Jókuti András: "Nem bántam volna, ha véletlenül világsztár leszek"

Eurosport

Publikálva 17/12/2017 - 12:11 GMT+1

A Világevő-blog alapítójával vízilabdáról és futásról beszélgettünk.

Fotó: Eurosport

Jókuti Andrással, a Világevő-blog alapítójával vízilabdás múltjáról, nevelőedzőjéről, Pék Gyuláról, Benedek Tiborról, a Bocuse d'Or-versenyeken betöltött szerepéről, a londoni olimpiai faluban szerzett gasztronómiai tapasztalatairól, futó szenvedélyéről, eddig teljesített maratonjairól és kisfia leendő pólós karrierjéről beszélgettünk a Tesis a világ-sorozat kilencedik részében.

A gyerekkorában szintén pólózó Esterházy Marcell képzőművész, a sorozat korábbi interjúalanya a Tilos Rádió „Kolorlokál” c. műsorának FB-oldalán azt kommentelte a te szereplésed után, hogy „azért jó, hogy vízilabdázott, mert egy levegővételre végigbeszélte a műsort”. Mit adott neked a vízilabda a tüdőn kívül, miért ez a világ legjobb sportága? Egyrészt mondhatnám, hogy dehogy is az, de egyébként tényleg az, szerencsére. Nyilván több szempontból lehet nézni, az aktív játékos szemszögéből, hogy mit kap az ember tőle, illetve hogy hosszútávon mivel gazdagodik. Már eléggé kikoptam az uszodából, így számomra az utóbbi érdekes. Jó néhány hihetetlen jó barátot kaptam a vízilabdától, akikben egész életemben bármikor, bármivel kapcsolatban meg fogok bízni. Nagyon jó egészségi állapotot adott, szinte soha nem vagyok beteg. Ha mégis, akkor is csak azt érzem kora délután, hogy elkapott valami kórság, majd mindenféle gyógyszer és egyebek nélkül alszom estig, akkor megvacsorázom, majd másnap reggel eszembe jut, hogy „jé, tegnap beteg voltam”. Ez az egészségügyi hatása, illetve a sportoló szív, ami nem olyasmi, mint a Fradi-szív, hanem a bal szívkamra megnagyobbodása. Ezt mondjuk más versenysporttól is megkapja az ember, én pont a vízilabdától kaptam. Ha ez a szívkamra egyszer megizmosodik, akkor az úgy tud pumpálni, hogy az ember öregkorára kitalálhat olyan hülyeséget, hogy maratonokat akar futni. E nélkül nehéz lenne. Tinédzserként végtelen mennyiségű poént, bulit, szórakozást, haverkodást, küzdelmet, külföldi túrát, óriási kajálásokat, napozásokat, az uszodai közegben való feloldódást adott. És 100%-os vízbiztonságot, aminek hatására, ha az ember vizet lát, akkor oda be akar menni. És ha csak nincs valami óriási tájfun a helyszínen, akkor nem is lesz semmi baja. Az iszonyat nagy önbizalom is nagyrészt a pólóból eredeztethető. Ebben a sportágban vagy fejlődik az ember önbizalma egy csomót, vagy lemorzsolódik, ha nem bírja. Aki végigcsinálja a vízilabdás kiképzést 18, 20, 30 éves koráig, ott nagyon ritka a félénk, világ elől bújkáló, gyenge önbizalommal rendelkező ember. Ez folyamatosan óriási előny. Märcz Tomival összefutottam idén januárban, amikor mentem ki a Bocuse d’Or-ra műsort vezetni Lyonba, akkor lett épp szövetségi kapitány, és gratuláltam neki, hogy milyen komoly, hogy ebbe belevág. Azt válaszolta, hogy legalább olyan, mint amilyen az én döntésem, hogy belevágtam ebbe a nagy kalandba, amit Lyon jelent. Amikor felkértek erre, azonnal mondtam, hogy persze. De hát nem ezt tanultuk a KSI-ben? Akárki az ellenfél, beugrunk a vízbe, és nyomjuk, amit begyakoroltunk. Ez a vízilabdában megtanult attitűd. Ott nem volt olyan, hogy most akkor mekkora ez a center az ellenfélnél, akkor inkább menekülök és fogja valaki más, inkább azt mondtam, nézzük meg, hátha valahogy fel lehet törni. Akár szó szerint is.

