsa lett szomorúbb. Fantasztikus a barátságuk története, amiről nem is tudom, hogy aztán hova tartott, vége van-e egyáltalán. Ha pátosz és a sportfilmek szokásos lózungjai nélkül valóban ezt a történetet akarná valaki ábrázolni, akkor abból fantasztikus film lenne. Annak a világnak, a ’70-es-’80-as évek Magyarországának a történetével, amiből az egyikük, ha jól tudom, egy Zsigulival és egy másfél szobás lakással jött ki, a másik se sokkal többel. És mind a két csávó olyan volt, hogy a játékért mindent föláldozott.
Ádám fiad aktívan slammel, így a Németh család harmadik generációja is foglalkozik szövegekkel. Tereled valamely foglalkozás felé, ahogy édesapád téged?
Nem, tiszteletben tartom a választásait. Időnként csendesen fölajánlom, ha akarja, akkor szívesen elmondom, hogy mit gondolok a szövegeiről. Erre mindig nagyon kedvesen mondja, hogy föltétlenül, de aztán valahogy úgy alakul, hogy ez a helyzet mégse jön létre túl gyakran. De ez is igazságtalan, ha így mondom, mert közben, ha valami nagyon konkrét szöveghelyet érint, akkor odafigyel és meghallgatja, hogy mit gondolok és reagál rá valahogy. Emlékszem, mennyire kínos volt, amikor tizenhat éves koromban az apám egyszer csak fölbuzdult, és egy versemet elvitte – anélkül, hogy megkérdezett volna – Baranyi Ferencnek, aki akkor valóságos költőfejedelemnek számított. Elvitte ezt a stencilezett iskolaújságot, Baranyi Ferenc pedig azt írta rá golyóstollal a szélére, hogy „első blikkre jó, de egy jó verset mindenki tud írni”. Nagyjából fölfüggesztettem a versírást. Dühöngtem. Ezt most miért csinálja, miért választ mentort helyettem? Tele volt jóindulattal nyilván, büszke volt rám, és örült, úgy gondolta, hogy neki ezt kell csinálni, ez egy apának a dolga. Én azért próbálom valahogy az efféle érzelmeket visszafogni. Azt szeretném, ha az ő döntéseitől lenne vagy nem lenne az életében fontos vagy nem fontos az írás.
Nem, tiszteletben tartom a választásait. Időnként csendesen fölajánlom, ha akarja, akkor szívesen elmondom, hogy mit gondolok a szövegeiről. Erre mindig nagyon kedvesen mondja, hogy föltétlenül, de aztán valahogy úgy alakul, hogy ez a helyzet mégse jön létre túl gyakran. De ez is igazságtalan, ha így mondom, mert közben, ha valami nagyon konkrét szöveghelyet érint, akkor odafigyel és meghallgatja, hogy mit gondolok és reagál rá valahogy. Emlékszem, mennyire kínos volt, amikor tizenhat éves koromban az apám egyszer csak fölbuzdult, és egy versemet elvitte – anélkül, hogy megkérdezett volna – Baranyi Ferencnek, aki akkor valóságos költőfejedelemnek számított. Elvitte ezt a stencilezett iskolaújságot, Baranyi Ferenc pedig azt írta rá golyóstollal a szélére, hogy „első blikkre jó, de egy jó verset mindenki tud írni”. Nagyjából fölfüggesztettem a versírást. Dühöngtem. Ezt most miért csinálja, miért választ mentort helyettem? Tele volt jóindulattal nyilván, büszke volt rám, és örült, úgy gondolta, hogy neki ezt kell csinálni, ez egy apának a dolga. Én azért próbálom valahogy az efféle érzelmeket visszafogni. Azt szeretném, ha az ő döntéseitől lenne vagy nem lenne az életében fontos vagy nem fontos az írás.
/origin-imgresizer.eurosport.com/2021/04/13/3067088-62897493-2560-1440.jpg)
Németh_Ádám_Gábor.jpg
Fotó: Eurosport
Milyen élményt jelentett, hogy egy olyan nagyszabású filmben szerepelhettél, mint Nemes Jeles László „Napszállta” című munkája? Az Aegondíj rólad szóló kisfilmjében azt mondtad tavaly, hogy azért is növesztettél szakállat, mert valaki kérte, hogy játssz egy pici jelenetben, és benne van a szerződésedben, hogy növeszd. Erről aláírtál egy nyilatkozatot is, hogy nem mondasz róla semmit. A Sunset volt az?
Igen, úgy döntöttek, hogy legyek szakállas, és hónapokig növesztettem. Régebben, huszonéves koromban egyébként szakállas voltam, tehát nem volt teljesen új a dolog. Nagyon jó volt dolgozni látni őket. Szép és fegyelmezett munkát végeztek. Nemes maximalista és Erdély Matyi is, és megtalálták azokat az embereket, akik ezt képesek a legnagyobb tisztelettel szolgálni. Az a bizonyos jelenet a filmben úgy másfél perces, három hosszabb snittből állt emlékezetem szerint. Az egyik snittet nyolcszor, a másikat tízszer, a harmadikat tizenkétszer vette föl és persze órákig próbáltuk előtte, reggeltől késő estig tartó folyamat volt. Előtte többször anyanyelvi coachcsal kellett gyakorolni a kiejtést (Németh Gábor németül szólal meg a filmben – a szerk.). Mindenki végtelenül fegyelmezetten csinálta a melóját, nagyon jó volt belülről látni ezt az egészet.
