Lázár Domokos: "Ami a Radiohead a zenében, az Zidane a sportban"

Eurosport

Publikálva 05/05/2017 - 08:29 GMT+2

Az Esti Kornél és a Pegazusok Nem Léteznek gitárosával beszélgettünk.

Fotó: Eurosport

Tesis a világ című sorozatunk negyedik részében – egy Liverpool-drukker zenész, egy Arsenal-szurkoló szerkesztő és egy korábban 11 éven át vízilabdázó képzőművész után egy arsenalos zenész, Lázár Domokos szerepel. Az ország legjobb zenekarai közé tartozó Esti Kornél és a Pegazusok Nem Léteznek gitárosával, dalszerzőjével focis múltjáról, az Arsenalhoz való kötődéséről, Zinedine Zidane-ról, a francia labdarúgó-válogatottról, a tavalyi foci-Eb-ről, a zene és a sport kapcsolatáról, valamint arról beszélgettünk, hogy miért adta arcát, nevét és véleményét a NOlimpia-kampányhoz.

Dodi, kilenc éve ismerlek, de csak néhány hete említetted, hogy gyerekként sokáig fociztál. Mettől meddig tartott a labdarúgó karriered? Az a baj, hogy kilenc éve ismersz, és akkor már régen vége volt a „focista énemnek”, amit egészen nagy ferdítés lenne a részemről „karrierként” aposztrofálni. Egészen kicsi koromtól kezdve, talán már hároméves koromtól kezdve focizgattam apuval. Eléggé focis a családunk. A nagybátyám fociedző, valaha focistának készült, fiatalon Németországban is volt kint, csak volt egy súlyos sportbalesete, emiatt nem lehetett top focista, de végül is a szakmában maradt Mezőtúron. Apu is nagyon komolyan és sokáig focizott a Mezőtúri Atlétikai Football Club, akkor még Szabó Lajos SE csatáraként. A foci nálunk egy szocializációs alap, hamarabb szerettem meg, mint a zenét. Hatéves koromtól én is jártam edzésre, de 12 éves korom körül abbahagytam, mert közben elkezdtem gitározni. Olyan hatévesen kezdtem klasszikus gitáron, zeneiskolában. Ez egészen a gimi közepéig tartott, tehát tíz évig jártam. Közben focizgattam is, de soha nem volt a fejemben, hogy focista leszek, közel sem voltam akkora tehetség és ezt tudtam is, bár így utólag visszagondolva, ez kicsit azért fájt is. De nagyon szerettem focizni, a középcsatár pozíciójáért odavoltam, a keveset futó, lesipuskás támadó szerepet igazán át tudtam élni.

Amolyan mezőtúri Filippo Inzaghiként? Pontosan, az ő karaktere volt az enyém, testalkatomnál fogva is. Nyilván nem voltam egy hipertehetség, nálam voltak ügyesebb srácok, a szüleim sem erőltették, hogy mindenképpen focizzak. Ha folytatom és sokat edzek, akkor sem lettem volna egy átütő játékos, de azért focizni a mai napig szeretek. Amikor elkezdtem komolyan foglalkozni a zenével és a gitározással, abba is hagytam és szerintem senki nem is emlékszik arra, hogy a kis Dodi pár évig focizgatott általános iskolás korában. A sportág iránti szeretetem azért megmaradt.

Sportok

Rangos kitüntetést kapott Kökény Beatrix és Imre Géza is a Magyar Sport Napján

06/05/2024 - 20:34

Azt írtad két éve a Facebookon, hogy „hetedikes koromban Zidane vagy John Lennon akartam lenni.” Az arany középutad választottad? Jó lenne, ha még lehetnék John Lennon! A Zidane-ná válásról már lekéstem, kábé annyi idősen volt a csúcson, mint amennyi én most vagyok. Döbbenet belegondolni, hogy a focistáknál mennyire átértékelődik az életkor. Most leszek 28, és ha belegondolok, ennyi idősen Magyarországon még mindig fiatalnak számítok könnyűzenészként. Talán ösztönösen is jól választottam ilyen szempontból szakmát magamnak, mondjuk egy sportolóhoz képest. Kreatív, vagy alkotó emberként nagyon sokáig lehet működni. Nem mondom azt, hogy egy rock színpad, ahol ugrálsz és teli torokból üvöltesz, jól áll egy 70 éves embernek - akinek talán már más állna jól, mást kéne csinálnia színpadon -, de sokkal inkább kitolódik az aktivitás életkorilag.

Fotó: Eurosport

„Azt csak az entellektüelek gondolják magukban édesem, hogy elég az agyukat rendben tartani, és a többi nem érdekes.” - mondja Alvy Singer (Woody Allen) egyik közös kedvenc filmünkben, az Annie Hall-ban. Ezt vallod te is? Abszolút. Pont két napja néztük újra a barátnőmmel ezt a filmet, ezen a jeleneten mindig annyira röhögök. Tök jól megfér egymás mellett a sport és az intellektuális tevékenység, akár a zene, a tudomány, vagy egyéb szellemi munka. Ezek nem zárják ki egymást, az ép testben ép lélek gondolatot egy abszolúte igaz dolognak tartom. Nyilván törekszik rá az ember, hogy egy értelmiséginek, intellektuális arcnak tűnjön, még ha vannak is súlyos hiányosságai.

Ha máshonnan nem is, ebből az interjúból biztosan kiderül, hogy az vagy. A sport, a mozgás ugyanúgy alapszükséglete az embernek, a futballnak pedig mindig is volt kulturális jellege nálam, nem csak egy sima mozgásforma. Ahogy azonosulsz egy csapattal és szurkolsz neki, az hasonló egy sor olyan kulturális tényezőhöz, ami tök fontos az életben.