A régi pólós barátságok nagyon tartósnak tűnnek, ez mitől lehet?A vízilabda szellemileg is sokat kíván az embertől, kevesen lesznek sikeresek azok közül, akik IQ-ban nem jutnak el egy bizonyos szintig. Ez egy jó kiválasztódás. Nekünk megmaradnak ezek a baráti kapcsolataink, mert egy kellemesen szűrt és intelligens társaságból indult a dolog. A csapatsportágban ott az együtt küzdés is. Mondjuk fociban elképzelhető, főleg korosztályos szinten, hogy ha iszonyú önző módon, de nagyon tud cselezni egy csatár, akkor úgyis ki fog tudni ugrani és elképesztő karriert fut be, mert elindul a félpályától és mindig belövi. Hiába utálják a többiek, ez akkor is működik. A vízilabdában ez nincsen, itt akármekkora tehetség vagy, akkor se érvényesülhetsz a többiek nélkül. Ha Faragó Tamás lennék, akkor felállítanék gyorsan valami fantasztikus elméletet arról, hogy mivel a közös edzések során nem izzadtunk, nem fertőzte meg a bűz a mi együttléteinket, ezért az mindig zavartalan és harmonikus együttlét tudott lenni. Faragó Tonó egyébként egy elvetemült ember, anno vendég volt a rádióműsoromban, de nem találta meg a kaput, úgyhogy bemászott a kerítésen. És még lelövöm az ő poénját is a vízilabda hatásairól. Tömören megfogalmazta a pólózás előnyeit a szülők számára, hogy mi az, amit garantálni tud. Mert az olimpiai bajnoki címet nem. Azt az egyet viszont igen, hogy a fiúknak lesz saját csajuk. Saját. Ő mondhatja, én ilyet nem mondok.

Sportok

Sportkvíz: a Viszkis esete a Fradival és az Újpesttel

26/04/2024 - 19:56

Egyik nevelőedződ, Pék Gyula a napokban volt 70 éves. A sydney-i olimpiai bajnok csapat keretének több mint a felét ő indította el a pályán a KSI-ben. Mit köszönhetsz neki?Inkább megfordítom és elmondom, ő mit köszönhet nekem. Amikor találkoztunk pár éve, Pék Gyula azt mondta, hogy „Jokókám, nagyon sok ősz hajszálamat köszönhetem neked”. Ha a sportsikereimet fel akarom sorolni, akkor ez az első helyre kívánkozik. Sok szeretettel kívánok neki ezúton is boldog születésnapot, isten éltesse! Nekem ő A nevelőedzőm. A vízilabdához szükséges mentalitást, illetve amit valaha tudtam erről a sportágról - ami nem egy óriási dolog -, azt tőle kaptam és tanultam. Nagyon nagy becsben tartom, és nagyon nagy tisztelettel gondolok rá vissza. Miközben, amikor az edzőm volt, a viszonylag renitensek és lázadók közé tartoztam, megvoltak a magunk konfliktusai, nem véletlen, hogy meg kellett dolgozni azokért az ősz hajszálakért. Mindenféle fegyelmezésben részesültem, jogosan. De soha nem éreztem azt nála, hogy öncélú lenne bármiféle büntetés vagy fegyelmezés. Soha nem a saját presztízse, büszkesége, vagy egyéb okok miatt cselekedett, hanem azért, mert azt akarta, hogy mi sikeresek legyünk. Sikeresek is lettünk, tehát jól csinálta. Nagyon vicces epizód volt, amikor behívtam a rádióműsoromba, és nagyon sok KSI-s volt tanítványa hozzászólt az adáshoz. Az egyik sztori szerint Pék Gyula azt mondta egy alapozóedzésen - amelyen nyilván le lehetett olvasni az arcunkról és a szánkról is, hogy éppen mit gondolunk a brutális kínokról, amit épp átélünk, meg arról, aki ezt kiosztotta ránk -, hogy „engem utálhattok, de ti lesztek a legjobbak”. És ez azóta is a létező leggyönyörűbb edzői, nevelői ars poetica. Óriási dolog, hogy lemondott a szeretetünkről is a sikerünk érdekében, ez egészen extrém.