Igen, úgy döntöttek, hogy legyek szakállas, és hónapokig növesztettem. Régebben, huszonéves koromban egyébként szakállas voltam, tehát nem volt teljesen új a dolog. Nagyon jó volt dolgozni látni őket. Szép és fegyelmezett munkát végeztek. Nemes maximalista és Erdély Matyi is, és megtalálták azokat az embereket, akik ezt képesek a legnagyobb tisztelettel szolgálni. Az a bizonyos jelenet a filmben úgy másfél perces, három hosszabb snittből állt emlékezetem szerint. Az egyik snittet nyolcszor, a másikat tízszer, a harmadikat tizenkétszer vette föl és persze órákig próbáltuk előtte, reggeltől késő estig tartó folyamat volt. Előtte többször anyanyelvi coachcsal kellett gyakorolni a kiejtést (Németh Gábor németül szólal meg a filmben – a szerk.). Mindenki végtelenül fegyelmezetten csinálta a melóját, nagyon jó volt belülről látni ezt az egészet.
Ráadásul a főszereplő, Jakab Juli és a casting director, Zabezsinszkij Éva is a te osztályodban végzett filmdramaturg szakon. A Báron Györggyel vezetett osztályodba pedig többek között a "Virágvölgy"-et rendező Csuja László is járt, az ő filmje is most megy a mozikban. Ezek milyen visszajelzések neked, nektek a Filmművészetin?
Baromi jó érzés látni a sikereiket. A legújabb nagy büszkeség a Kovács István-Gasztonyi Kálmán páros, akik a legjobb diákfilmnek járó bronz, ezüst vagy arany Oscar-szobrok egyikét meg fogják kapni. Az iskolánk egyébként méltatlan és mostoha körülmények között működik. És ennek ellenére az utóbbi években folyamatosan komoly sikereket érnek el a nemrég végzett hallgatók. Szőcs Petra most mutatkozott be Velencében, egy A-kategóriás fesztivál speciális programjában kapott finanszírozást. Nagyon nagy öröm látni őket.
Baromi jó érzés látni a sikereiket. A legújabb nagy büszkeség a Kovács István-Gasztonyi Kálmán páros, akik a legjobb diákfilmnek járó bronz, ezüst vagy arany Oscar-szobrok egyikét meg fogják kapni. Az iskolánk egyébként méltatlan és mostoha körülmények között működik. És ennek ellenére az utóbbi években folyamatosan komoly sikereket érnek el a nemrég végzett hallgatók. Szőcs Petra most mutatkozott be Velencében, egy A-kategóriás fesztivál speciális programjában kapott finanszírozást. Nagyon nagy öröm látni őket.
/origin-imgresizer.eurosport.com/2021/04/13/3067090-62897533-2560-1440.jpg)
Németh_Gábor_Margó_2017_nevetős.jpg
Fotó: Eurosport
Tesis a világ – 1. rész: NÉMETH RÓBERT: “AZ VOLT A BECENEVEM, HOGY ROBSON”
Tesis a világ – 2. rész: SZEGŐ JÁNOS: “ÉN VAGYOK FORREST GUMP ÉS ROCKY IS”
Tesis a világ – 3. rész: ESTERHÁZY MARCELL: “ELÉG JÓL TUDOK SÍRVA FUTNI 5-6 KILOMÉTERT”
Tesis a világ – 4. rész: LÁZÁR DOMOKOS: “AMI A RADIOHEAD A ZENÉBEN, AZ ZIDANE A SPORTBAN”
Tesis a világ – 5. rész: VALUSKA LÁSZLÓ: “VAN, AKI MAGDI ANYUSSAL ÉLI AZ ÉLETÉT, ÉN LEBRON JAMESSZEL”
Tesis a világ – 6. rész: LÉVAI BALÁZS: “LEPLEZETLEN VARGA DUMI-HÍVŐ VAGYOK”
Tesis a világ – 7. rész: CSEPELYI ADRIENN: “HA ÉN NEM SZÓLOK, HOGY EZ NEM OKÉ, MÁS SEM FOG”
Tesis a világ – 8. rész: PETŐ PÉTER: “A FELCSÚTNAK SEMMIJE SINCS, CSAK ORBÁN VIKTORA”
Tesis a világ – 9. rész: JÓKUTI ANDRÁS: “NEM BÁNTAM VOLNA, HA VÉLETLENÜL VILÁGSZTÁR LESZEK”
Tesis a világ - 10. rész: PRIEGER ZSOLT: “KERESD AZ ÚJAT ÉS KÍSÉRLETEZZ!”
Tesis a világ - 11. rész: MAROS ANDRÁS: "NEM ÚGY LETTEM VASASOS, MINT AC/DC-RAJONGÓ"
Tesis a világ - 12. rész: GAZDAG JÓZSEF: „MAGÁNYOS FUTBALLSZURKOLÓNAK LENNI IS ÉLETFORMA”
Csatlakozz a több mint 3 millió felhasználóhoz az appunkon
Legyenek mindig kéznél a legfrissebb sporthírek, eredmények, élő közvetítések
Letöltés
Scan me
Kapcsolódó témák
Cikk megosztása
Hirdetés
Hirdetés