Hogy jött képbe nálad az Arsenal és a francia válogatott? Már fociztál, amikor a szurkolójuk lettél vagy a londoniak, illetve a Kékek hatására kezdtél focizni? A focizás volt jóval hamarabb. 1998-ban, kilencévesen kezdett el jobban érdekelni a focinak a „közvetített” része. Úgy mondanám, hogy akkor kerültem olyan intellektuális fázisba, hogy már más is lekötötte a figyelmem a Micimackón kívül, olyan vontatottabb dolgok is, mint például a futball. Akkor volt a franciaországi vb, amin a hazaiak előretörése benne volt a köztudatban. A nagybátyámék kint éltek Párizsban, '98-tól kezdve többször is kiutaztunk hozzájuk, évente legalább egyszer. Óriási futballőrület volt, mindenki Zidane-os pólót hordott. Emlékszem, hogy apuval néztük a meccseket, és teljesen el voltunk ájulva a franciáktól, Zidane-tól, ő ugye akkor futott be, ott lett sztár. Onnantól kezdve a francia válogatott nagyon menőnek tűnt egészen úgy 2004-ig, és ezt ma is így gondolom. A 2006-os vb-n már lehetett érezni, hogy kezdi elveszíteni az erejét. Az a csapat Franciaországnak is egy iszonyat fontos identitásképző dolog volt. Utólag belegondolva, az a '98-as csapat szimbóluma volt egy igazi befogadó nemzetnek, annak, hogy a multikulturalizmus – minden nehézsége ellenére – igenis javára válik minden társadalomnak. Egy picikét azért is veszítettem el az érdeklődésem a világ futballja iránt - leszámítva az Arsenalt -, mert már nem érzem azt a feelinget, amit akkoriban éreztem a '98-as francia válogatott kapcsán.

Meg egyre kevesebb a Zidane-kaliberű labdarúgó. Ő több, mint egy sportoló. Eleve olyan, mint egy 17. századból itt ragadt francia nemes. Két focis mezem volt életemben, az egyik zidane-os. A másik egy barcelonás, mert először Barcelona-drukker voltam. Az Arsenal úgy jött, hogy Henry legalább annyira közel állt a szívemhez, mint Zidane. Az Arsenal pedig azért tetszett meg, mert a francia válogatott gerince ott játszott: Henry, Vieira, Petit.

Aztán Pires és Wiltord is. Igen, mindegyik pozícióból egy-egy nagyon fontos láncszem. A francia válogatott iránti szeretetem alakította ki '98 környékén, hogy - a Barcelona mellett, amit már előtte nagyon szerettem - kedvencemmé vált az Arsenal is. Nekem az a Bergkamp-féle Arsenal az, ami az akkori francia válogatott. Óriási egyéniségek, gyönyörű foci, akár az eredményesség és az első hely kockáztatása árán is. Mind a mai napig ezért vagyok Arsenal-szurkoló, hiába utálják egyre többen Arsene Wengert. Mindaddig szeretni fogom ezt a klubot, amíg a szép játék az elsődleges az eredményességhez képest is.

Szívemből szólsz. Akkor nálad még mindig Wenger in, mint Wenger out? A futballmenedzsmenthez nem értek, vagy ahhoz, hogy mi számít jobban egy klubnál, hogy kialakul egy kultúra, és hogy azt a játékosok hordozzák, vagy a menedzser. De az Arsenalnál abszolút Wenger az, aki ezt a fajta futballszemléletet biztosítja. Aki bekerül az Arsenalba, akár saját nevelésű játékosként, akár igazoltként, átveszi az Arsenal kultúráját, a kombinatív támadójáték felfogást. Ha Wenger menne, akkor valószínűleg ez kicsit veszélybe kerülne. Olvastam róla, hogy akár Henry is kerülhet a helyére. Ha így történik, nyugodt leszek. Ha frissíteni kell a menedzseri poszton, akkor őt egy jó kompromisszumos megoldásnak tartanám. A csapat iránt kialakult szeretetem megmaradt. Nem nézem meg az összes meccsüket, az összefoglalókat viszont igen. Mindig tudom, hányadikok vagyunk a tabellán, sajnos most is. Követem, de kevés időm jut futballra, és kevésbé is van rá ingerenciám. A Premier League-t figyelemmel kísérem és a nagy világversenyeket szoktam nézni. Kedden a Real Madrid-Atlético Madrid BL-elődöntőt is megnéztem. Amióta Zidane a Real edzője, jobban figyelek a Realra is, kicsit el is kezdtem szimpatizálni velük, most már szeretném, ha ők nyernék meg a BL-t. A francia zseni előtt a brazilok voltak a kedvenceim, főleg Ronaldo és Ronaldinho. Zidane mellett a másik mezem egy barcás Ronaldinho-mez volt. Érdekes módon akkor kezdtem kiszeretni a Barcából, amikor jött a Messi-éra. Nekem jobban tetszett a Kluivert, Overmars, Rivaldo, Ronaldinho-féle Barcelona. A hollandokat nagyon bírom, és közülük is sokan játszottak a Barcában. A holland válogatottat a franciához hasonlónak éreztem.