Fotó: Eurosport

Volt kedvenc vízilabdázód? Sosem voltam egy nagy kedvencválasztó, de azért voltak olyanok, akiket elámulva néztem. Főleg Vasas-meccsekre jártam a Komjádiba, Petőváry Zsolt lövései hagytak nyomot bennem a leginkább. Meggyőződésem, hogy most is belőné a legtöbb kapusnak. Vagy ott volt Mészáros Csabának az az irtózatos teste, amit 55 kilós gyerekként csodálattal néztem. De a szlovák Roman Polacik centerezése is maradandó. Illetve a két generációval korábbiak közül a már említett Faragó Tamás, aki meg szintén szeretett lejárni az uszodába. Vele rendszeresen lehetett még akkor játszani, kiszorítózni (= “fejlábazni”), 10-14 éves gyerekként is. Neki az volt a specialitása, hogy csak csavarva lőtt egy komoly vállizomsérülés miatt. Különben pedig mindent kivédett, fejjel-lábbal lehetett csak hárítani. Az nagyon megmaradt bennem, hogy egyszer 12-3-ra kaptam csak ki, és akkor nagyon megdicsért, hogy ez milyen fantasztikus eredmény, előtte Martinovics Gyurit is csak ennyire verte meg. Utóbbit szintén Petőváryhoz lehetne hasonlítani lövésében. Faragó edzőmeccseken is beugrott néha közénk, hogy megmutassa, mi a dörgés. Bement centerbe, és rúgott két gólt, aztán kiszállt, hogy köszöni szépen. Nála nagyobb tehetség talán nem létezett.

Hogy élted meg a mindent megnyerő aranycsapat korszakát úgy, hogy '73-as születésűként a Benedek Tibor, Varga Zsolt, Märcz Tamás nevével fémjelzett generáció tagjaival nagyjából egyidős vagy.Igen, tulajdonképpen az egy nagy teljesítmény, hogy közülünk szinte mindenki olimpiai bajnok lett, csak én nem. De nagyon boldogan néztem őket. Amellett, hogy nem voltam tehetségtelen, nem voltam kimagaslóan tehetséges sem. Kásás Tamás, mikor életében először dobtak felé egy labdát, akkor biztos elkapta ballal és visszacsavarta jobbal. Nekem ez 25 évesen sem sikerült. Vannak, akiknek sokat kell tanulniuk egy mozgást, vannak, akiknek pedig ösztönösen megy. Játékintelligenciában, lövésben és okos bekkelésben eljutottam egy egész magas szintre, de egy olimpiai bajnok csapatban nem lett volna keresnivalóm, ez nem volt kérdés. Azokban maradhatott óriási tüske, akik közvetlenül az utazás előtt maradtak ki a válogatottból a kerethirdetéskor. Amúgy sem szeretem az irigykedést, bennem semmi ilyesmi nem maradt.

Ha már Kásást Tamást említetted, ő az egyik véglet a szupertehetségek közül, Benedek Tibor talán a másik, akinek saját bevallása szerint sem volt jó labdaérzéke, viszont iszonyatosan szorgalmas volt, és az irtózatos mennyiségű munkájának köszönheti a sikereit. Ez a szorgalom és alázat is egy tehetség, nem?Végignéztem, amit Tibi és Varga Zsolt teljesített. Riasztó volt nézni, amit ők csináltak. Én szorgalmas se voltam soha. Télen, a kinti medencében, nem túl jó körülmények között - amikor az ember örült, hogy vége az edzésnek és mehet zuhanyozni és kishúsost enni a büfébe -, ők ketten még lenyomtak egy ugyanakkora adag melót a kisvízben. Rendes pályájuk már nem volt, de volt egy iszonyatosan elkoptatott labdájuk. Ha valaki a kiérdemelt sikert érte el, azok ők. Az, hogy Kásás olimpiai bajnok tudott lenni, oké. Olimpiai bajnok lett volna, ha megfelelő csapathoz csatlakozik kosárlabdában is, teniszben is, bármiben. De Benedek Tibi egészen hihetetlen. Kábé annyira volt tehetséges, mint én, ha véletlenül 40x szorgalmasabb vagyok, akkor lehet, hogy én is ott lettem volna a dobogó legtetején, de még úgyis nehéz. Az is kellett, hogy az embernek ne pusztuljanak el az izületei, és tudjon fókuszálni a felkészülésre napi tíz órán keresztül. Én viszont sosem akartam vízilabdázó lenni, nagyon élveztem a pólót és nem bántam volna, ha véletlenül világsztár leszek. Ha bejelentkezett volna a Recco, hogy szeretne, akkor azért meggondoltam volna, de inkább orvos vagy informatikus szerettem volna lenni.

Fotó: Eurosport

Nyolc éven át rádióztál, a Radiocafé 98.6-on utazós és gasztronómiai, gazdasági műsorokat („Forintos percek” és „Milliók reggelire”) is csináltál, de a mi szempontunkból az „Ötödik negyed” című vízilabda-magazinod az érdekesebb. Utóbbit ma nem lenne kedved csinálni tovább? Dehogynem! A rádiózás is úgy jött, hogy valaki szólt: a Caféban a gazdasági műsorba keresnek embert, mondtam, hogy jó, akkor megyek. Előtte ugyanígy lettem gazdasági újságíró-szerűség. Az Ötödik Negyed már egy viszonylag kései műsor volt, végre egy szerelemprojektet is megvalósíthattam. Portréműsor volt, általában egy teljes óra jutott egy-egy emberre. Nagyjából két éven keresztül ment, nem nagyon voltam gondban, hogy milyen ikonokat hívjak meg vendégként. Még vagy egy évtizedig elketyegett volna úgy, hogy csak nagy formátumú embereket mutatunk be. Mivel nagyon szeretek dumálni, a rádiózás nekem nagyon feküdt. Ha lenne olyan rádió, ahol lehetne ilyet csinálni, akkor boldogan mennék. Akár gasztroműsort is vezetnék, de a rádiók nagy többsége nagyon kereskedelmi lett, és 34 másodpercenként fel kell konferálni egy Cotton Eye Joe-t. Ezt nem tudnám csinálni.

Ősszel volt hétéves a Világevő-blogod, vagyis majdnem túl vagy két olimpiai cikluson. Sikerült azt létrehoznod, amit Mautner Zsófi javaslatára kezdtél el? A hozzáfűzött reményekhez képest ezerszer jobb lett, de csak azért, mert semmiféle célkitűzés nem volt. Annyi volt, hogy csináljam jól. Az adja a szépségét, és ha van ereje, akkor az abban rejlik, hogy nincs mögötte business plan. Azt találtam ki, hogy olyan legyen, amilyet kedvem van csinálni. Nem akartam olyat létrehozni, ami valamilyen elképzelt közönségigényeket szolgál ki, nem akarok túl hivatalos stílusban írni, hanem legyen inkább szubjektív, derüljön ki belőle, hogy hülyülni is szeretek, és hogy exhibicionista is vagyok. És ha talál magának közönséget, az tökjó, ha meg nem, akkor legalább nem kell azon gondolkoznom, hogy miért kezdtem el más milyet csinálni, mint amilyet szívesen csinálnék. Kábé ennyi volt az elgondolás. Nem gondolom, hogy jelentős mértékben megváltozott volna tőle a világ, ilyen szempontból tehát nem biztos, hogy fényes siker, de a szakmai életemnek ez a középpontja és a kedvenc projektem azóta is. És olyan szempontból is óriási, hogy nagyon könnyen elunok dolgokat, és nagyon könnyen váltok másra, ha valami már nem elég érdekes. Ez viszont még mindig érdekes tud lenni. Egyre kíváncsibb és szó szerint egyre éhesebb vagyok. Még nagyon sokáig szeretném ezt csinálni.

Itt ráadásul nincs főnököd. Rosszul bírom a főnököket, erről Pék Gyula is tudna tanúskodni, de a könnyeit törölgető tanáraimat is meg lehetne ezzel kapcsolatban kérdezni. Sokan szerettek, de aki küzdeni akart velem, ott mindig harcoltam, nem volt kérdés, hogy én is megmutatom. Szenzációs döntés volt a középiskolában, hogy az igazgató-helyettes asszony nagyon kulturáltan és kedvesen elmondta, hogy bár szeret és nagyra tart engem, azt szeretné, ha magántanuló lennék negyedikben és nem járnék be, csak a vizsgákra.

Hová jártál? A Toldyba. Mondtam, hogy jó, legyen így. Általános iskolában és gimnáziumban is fényesen nyertem a magam által meghirdetett intőversenyt. Egyedül nyolcadikban szorultam meg, mert akkor jött két bukott gyerek, és akkor megijedtem, hogy velük nehéz lesz tartani a lépést, de őket is lenyomtam. Ők nagyobb súlyú dolgokat csináltak, de a versenyben szerencsére csak a mennyiség számított.