Fotó: Eurosport

Az Arsenalból Dennis Bergkamp vagy Thierry Henry a nagyobb kedvenced? Hú, ez szemét kérdés. Ők egy csodálatos páros, náluk talán nem is volt durvább csatárkettős. Sőt, ma már azt látom, hogy nincsenek is csatárpárosok. Bergkamp a maga idejében szerintem a világ legkreatívabb támadója volt. És retteg a repüléstől, amitől külön szimpatikus! Én is irtózom a repüléstől, tavaly ültem először repülőn, bevallom őszintén. Azóta még kétszer repültem, de rettegek, szóval maximálisan megértem Bergkampot, hogy emiatt fontos meccseket is képes volt kihagyni. Amúgy azt látom, hogy egyre kevesebb ez a fajta karakter a fociban is. Szóval nem tudnék dönteni közöttük. Bergkamp-ban az is tetszett, hogy ránézésre lehetett volna adjunktus is, nem volt sztáralkat. Ő egy holland, felső középosztálybeli értelmiségi, és úgy is focizott. A Newcastle-nek lőtt csodagólja olyan, hogy olyat nem tud lőni egy állati tehetséges, de nem intelligens játékos. Ez nekem nagyon hiányzik a mai fociból. A mostani Arsenalban is vannak olyan játékosok, akik bár nem annyira jók, mint Bergkamp vagy Henry, de nagyon szeretem őket. Bírom Walcott játékát, ha picikét jobb fizikumú csávó lenne, jobban tudna érvényesülni. Nagyon szeretem Özilt, Cazorlát, Ramsey-t, Alexis Sánchezt, Coquelint, Monrealt. Ez egy nagyon jó Arsenal, de a megváltozott futball sem kedvez a mostani csapatnak. Az a Chelsea-féle defenzív, ötlettelen, csak a győzelemre törekvő erőjáték. Az Arsenal mellett ez olyan csapatoknak sem jó, mint a Liverpool, hogy egy baráti jobbot nyújtsak Németh Robinak. Az ilyen kreatív együttesek nem tudnak a harmadik helynél előrébb végezni, mert a Chelsea- és Manchester City-féle célfoci eredményesebb. Mondjuk én szívesebben nézek egy negyedik helyen végző Arsenalt ugyanilyen focival, mint sok 1-0-val és ikszekkel bajnok Arsenalt.

Nálad ki a legnagyobb rocksztár focista? Diego Maradona. A közelmúltból pedig Edgar Davids is egy igazi rock and roll karakter.

Szemüvegben focizni nagyon menő. Davids olyan volt, mint egy robotgép, ami még akkor sem állt le, amikor kihúztad a konnektorból. Hihetetlen csávó. A mostaniak közül sokáig szurkoltam Wayne Rooney-nak, hogy berobbanjon, aki szintén nagyon sokáig egy rock and roll karakternek tűnt. Van benne valami idegesítő.

Nagy Stereophonics-rajongó. Tényleg? Tökjó. Egy darabig azt hittem, ő lesz egy újabb emblematikus figurája az angol focinak. De Beckhamet is mondanám, természetesen. A rocksztároknak az is egy attribútuma, hogy legalább annyira celebek, mint jó zenészek. Ezért is szorul össze a gyomrom, amikor nyilván félig viccesen lerocksztároznak engem. Harcolok a rocksztári státusz és attitűd ellen, nekem nem tetszik. Ezért is szeretem Thom Yorke-ot, mert úgy „óriás”, hogy nem rocksztár.

Kiválóan átkötöttél a következő kérdésemre. A Radiohead ugyanis a közös kedvenc zenekarunk. Ha a zenében a brit banda a csúcs, a sportban nálad ki az? Zidane. Az a fajta attitűd, ami nekem a Radiohead a zenében, az Zidane a sportban. Azt a visszafogottságot, emelkedettséget, magától értetődő őstehetséget, amit benne mindig is éreztem, azt a Radiohead-ben is éreztem. Nem rocksztárok abban az értelemben, hogy nincsenek körülöttük botrányok (leszámítva a materazzis esetet, azt eléggé sajnálom).

Külön-külön a tagok nem tipikus sztárok, miközben egyénileg is óriási egyéniségek, együtt pedig a legnagyobbak közé tartoznak. Igen. Saját posztjukon is zsenik, csapatként is azok. És a zsenialitásuk nem oltják ki egymást, hanem összeadódnak. Külön-külön is szeretem Thom Yorke dolgait, Jonny Greenwood zenéit.

A dobosuk, Phil Selway szólólemezei is kiválóak. Igen. Imádom a basszusgitáros Colin Greenwoodot is, Ed O'Brient is szeretem.

Egyszer írtam Veres Iminek, a gitárosotoknak, hogy ő az Esti Kornél Ed O'Brien-je. Ők felelnek a díszítésekért. A Radiohead-ben mindenki tudja, hogy mi a posztja, és az ő tehetségük és teljesítményük összeadódik. Ahogy a 2000-es évek Real Madridjában és Barcelonájában. Sok individuum, akik önmagukban is nagyon jelentősek, és egymást is erősítik. Van egy csomó focicsapat, ahol viszont a sok sztár kioltja egymást. Meg lehet nézni a full összevásárolt csapatokat, a PSG-t, de már a Manchester United is ilyen lett. Nincs átütő, mindent elsöprő erejük.

Fotó: Eurosport

Mindkét zenekarod, az Esti Kornél és a Pegazusok Nem Léteznek működtetése is csapatmunka. Ahogy Németh Robi együttesében és a munkahelyeden, az Eötvös Károly Intézetben is egy közösség tagja vagy, ahogy az ELTE-n tanárként is. A sportban tanultakat, látottakat mennyire tudod használni ezekben a szerepekben? A vidéki focista közeg kicsit rémisztő is volt, nem egy túl intellektuális közeg, maradjunk annyiban. Érdekes az, hogy édesapám is nagyon szeretett focizni, sokáig is nyomta, de közben pedig mindig is egy értelmiségi volt, ő nevelte belénk azt a fajta attitűdöt, hogy fontos foglalkozni közélettel, fontos a kultúra, a zene, az irodalom. A mezőtúri focis közeg viszont fojtogató volt. Nem is tudom, hogy a focista múltból, ami tényleg elég hamar befejeződött, mit használhatok a jelenben. Az biztos, hogy a sport közösségi része hozzájárult ahhoz, hogy azt tudjam, egy közösségben egyszerűen jobb, mint egyedül. De voltam énekkaros is, ez is ugyanezt erősítette bennem. Viszont ezekben a helyzetekben Mezőtúron összefújta a szél a különböző embereket. Ilyen szempontból a zenekar egy sokkal irányítottabb forma. Nyilván megválaszthattuk, hogy kikkel szeretnénk zenélni. Amikor pedig olyannyira megromlott valakivel az emberi kapcsolatunk, hogy a helyzet tarthatatlanná vált, akkor váltottunk. Egy focicsapat helyzete nyilván nehezebb. Valószínű, hogy nekem nem feküdt volna egy futball típusú közegben sokáig lennem, mert nagyon nehezen viselem az autoritást magam fölött. Ebben a helyzetben egy edző áll fölötted, akkor már inkább lennék én az edző, aki fölülről láthatja át a dolgokat.