Fotó: Eurosport

2016-ban a budapesti Bocuse d’Or-verseny európai döntőjének a társ-műsorvezetője voltál Mautner Zsófival, idén januárban pedig úgy volt, hogy a világ legfontosabb szakácsversenyének, a jubileumi 30. lyoni Bocuse d'Or világdöntő első számú ceremóniamestereként tevékenykedsz, utóbbin először a verseny történetében nem egy francia lett volna a konferanszié. Ez nálad felért egy olimpiai döntővel?Úgy utaztam ki, hogy így lesz, döngettem a mellemet, majd szétpattantam a büszkeségtől. Ebben a szakágban nincs efölött semmi. Iszonyatosan boldog voltam, hogy felkértek erre a franciák. Ráadásul franciául nem beszélőként, még csak nem is anyanyelvi angolként. Nekem a német a fő nyelvem, de az ott senkit se érdekel. Közben néhányszor eszembe jutott, hogy ez nem olyan kis kihívás, de meg kellett csinálni. Aztán a helyszínen derült ki, mikor a francia nagyfőnök - aki ennek a projektnek elvileg nem is a vezetője – az utolsó pillanatban szólt, hogy olyan nincs, hogy a jubileumi 30. lyoni Bocuse d'Or-versenyen nem a 10-20 éve a műsort vezető páros van ott. Így kábé a cserepadra küldtek, és maradtam a team tagja, viszont lényegesen alárendeltebb szerepben. Ez azután történt, hogy átszabták rám a rendszert, megvoltak az adásmenetek és a tervek is. Maga a szervezőstáb is kész volt a döntéstől, nem csak én voltam nagyon csalódott. Mindent újra kellett tervezniük, és az egész végig franciául folyt, miközben ők pont ezt akarták elkerülni, nemzetközivé akarták varázsolni. Persze ha eleve csak erre hívnak el, az is óriási büszkeség lett volna, így olyan volt, mintha az ember kimegy az olimpiára a kezdőcsapat tagjaként, és ott derül ki, hogy ja, inkább gyúró leszel, vagy harmadik csere. Látványosan nem szoktam összeomlani, de akkor volt pár óra, amikor csak ültem és néztem magam elé. Aztán igyekeztem kihozni a legtöbbet a dologból, ez meg talán szintén vízilabdás mentalitás. Azt sem engedték, hogy legalább a magyar csapatnál én beszéljek, viszont bejutottam mindenhova, ezt a lehetőséget kihasználtam arra, hogy tíz centiről tudtam élőben közvetíteni a magyar csapat tálalását, amit itthon sok ezren követhettek így élőben.

Ha már olimpia, a 2012-es londoni ötkarikás játékokra eljutottál, a saját youtube-csatornádra feltöltött videókon meg is örökítetted, hogy sikerült az olimpiai faluba is belépned, nyilván egy vízilabdázó, Madaras Norbert segítségével. Milyen élmény volt a falu és az ottani étterem a te világevős szempontjaid szerint és sportolói megközelítésből nézve? Sportolói szempontból óriási hangulata volt, kaja szempontból viszont lehangoló. Amit értek, mert nyilván nem az van, hogy az emberek elhízzanak azon, hogy milyen fantasztikus ételek vannak. Másrészt pedig nyilván arra van optimalizálva az egész, hogy élelmiszer-biztonsági szempontból minden tökéletes legyen, nehogy véletlenül bárkinek baja legyen bármitől. Az is szempont, hogy ne rontsák el a gyomrukat és legyen jó nagy választék, mindenfajta tápanyaghoz hozzá lehessen jutni. Azt hittem, élvezkedni fogok és válogathatok a libamájak között. Valószínűleg szándékosan minden gyengébbre volt hangolva ízben is, vagy csak szegény angolok, akik nem a gasztronómia legmagasabb fokozatát képviselik, egy kicsit elvettek a jóból. Csalódás volt, mert azt hittem, egy óriási lakomát fogok csapni, ehhez képest inkább kötelességtudatból kóstoltam meg a dolgokat. Ha már Londonban voltam, persze utána elmentem jó éttermekbe is enni.

A Bocuse d’Or mennyiben feleltethető meg egy sportversenynek? Budapesten elképesztő hangulat volt a magyar B-középpel.Azt mondta a francia sajtófőnök, aki az összes kontinentális és a lyoni világdöntőn is ott van mindig, hogy olyan hangulatot még nem látott sehol, mint Budapesten. Ez egy nagyon fura öszvéresemény, Lyonban is szokott pörögni. Franciaországban ott van a fél világ, oda mennek az őrült japánok és amerikaiak is, óriási show-t csinálnak. De kontinentális döntőn nem volt még a budapestihez fogható hangulat. Inkább tisztességesen lemegy a verseny, és van közben egy-egy „hajrá, hajrá!”. Lyon példája lebegett a szemünk előtt és az, hogy csináljunk annál is jobbat. Sikerült. Az itthoniak, a séfek és a szervezők visszhangjából ítélve ez összejött nekünk Mautner Zsófival.

Tavaly azt mondtad egy interjúban, hogy ha csúcséttermi szintről van szó, Japánnal nem lehet vetekedni. Sokszor jártál már ott, szumót is láttál. Az milyen volt?Nagyon érdekes, mert az ember először csak röhög, ahogy a tangapelenkás férfiak hatalmas hájaikkal egymásnak csapódnak. De közben eltöltöttem ott néhány órát. A kakasülő kivételével megfizethetetlen a belépő, kivéve, ha az ember odamegy már a délelőtti selejtezőkre. Az egyre nagyobb nevek csak délután, este lépnek küzdőtérre. Nem tudtam, ki számít annak, hogy ki a Michael Jordan és a Kásás Tamás, tökmindegy volt. Délelőtt viszont be lehetett lopózni a dohjó közelébe, és baromi érdekes sportágnak tűnt. Persze nem annyira, mint a vízilabda, de ez is összetett, erő, ügyesség, ravaszság is kell hozzá, szórakoztató tud lenni.

A pólósoknál süteményt szokás vinni az első meccs, gól, válogatottság után, ahogy a születésnapokon is az ünnepelt visz nassolnivalót a többieknek. Ilyen tapasztalatokkal a hátad mögött ma milyen sütit szállítanál a csapatodnak?Ha nagyon oda akarnám tenni magam, akkor valószínűleg Párizsból hoznék mille-feuille-t, egy igazi francia krémest. Nem azt, amit mi ismerünk, hanem ezt a vajas levelestésztát, cukrászkrémmel megkenve. Mondjuk egy tálca Pierre Hermé-féle mille-feuille-t vinnék. Nem lenne olcsó, hat euró darabja. Nagyon remélném, hogy megérdemelné a csapat és nem dobálóznának vele, hanem megennék.

Pólósként mi volt a kedvenc ételed? Csóró gyerekként a non plus ultra a Komjádi büféjében kapható legdrágább kaja volt. Gyakorlatilag lehetett volna bármi.

Ez Kásás Tamás éttermének a helyén volt? Igen, a mi időnkben talán még neve sem volt, később Póló Büfének hívták. Amikor odajártam, műbőr bevonatú, kör alakú, fém lábú, támla nélküli székek és műmárvány asztalok voltak. Sokszor kaptunk a KSI-től ebédjegyeket, abból lehetett kajálni, baromi jó hangulatú hely volt, jófej pincérekkel. Marika néni volt az egyik kedvencem, aki időnként olyat csinált, hogy ha nem volt pénzem - ami igen gyakori volt –, akkor a saját pénzéből adott kölcsön, hogy vegyek egy túrókockát például. Sütiben az volt a csúcs, talán 8 Ft-ba került. A nagy álom a milánói borda volt, ami nem mondom, hogy olyan finom lehetett, viszont jó nagy adag volt és nagyon gazdag. Eleve a tészta is húsos, meg még egy nagy rántott hús és a tetejére sajt, az csak csodálatos lehetett. A valóság viszont az volt, hogy csapattársak, hatan odamentünk edzés után hullafáradtan, leültünk egy ilyen asztalhoz, összeraktuk az összes pénzünket, akkor lehetett 16 Ft a kishúsos, ami a milánói borda tésztájából volt a féladag, ebből vettünk kettőt, mellé kértünk egy kosár zsömlét, és az volt a szerencse - ami egyébként inkább szörnyűség -, hogy iszonyat zsíros volt a tészta, viszont emiatt nem volt száraz a zsömle. Gyakorlatilag fűszerként használtuk a kishúsost. Voltunk páran, akik onnan hévvel mentünk haza, mindennap együtt, előtte még bementünk a kisközértbe a 17-es villamos megállójánál, ahol még vettünk fejenként fél liter tejet és negyed kiló kenyeret, ezt vacsoraként benyomtuk a héven hazafelé, és otthon még anyukám is várt a vacsorával. Nyilván elvégeztünk valami edzésmunkát, mert emellett is mindenki csontsovány volt. Pék Gyula megoldotta, hogy legyen helye ennyi kajának.