Már másodszor kötöd át remekül a beszélgetést a következő kérdésemhez. Amellett, hogy zenélsz, számos zenekar vagy előadó lemezét (Live Large, Németh Róbert, Szabó Benedek és a Galaxisok, Felső Tízezer) gondoztad producerként. Milyen kicsit a másik oldalról, a partvonalon kívülről tenni mások sikeréért? Ez egy érdekes dolog. Valahogy úgy alakult ki bennem, hogy a 2011-ben megjelent „Boldogság, te kurva” c. lemezünknél fordult elő először, hogy a felvétel után nem egy hangmérnökre bíztuk az utómunkákat, hanem vettem egy nagy levegőt, és mivel nagyon ott volt a fejemben, hogy milyen hangzást szeretnék, és szerettem volna, ha kellő idő állna ennek megvalósítására, nekiálltam én. Sok hibával és utólag nézve, sok rossz döntéssel megcsináltam a keverést és az utómunkákat

Nekem azóta is az a kedvenc Esti Kornél-lemezem. Sokan mondják, hogy nagyon szeretik azt a lemezt. Talán, mert egy csomó ösztönös dolog van benne. Megéreztem, hogy mennyire fekszik nekem a keverés és az úgynevezett producerkedés. Olyan, mint a legózás. Vannak az alkatrészek, a sávok, a szöveg és a zene, amit felveszünk és aztán összerakunk egy egységes valamivé. Gyerekkoromban is imádtam maketteket építeni, most meg a producerkedés, a „hangi kütyüzés” lett az a plusz dolog, amit a dalírás és a koncertezés mellett nagyon elkezdtem élvezni. Egy idő után rájöttem, hogy szívesen csinálnám más zenekaroknál is. Abban pedig az az izgalmas, hogy nincs az a fajta lelki kötődés, mint a saját zenéhez. És bevallom őszintén, azt tapasztaltam, hogy jobbakat is csináltam, ha nem a saját együttesemet felügyeltem, elégedettebb vagyok a végeredménnyel. Mondtam is a fiúknak, hogy a következő lemeznél szeretném a hangmérnöki és a produceri teendőket egy külső emberre bízni. Annyira közel vannak hozzám a dalaim, azok a szövegek, amiket én írok, vagy együtt írunk a többiekkel, annyira a saját gyerekeim, hogy nem tudok kívülről tekinteni rájuk. Nehéz elengedni a saját ötleteidet. Amikor a Galaxisokkal, Robival, vagy most a Felső Tízezerrel dolgoztam, és tetszett a zene, nagyon be tudott indulni az agyam arra, hogyan lehetne ebből a legtöbbet kihozni. És ebben benne van a hangzás, a hangszerelés, benne van a különböző eszközök kiválasztása, amivel fölvesszük. Az évek alatt alaposan beleástam magam ebbe, és lemezről lemezre többet tudok, sok tapasztalattal lettem gazdagabb. A sportban is megjár az ember játékosként csapatokat, dolgozik sok edzővel, és egyre több tudást halmoz fel. Ugyanezt érzem. Az, hogy dolgozom a Galaxisokkal, meg a Felső Tízezerrel, az a munka bizonyos szempontból visszahat arra, ahogy az Esti Kornélban és a Pegazusokban elültetem az ötleteket.

Két zenekar felépítésében is kulcsszereped volt, az Esti Kornélt többen, gimnazistaként alapítottátok, míg a Pegazusok Nem Létezneket már felnőttként, de ott egy darabig csak ketten voltatok Ács Eszterrel, jómagam is duó felállásban láttalak titeket először koncerten. Ha a sport nyelvére fordítjuk le, akkor éveken át egyszerre voltatok játékosok, edzők, menedzserek, szertárosok. A két együttes evolúcióját nézve mikortól mondhatjuk, hogy már csak játékosok vagytok? Körülbelül a „Ne félj” lemez, 2014 óta, három éve. Hét éven át gyakorlatilag szertárosok voltunk, részben menedzserek és nyírtuk a füvet a pályán. Tényleg sokáig volt ez a helyzet. Ha most Lionel Messinek kéne a mezét kimosnia a meccsekre, akkor nyilván kevesebb ideje jutna az edzésekre. Ha őszinte vagyok, akkor még mindig nem állunk olyan jól, mint egy Barcelona, de még úgy sem, mint az Újpest. Nem csak zenével foglalkozunk, egzisztenciális okok miatt sem. Mondjuk, ha a zenéből meg tudnék élni úgy, ahogy most a civil munkáimmal biztosítok egy életszínvonalat, akkor is csinálnám tovább a civil életemet. De ez azt hiszem az én személyiségemből, a dolgokat gyorsan megunó és a változatosságot kereső alkatomból is fakad. Nem elégítene ki, ha csak a zenével foglalkoznék, de jobban örülnék, ha mondjuk kétszer ennyi időm jutna a zenére, mint most, mert akkor tudnám az összes ötletem megvalósítani.