A legtöbb pólós utál futni, erről Esterházy Marcell is mesélt már a Tesis a világban. Te hogy találtad meg olyan szinten magadnak néhány éve a két legkiválóbb vízilabdás szakértőhöz, Szabó Zoltánhoz és Petrovics Mátyáshoz hasonlóan, hogy már maratonokat is teljesítesz? Ahogy minden tisztességes vízilabdás, úgy én is utáltam futni. Minket is kaptak el buszon, ahogy próbáljuk levágni a távot, nem tudom, Pék Gyula hogy oldotta meg, de felszálltunk a buszra és ő is ott volt rajta. Iszonyat kínos volt és brutális büntetések jártak érte. De nekem akkor jól ment a futás. Aztán pár éve Ágner Zoli kommentelte Facebookon, amikor kitettem az egyik első nagyobb futásomról egy fotót, hogy nem érti, ő még arra emlékszik, hogy amikor az atlétikai pályán kellett edzés előtt futnunk tíz kört, amiközben én nem csak hogy az első kör után kiálltam, és nem voltam hajlandó lefutni a maradék kilencet, hanem állítólag kiabálva osztottam a többieket, mekkora hülyék, hogy futnak. Azóta valóban változott a helyzet, teljesen véletlenül jött. Van az a tünet más vízilabdásoknál is valószínűleg, hogy egyszer csak megszűnik az edzésmunka, de az étvágy marad. Itt azért megemlíteném egyik legnagyobb sikeremet, a Népsportban minden szezon elején megjelent egy részletes statisztika a játékosállományról és volt olyan év, amiben – valakivel holtversenyben – a legnehezebb játékos voltam. Jöttek fel a kilók, az izmok pedig átalakultak hájjá, feltűnően, mondjuk engem nem aggasztott annyira. Aztán a Nike talán mint rádióst talált meg, hogy csinálnak egy médiafutást, nem akarok-e én is részt venni benne. Mondtam, hogy jó, Elutaztunk valahová Európába, ahol egy 10 km-es verseny volt, alig bírtam végigmenni gyaloglással és mindennel. Nem nagyon készültem rá, és irtózatos súlyfeleslegem volt. Kaptam egy jó cipőt, azt meg nem akartam veszni hagyni. Az meg bennem volt gyerekként, hogy egyszer ugranom kell ejtőernyővel és egy maratont le kell futnom. Nem tudom, miért, de érdekeltek, azóta már megvolt mindkettő. Majd a BMW Magyarország is szólt, hogy két hónappal a frankfurti maraton előtt kihullott valaki az újságíró csapatból, lett hely, ők rendesen edzettek is. Mondtam, hogy jó, menjünk a Frankfurt Maratonra. Amúgy senkinek sem ajánlom, két hónap alatt felkészülni egy ilyenre elég sérülésveszélyes, pláne a nulláról. A sportolói szív és az a fajta gondolkodás segített, hogy ha az ember jelezte Pék Gyulának, hogy szúr az oldala, akkor nem az volt a válasz, hogy „ó, édes kisfiam, gyere ki, hadd adjak rá gyógypuszit”, hanem az, hogy „Majd elmúlik, ússzál tovább!”. Sikerült lefutni a Frankfurt Maratont, utólag mondta a két futóedző, kíváncsiak voltak, mi lesz velem. A futásnak nagyon jó élettani hatása van, és annak, hogy az ember dagadtból elkezd fogyni, önmagában is jó hatásai vannak. Megtetszett és benne ragadtam. Azóta is futok évi egy-két maratont, idén volt egy New York és egy Párizs, korábban volt Frankfurt, Amszterdam, Koppenhága és Nizza-Cannes.

Fotó: Eurosport

Mész oda is maratonizni, ahol esetleg nincs kedvedre való étterem?Mindig összekötöm gasztrotúrával. Frankfurt csak véletlenül jött, de ott is olyan okos voltam, hogy arra emlékeztem, hogy a maraton hosszú és sokáig fog tartani, így a hotelben a reggelinél hatalmas sültkolbászokat pakoltam fel a tányéromra, de szóltak, hogy nem feltétlenül ajánlják futás előtt, vannak annál könnyebben megemészthető kaják is. Elvették és nagyon szomorú voltam. Ezt a szokásomat megőriztem, mindig elrontom az élményt valami étellel, van, hogy hetekkel előtte, de legkésőbb az utolsó este. New Yorkban most két komoly étteremben voltam előtte egy-egy estét, az egyik egy három Michelin-csillagos hely volt. Ott nyilván a teljes menüt végigettem, ami sokáig tartott. Párizsban nem rontottam el a kajálást, viszont a családdal mentem. Akkor háromnapnyi városnézés után álltam rajthoz. Egy nagyon szenvedős maraton volt, de az még semmi, amikor visszamentem a szállásra, gondoltam, alszom pár órát meg regenerálódok, csinálok egy laza napot. De a család mást igényelt, úgyhogy feküdtem olyan félórát, majd mentünk még hat-hét órát várost nézni. Levezetésnek, izomzatilag nem volt rossz, de nem így terveztem. Nekem a maratonfutás amellett, hogy jó poén, eszköz, nem cél.

Itthon hol szoktál futni? Szoktam a Czakó pályán, baromi jó a Hármashatárhegyen, meg néha a Normafán. A terepfutás nagyon jó szórakozás.