Az Esti Kornélban hatan zenéltek együtt. Mely labdarúgóknak feleltethetőek meg a többiek? Ki hordoz inkább védőkre, középpályásokra jellemző tulajdonságokat, és ki csillogtat csatárerényeket? Ez egészen jól leosztható. Ágoston, a dobosunk a kapus mindenképpen, ő a hátsó, stabil ember. Ha rossz a dobos - gyenge a kapus -, akkor egyszerűen összedől az egész. A stabilitást ő hozta be a zenekarba. Jó dobos nélkül egy zenekarnak hosszútávon annyi. Ha van egy Petr Čeched, De Geád, vagy Ter Stegened, akkor utána már nincs gondunk. Hátvédként Ádám, a basszusgitárosunk sziklaszilárd, kemény csávó, aki kevésbé hatódik meg az érzelmektől, viszont megbízható, és a kezdetektől tagja a zenekarnak. Ők ketten jelentik a védősort. A kreatív középpályát Kristóf és Imi, a két gitárosunk alkotja. Imi játssza a legtöbb szólótémát, övé a legtöbb effekt, az ő gitárjátéka talán a legszínesebb, Zidane-osabb, vagy Figósabb. Kristófot mondanám Ryan Giggsnek, aki elindul a félpályánál, és le tudja vinni a kapuig a labdát, majd óriási gólpasszokat tud adni.

Frizurában is a fiatal Giggsre emlékeztet picit. Igen, Kristóf az Esti Kornél Fellainije. Nálunk egy klasszikus csatárpáros van. Nagyképűség lenne mondani, hogy az Henry, Bergkamp kettős, és akkor már inkább Áron, az énekesünk Bergkamp. Ketten vagyunk csatárok.

Fotó: Eurosport

Az Esti Kornél menedzsere már több, mint nyolc éve Szalai Attila, vagy ahogy mindenki ismeri őt, Kecske. Melyik fociedzőhöz tudnád őt hasonlítani? Kecske egy nagyon fontos személy a zenekar körül, jellemezhetjük őt úgy, mint egy focicsapat menedzserét. Nagy Dortmund-szurkoló, az Esti Kornél Jürgen Kloppja. A zenekarral jóban-rosszban ott lévő ember. Kloppra annyiban is hasonlít, hogy egy nagyon laza, bevállalós, a zenekarral simán együtt piálós arc. Az edzéseken – próbákon – nyilván nincs ott, de a dalokról mindig elmondja a meglátásait, mielőtt elkezdjük a lemezek felvételeit, elküldjük neki a demókat. A fontos döntéseket együtt hozzuk meg, ő a hetedik Esti Kornél-tag. Lehet még mondani Miskolczi Mártont, a hangmérnökünket, akinek futballhasonlattal élve nem is tudnám meghatározni a szerepét. A zene ennyivel több, mint a futball, a hangmérnöknek nincs futballos megfelelője. És vannak még a roadjaink, akik gyakorlatilag részben az orvosi stáb. A létfontosságú fröccsöket ők hozzák fel koncert közben a színpadra.

A Powerrade-, és Gatorade-emberek. Ezeket ritkábban iszunk, inkább a viceházmester fut nálunk. De én sportfröccsözni is szoktam, az már egész sportos. És a roadoknál vannak a kötszerek, ragtapaszok is.

A gitárhúrok?Igen, így gyakorlatilag ellátják a futballcsapat staff funkcióit.

A Pegazusokban együtt játszol a Tesis a világ első szereplőjével, a liverpoolos Németh Robival, és azzal a Horváth Kristóffal, aki családi okok miatt a Blackburn Rovers szereplését kíséri kiemelt figyelemmel. Egy-egy Premier League- és Championship-forduló előtt, alatt, után téma nálatok az angol foci? Nagyon szép dolog, hogy van élő ember Magyarországon, aki a Blackburnnek szurkol.

Én is becsülöm érte. Robival rendszeresen szoktuk egymást cukkolni a Liverpool-Arsenalok előtt, közben és után. A foci is kiemelt téma köztünk. Ő is a popkultúra részének tekinti a focit. Kristófnak nem valami hálás dolog Blackburn-drukkernek lenni, de nagyon szép hagyomány. Egyébként a Championship-ben sokszor állítólag jobbak a meccsek.

Inkei Bence, a kitűnő újságíró is ezen a véleményen van. Van is benne valami. A koncertekkel is így vagyok. Viszonylag sok zenekart láttam az elmúlt években, és azt kell, hogy mondjam, hogy a népszerűségben másod-, harmadvonalban lévő magyar együttesek körül sokszor izgalmasabb dolgok történnek. Tehát a zenei Championship-ben, ahová azok a zenekarok tartoznak, akik egy-egy nagyobb alkalomból meg tudják tölteni az A38-at, az Akvárium nagytermét, tehát ahová az Esti Kornélon kívül többek között az Elefánt, a Galaxisok, a Felső Tízezer, a Middlemist Red tartozik, izgalmasabb az egész, mint a Premier League-ben lévő Quimby, Kiscsillag, Vad Fruttik-szintű bandáknál, akik egy 4-5 ezres helyet is meg tudnak tölteni. Ezt nem a nálunk nagyobb zenekarok kritikájának szánom, inkább arra gondolok, hogy sokkal szabadabbnak érzi magát egy zenekar addig, amíg nincsenek akkora elvárásai a közönségnek, vagy gazdasági szempontból nincsenek kötöttségei, hat-hét lemez és egy kialakult stílus után. Érdekes volt, amikor Lovasi úgy nyilatkozott a Kispál feloszlásakor, hogy kicsit beleszorultak a saját skatulyájukba. Ezt elhiszem. Egy idő után egy igazán befutott zenekarnak biztosan nagyon nehéz kitörnie abból, amit a közönség elvár tőle. A Radioheadet azért tartom egy fontos zenekarnak ebből a szempontból is, mert lemezről lemezre elképesztően meg tudnak újulni.