Mást nem sportolsz?Semmit. Valószínűleg nem ártana. Nagyon hívtak volt csapattársak a nyári masters vb-re, pont Pék Gyulát nyerték meg edzőnek. Köszöntem szépen az invitálást, de szerettem volna megőrizni a Pék Gyulával kapcsolatban megszépült emlékeimet. De azt, hogy megint odamenjek, és akkor ő azt mondja, hogy 10x200, én pedig megint ugyanolyanokat gondoljak róla, mint régen, azt nem szerettem volna.A vízilabda teljesen kikerült az életedből?Talán 2014-ben játszottam utoljára a Budapest-bajnokságban. Sokat utazom, az pedig hülyén néz ki egy csapatsportban, ha több meccsen vagyok ott, mint edzésen. Három éve, ha mondjuk vasárnap reggel jöttem haza repülővel, akkor a meccsre lementem, lehet, hogy még lőttem is egy-két gólt, de utána már szerdán mondtam, hogy a következő három hétvégén se leszek. Annak meg sok értelme nem volt. Jó kiegészítő sportág lenne, de az teljes embert kíván, nem olyan, mint a tenisz, hogy az ember lemegy kicsit pötyögni a haverokkal. Ha atléta lettem volna, biztos megőrülnék attól, hogyan futok a maratonon, a világ legkínosabb dolga, ahogy a pocakomat próbálom előrefelé tolni. Ha az ember tudott vízilabdázni, és tudja, hol kellett volna lennie a vízben, vagy hogy kellett volna egy passzt lehúzni, akkor nagyon kellemetlen, amikor ezt észreveszi. Még csak egy férfiasat ordítani se tud, csak egy sóhaj jön ki helyette.

Azt mondtad a wmn-nek, hogy „ex-vízilabdásként az úszógatyám jön velem akár az Északi-sarkra is”. Vizekbe bemegyek mindenhol, úszni utálok, mert eszembe jut, hogy valaha kötelező volt. Egy helyen tört bele a bicskám a csobbanásba, Dubajban, egyszer nyáron annyira meleg volt, hogy direkt felkeltem hajnali fél 5-kor, hogy be tudjak menni a tengerbe, de annyira forró volt a levegő és a víz is, hogy csak derékig tudtam bemenni a tengerbe. Inkább visszamenekültem a légkondiba. Annyi változott csak az évek során, hogy az úszógatyám egyre cikibb.

Tavaly nyáron a Világetető-blogodon írtad, hogy Emil fiad is vízilabdázhat majd egy általad látott balkezes lóbája miatt. Ezzel hogy álltok?A konkrét edzéseket még nem kezdtük meg, de úgy tűnik, hogy inkább jobbkezes. A balkéz nagy előny lenne a pólóban, úgy fest, ebből a szempontból kicsit romlott a helyzet. Egész ügyes a labdával, feltűnően jó irányba, pontosan dobálja a piros pöttyöst, általában még két kézzel. A vizet is szereti, a tengereket is nagyon élvezi. Feltett szándékom, hogy viszem vízilabdázni. Már csak azért is, mert ha ugyanúgy nem lesz belőle senki, mint az apjából, már akkor is megéri. Egy jó alapot ad, nem bánom, ha soha nem lesz olimpiai bajnok ő sem, de jó lenne, ha megismerné a légkört.

Tesis a világ – 1. rész: NÉMETH RÓBERT: “AZ VOLT A BECENEVEM, HOGY ROBSON”Tesis a világ – 2. rész: SZEGŐ JÁNOS: “ÉN VAGYOK FORREST GUMP ÉS ROCKY IS”Tesis a világ – 3. rész: ESTERHÁZY MARCELL: “ELÉG JÓL TUDOK SÍRVA FUTNI 5-6 KILOMÉTERT”Tesis a világ – 4. rész: LÁZÁR DOMOKOS: “AMI A RADIOHEAD A ZENÉBEN, AZ ZIDANE A SPORTBAN”Tesis a világ – 5. rész: VALUSKA LÁSZLÓ: “VAN, AKI MAGDI ANYUSSAL ÉLI AZ ÉLETÉT, ÉN LEBRON JAMESSZEL”Tesis a világ – 6. rész: LÉVAI BALÁZS: “LEPLEZETLEN VARGA DUMI-HÍVŐ VAGYOK”Tesis a világ – 7. rész: CSEPELYI ADRIENN: “HA ÉN NEM SZÓLOK, HOGY EZ NEM OKÉ, MÁS SEM FOG”Tesis a világ - 8. rész: PETŐ PÉTER: “A FELCSÚTNAK SEMMIJE SINCS, CSAK ORBÁN VIKTORA”

Sportok