Igen, 30 éves fennállásuk során alig nyúltak mellé még a lemezről lemezre változó stílusukkal sem, talán a "Pablo Honey"és a„The King of Limbs” lóg ki kicsit az életműből, de azután meg tavaly olyat virítottak az „A Moon Shaped Pool”-lal, hogy az az album talán a három legjobb korongjuk között van. Erre nagyon kevés zenekar képes. Hihetetlenül emblematikus stílus és hangzás után óriási megújulást produkáltak. Ilyen szempontból az Arctic Monkeys-t is érdemes megemlíteni, ha már angol foci, akkor Sheffield se maradjon ki. Ők is képesek lemezről lemezre megújulni.

Teljesen más zenét csinálnak, mint az első két lemezükön, de ez is állati jó. Van egy-két klub a világon, amelyik mindig hasonló focit játszik. Ilyen a Barcelona. Volt egy iszonyatosan jó korszakuk, amikor viszont nem voltak olyan eredményesek, ez a Kluivert-féle csapat.

Talán a Dortmund is idetartozik, óriási fluktuációkon megy át évről évre a játékoskeret, elszipkázzák a legjobbjaikat, de gyorsan és remekül pótolják a távozókat, majd folytatják, ahol abbahagyják, eredményesen. Igen, ahol van egy meghatározott futballfilozófia - ilyen az Arsenal is -, ahol megmarad egy szellemiség, amelyen belül megújulnak ezek a csapatok, de úgy, hogy megtartják eredeti karakterüket. Ahogy a Bayern München is. Hiába változik a felállás és a stratégia, valahogy mindig megmarad az alapelv. A Radiohead-ben is ez a jó. Bármennyire is más az „OK Computer”, meg a tavalyi albumuk, van egy koherens mag, ami ugyanaz.

Az nyilván megkönnyíti a helyzetüket ebből a szempontból, hogy 32 éve ugyanabban a felállásban játszanak. Ez meg egyenesen csodálatos és nagyon ritka. Nagyon érzik egymást, és klassz emberek, akik láthatóan iszonyatosan respektálják egymást. Nem akarok leragadni náluk, csak egy momentum, ami megmutatja a Radiohead szellemiségét. Volt szerencsém ott lenni Jonny Greenwood tavalyi koncertjén a Müpában, egy csomó számban ő vagy más zenészek nem is játszottak. Amikor egy néhány fős kamarazenekar került sorra, mindenki más ott maradt a színpadon a kábé 25 fős produkcióból. Az egész koncert úgy zajlott le, hogy hiába nem játszott az adott dalban valaki, leült a földre és úgy hallgatta, mint a közönség. Ennek nagyon jó feelingje és üzenete volt. Nem is a zene volt a legmeghatóbb, hanem a színpadkép, ahogy meghallgatták egymást.

A világbajnok vízilabdázó, Gór-Nagy Miklós az Esti Kornélt és a Pegazusokat is nagyon szereti, régebben a Most a jó c. számotokat hallgatta a meccsei előtt, együtt is voltunk már EK-koncerten. Ha emlékszel, sok évvel ezelőtt meséltem, hogy Esterházy Péter is ismerte az Esti Kornél zenekart, kettővel korábbi interjúalanyommal, Szegő Jánossal pedig összefutottam a Pegazusok őszi, A38-s koncertjén, Kiss Tibit a Quimby-ből, Egyedi Petit az Óriásból lehetett látni több EK-fellépésen a közönség soraiban. Kin lepődtél meg a legjobban, hogy a rajongója valamelyik együttesednek? Gór-Nagy Miki meglepett. A vízilabda egy fontos és sikeres sportága az országnak, a legtöbb értelmiségi, tanult ember is talán a pólósok között van, de mégis meglepett. Nagyon jóleső érzés, hogy pont a vízilabdázók között van olyan, aki szereti a zenekart. Ahogy én is örülök és csodálom a vízilabda-válogatott jó játékát egy-egy meccsen. Tökjó, hogy más szférában mozgó emberek érdemesnek tartják az én és a barátaim zenéjét. Az meg, hogy Esterházy Péter hallott a zenekarról, és esetleg ismert is minket valamennyire, egészen hihetetlen.

„Azt mondod, kis ország, jól van/Tanultam én is, hogy kicsi/De mindig élen járt a sportban” – 1980-ban énekelte e sorokat Müller Péter az URH „Bétaville” című dalában, amit az Esti Kornéllal 2015-ben feldolgoztatok, újraértelmeztetek. Fontos, hogy állami, központi irányítással élen járjunk a sportban? Abszolút fontosnak tartom, hogy az állam támogassa a sportot, de iszonyat aránytalanságok vannak. Ahhoz kétség sem fér, és nyilván ebből az interjúból is kiderül, hogy egy sportszerető ember vagyok, és fontosnak is tartom kulturálisan, hogy kitüntetett szerepe legyen a sportnak a társadalomban. De a sport mellett a kultúrának legalább akkora szerepe van.

Sőt! Döbbenetes, hogy a sportba és a kultúrába ömlesztett erőforrások között mekkora a szakadék. Azért is bosszantó, mert a sportot is lehetne ésszerűen támogatni. A stadionok építését például hatalmas pénzkidobásnak tartom. Arra költünk pénzt, hogy a nem létező futballra a nem létező közönségnek építünk pályákat. Nincs színvonal, az emberek meg emiatt nem mennek ki. De a focistákat megvédem, mert baromi demoralizáló lehet néhány száz ember előtt játszani egy négy-ötórás utazás után. Az Eb sikere szerintem lelki dolgoknak is köszönhető, a játékosok érzékelték, milyen sokan mellettük állunk. Doppingolta őket a 30 ezres nézőszám és az a közeg. Tehát nem teljesen igaz az, hogy a stadionokban majdan beáramló tömeg ne tudna valamilyen szintű javulást hozni a fociba. De ehhez képest a kultúránál is elemibb dolgokra, oktatásra, egészségügyre sincs pénz. Fontos és örömteli ugyanakkor, hogy sikeresek legyünk a sportban, mert ennek is van egy közösségszervező ereje. Lehet látni, hogy a foci-Eb milyen eufóriát okozott itthon.

Mondjuk építhetnének minden kerületben egy-egy olyan uszodát is, amelyekben úszóversenyeket és vízilabdameccseket is lehetne rendezni, de ugyanakkor a közösség is használhatná a mindennapokban. Nem pedig egy nagyot, marha drágán, lásd Duna Aréna. Pontosan, jó, hogy mondod. Ha már a sportba belerakunk ennyi pénzt, akkor olyan létesítményeket lehetne felhúzni, ahová te és én is le tudnánk menni úszni, olyan sportpályákat építhetnének, ahol gyerekek tömkelege sportolhat, edzhet. Ha építünk egy 3-4000 fős városnak egy tízezres stadiont, annak azon kívül, hogy a közbeszerzésen el lehet lopni, ki tudja, hány milliárdot, azon kívül semmi értelme. A hatalom cinizmusát látom ezekben az ésszerűtlen beruházásokban is.

Az Esti Kornéltól és tőled sem áll távol a közérzületi odamondogatás, a CEU melletti tüntetések közül kettőn is egymásba botlottunk. Miért érezted fontosnak, hogy a neved, az arcod és a véleményed is add a NOlimpia kampányához? Nem szoktam politikai mozgalmak mellé, köré állni, de a NOlimpia-mozgalom esetében elvállaltam, hogy egy egyperces videóban elmondom, miért nincs helye per pillanat Magyarországon az olimpiarendezésnek. Úgy gondoltam, hogy ez egy olyan ügy, amiben meg kell szólalnom, ha már megkerestek. Engem zenészként kértek fel, akinek talán az őt hallgató emberek adnak a véleményére. Ezekben a videókban Parti Nagy Lajos, Mucsi Zoltán is szerepelt, ők nyilván még sokkal nagyobb közönséget tudtak megszólítani. Továbbra is úgy gondolom, hogy a hatalom hozzáállása, hogy ennek ellenére is megépítik a létesítményeket, az egy nagyon barátságtalan és gusztustalan gesztus. Nagyon demagóg dolog, de amíg a kórházakban nincs wc-papír, addig ne épüljenek stadionok és kész. Nem értek a közgazdaságtanhoz és, hogy hogyan kell összerakni az állami költségvetést, de egyszerűen nem látok abban rációt, hogy lehet ennyire aránytalanul elosztani pénzeket. Ha Magyarországon megvalósulna a jóléti társadalom, kiépülne egy olyan szociális rendszer, ahol tényleg még a legszegényebbek is egy olyan minimumot kapnának az állam révén, hogy emberhez méltó körülmények között tudnának élni, abban az esetben, ha az oktatás elérne a nyugati mintákhoz, és elérne egy olyan szintet, ahol mindenkinek lenne esélye bekerülni felsőoktatási intézménybe társadalmi státusztól függetlenül, abban az esetben úgy gondolnám, hogy költsünk sokat a sportra, épüljenek stadionok, akkor már beleférne. De most egyszerűen nem fér bele. Ezek a beruházások egy ilyen, abszolút nem az Európai Unióban megszokott életszínvonal átlagában tengődő társadalom esetében nem engedhetőek meg. Luxus erre költeni a pénzt. Ahogy az is az lenne, ha az állam százmilliárdokat költene arra, hogy meghívjunk sztárzenekarokat hozzánk játszani. Tehát nem azt mondom, hogy azt a pénzt, amit az állam beleöl a stadionokra, azt költsük inkább a könnyűzenére. Hanem, hogy vannak olyan prioritások egy társadalomban, amelyekre egyszerűen elsődlegesen kéne költeni, és a kultúra legalább annyira járul hozzá egy társadalom jólétéhez, mint a sport.

A tavalyi foci-Eb után kiposztoltad az izlandi válogatott köszöntéséről készült hidegrázós videót azzal a szöveggel, hogy „nálunk Kis Grófo és Soho Party, Izlandon:”. Mit gondolsz erről a különbségről? Abban az izlandi tapsolásban nagyon sok minden volt benne, amit egy jól működő társadalomról gondolok. A visszafogottság, a kulturált egymásmellettiség, az, hogy egy futballszurkolás nem arról szól, hogy „szar Románia” és hogy „szlovákok, nincsen hazátok”, hanem arról szól, hogy síri csendben tapsolunk egyet, és annak sokkal nagyobb ereje van. Egy olyan társadalom, ahol a csönd, a halk szó a norma, az, hogy együttműködve, a másikat tolerálva viselkedünk, nem pedig az, hogy akkor érvényesülök, ha minél hangosabban üvöltözök. Ehhez képest a Soho Party és Kis Grófo... Ez az adalék, ami hozzáadódott a nyári szurkolásokhoz, borzasztóan kiábrándító volt. Nagyon jó kontraszt, ahogy Izlandon fogadták a válogatottat, nálunk meg ezekkel a dalokkal. Ez a két nemzet kulturális különbségét is megmutatta. Szeretnék egyszer egy olyan Magyarországon élni, ahol a síri csendből egy tapssal szurkolunk bármilyen sporteseményen a magyar válogatottnak.

Mi a legnagyobb sportélményed? A tavalyi foci-Eb. Marhára örültem az egész Eb-szereplésünknek. Soha nem gondoltam volna, hogy látni fogok magyar futball válogatottat világeseményen. Óriási élmény volt mindhárom csoportmeccsünk. Talán az első volt a legerősebb, ott éreztem meg legelőször, milyen a magyar válogatottnak szurkolni. Abban a négyszer másfél órában, amit az Eb-n játszottunk, abszolút átéreztem, mennyire fontos ez nekem és az egész országnak is. Olyan ismerőseimnek is fontos volt, akik egyébként azt képviselik, hogy a foci hülyeség. Sokkal több volt ebben, mint a sport. Volt végre egy olyan élményünk, ami végre nem arról szólt, hogy ki a fideszes és ki a szoci.

Nem arról, hogy „ti a rosszak, mi a jók vagyunk!” - ahogy a költő mondja. Igen, végre tudtunk örülni egy közös dolognak. Bár azért indokolatlanul is óriási volt a hisztéria, amikor kimentek az emberek az utcára. Egy olyan társadalomban, ahol alapélménye az embereknek, hogy nem a széthúzás a norma, hanem van egy közös mag, a demokratikus értékek, a szolidaritás, az egyenlőség, ott egy sportsikert talán jobban a helyén kezelnek és a miénkhez hasonló tömegjelenetekre mondjuk csak egy torna megnyerése után kerül sor. Ha minden közszolgáltatás rendben van, és van egy kultúra és jogállam, akkor az visszahat a sportra is. Szívesen kimennék néha focimeccsekre, ha tudnám, hogy nem jövök haza a félidőben hányingerrel, mert zsidóznak és cigányoznak.

Fotó: Eurosport

Én ezért nem járok itthon focimeccsre már 17 éve. Rossz élményem a nyári Eb-ről, amikor mutatták, hogy Marseille-ben meneteltek a magyar bőrfejűek, és azt is kiabálták, hogy „Vesszen, Trianon!” Akkor egy picikét elment a kedvem. Ami Magyarországon a közéleti kultúra, és ami abban az alapattitűd, az elriaszt egy csomó embert, engem is attól, hogy kimenjen egy focimeccsre. Az „Állítsuk meg Brüsszelt!” mintája, vagy a „Tudta?” plakátok attitűdje az ugyanúgy jelen van a lelátókon, sőt. A magyar futballstadionok lelátóinak attitűdje gyakorlatilag a gyűlöletkampány. Rémiszt és összeszorul a gyomrom, hogy odakapcsoljak a köztévén egy meccsre.

„Murakaminak van az az önéletrajzi regénye, amelyet a futás kapcsán írt.” - mondtad egy tavaly őszi interjúban Murakami Haruki nagyszerű, „Miről beszélek, amikor futásról beszélek?” c. műve kapcsán. Van kedvenc sportos könyved? Abszolút ez a Murakami-könyv az. Ráadásul futok is. Amióta abbahagytam a focit, sem esett ki a sport az életemből, azóta futok. Amit Murakami a futásról ír, hogy abban az egy órában, amikor elmegy futni, az az ő órája, az nekem is ilyen. Hónapok óta röhögünk a barátnőmmel, hogy kétnaponta mondom, „holnap elmegyek futni”, pedig szeptember óta nem voltam, ősszel leálltam. Télen sem mentem, nem szeretek teremben, vagy futógépen futni. Mivel minden évben máshol lakom, amióta tíz éve Budapesten élek, sokat változik futásaim helyszíne. Amikor a Jászain vagy az Árpád hídnál laktam, akkor kimentem a Margitszigetre. Tavaly közel laktam a Városligethez, akkor oda jártam le. Amióta angyalföldi lakos lettem, azóta meg a Duna-part lenne ideális a Népfürdő utcánál. Ott tök jól megcsináltak egy sétálós, futós, biciklizős részt. Ha holnap újrakezdem a futást, akkor kipróbálom ezt. De zöldövezetben lakom, így a házak körül is lehetne futni. Szeretek a városban futni.

Zenét hallgatsz közben? Változó. Van olyan napom, amikor csak zenével foglalkozom, keverek, producerkedem, akkor nem. Akkor pont az a pihenés, hogy nem hallgatok zenét és futok. Amikor pl. egyetemi dolgokkal vagy jogi munkával foglalkozom, akkor pedig szeretek közben zenét hallgatni. Még mindig nagyon szeretek lemezeket hallgatni, ilyenkor azokat az új albumokat tolom, amiket általában Németh Robi ajánl, ő a zenei update-trénerem. Szabályos valamit ad a monotonitásnak a zene. Lenyugszik az idegrendszerem az első kilométer után, és akkor nagyon koncentráltan tudok figyelni a zenére.

Vannak spéci futós zenéid? Vannak, amiket amúgy nem gyakran hallgatok. Például Two Door Cinema Club-ra nagyon szeretek futni, az pont ilyen diszkósabb, táncolósabb műfaj, aminek jó a ritmusa. Vagy régebben rengeteg Arctic Monkeys-t hallgattam futás közben, az első két lemezt főleg. Tavaly nagyon sok Kendrick Lamart hallgattam, aztán kipróbáltam a pszichedelikusabb zenéket, Tinariwent például. A futás egy csodálatos dolog. A legjobban a Balaton partján szeretek futni, Fonyód mellett. Annál csodálatosabb nincs is, 6-7 km az adagom.

És kedvenc sportos filmed is van? A Régi idők fociját nagyon szeretem Garas Dezsővel. Imádtam gyerekkoromban a Kerge kacsákat. Amikor beteg lettem, akkor két kérésem volt a szüleim felé. Csináljanak reszelt almát és a Kerge kacsákat hozzák ki a videótékából.

Sportok