Esterházy Marcell: "Elég jól tudok sírva futni 5-6 kilométert"

Eurosport

Publikálva 24/04/2017 - 08:46 GMT+2

A képzőművésszel vízilabdás múltjáról és Esterházy Péterről is beszélgettünk.

Fotó: Eurosport

Tesis a világ című sorozatunk harmadik részében - egy Liverpool-drukker zenész és egy Arsenal-szurkoló szerkesztő után - egy képzőművész, Esterházy Marcell szerepel. Esterházy Péter idősebbik fia gyerekkorában vízilabdázott, 2003-ban végzett a Magyar Képzőművészeti Egyetem intermédia szakán, majd Marseille-ben és Párizsban élt több, mint tíz évig. Munkái megtalálhatók a Ludwig Múzeumban, a Marseille-i Kortárs Gyűjteményben, a Magyar Nemzeti Galériában és magángyűjteményekben, Magyarországon az acb Galéria képviseli. Az utóbbi évek egyik legizgalmasabb és legsikeresebb, "Jelentés" című csoportos kiállítása 2015 novembere és 2016 márciusa között, négy hónapon át volt látható a Robert Capa Kortárs Fotográfiai Központban. A vízilabdáról, édesapja és családja labdarúgáshoz fűződő viszonyáról, az OM-ről, Ronaldinhóról, a sport és a képzőművészet kapcsolatáról beszélgettünk vele. Mondatok az Esterházy család életéből.

„Kézi züllés. – Marcell fiam, bevallom, vízilabdázik. Azaz: folyamatos, egy merő hencben tölti az életét.” (A halacska csodálatos élete: Kicsi történetek)

„A fiam (az a fiam) akkor vízilabdázott, vagyis folyamatos henc-ben töltötte az életét. Nem volt ez nekem könnyű.” (Utazás a tizenhatos mélyére) - írta rólad édesapád, Esterházy Péter. Hogy jött képbe nálad a vízilabda egy olyan családban, ahol a papád és mindhárom nagybátyád focizott, egyikük, Esterházy Márton 29 válogatottságig jutott, és apukád kedvenc sportága is a futball volt? Nagyon hamar kiderült, hogy iszonyú ügyetlen vagyok fociban. A vízilabda előtt kipróbáltam a kajak-kenut is, elmentem edzésre hatévesen Békásmegyerre. Télen, két tornatermi edzésen voltam, ahol tigrisbukfencezni kellett, meg ilyenek. Annyira lehangoló volt. Ott álltam hatévesen, hogy akkor ez a kajakozás? A vízilabda úgy jött, hogy Wiesner Tamás - aki családi barátunk - mondta, hogy menjünk le a Komiba. Szilvássy Dini barátommal együtt jártunk óvodába, a szüleink is jóban voltak, ők kezdtek levinni minket a Vasasba, Czapkó Miklós bácsihoz jártunk. A Komiban voltunk, kint a Csasziban, a legelején, ahol alacsony volt a víz.

Sportok

Rangos kitüntetést kapott Kökény Beatrix és Imre Géza is a Magyar Sport Napján

06/05/2024 - 20:34

Ez rögtön a rövid életű kajakos pályafutásod után jött? Igen, hatéves voltam vagy hét talán. Czapkó Miklósnál úsztunk. Az öltöző kulcsait felrakta egy nagy kulcscsomóra, a végén mindig mondta a számot, bedobta a vízbe, és meg kellett keresni a víz alatt a kulcsokat. Utána átkerültünk Ördög Évához, ami azt jelentette, hogy kábé a medence feléhez jutottunk el, és ott úsztunk föl-alá, keresztbe, de nagyon sokáig. Mi akkor még nem tudtuk, hogy ő mekkora név különben, csak sokkal később.

A női vízilabdát ő honosította meg itthon, szegény korán és fiatalon, 1991-ben halt meg. Akkor még vegyesen voltunk. '77-es vagyok, ott ömlesztve volt mindenki. Rengetegen voltunk, kicsik voltunk, egymás hegyén-hátán, iszonyú kényelmetlen volt, semmi élvezet nem volt benne. Taposni már tapostunk, de labdát még nem is fogtunk. Pedig akkor már évek óta „vízilabdáztunk”. Aztán hirtelen letisztult az egész, a '76-osok mentek tovább Szűcs Péterhez, a '77-esek meg Ozorai Kornélhoz.

Fotó: Eurosport

Ebből az eresztésből volt valaki, aki maradt a vízilabdánál azóta is? Bíró Balázs játszott sokat Franciaországban, hazajött és a mamájával csinált egy vízilabdasulit Budaörsön. Liebhardt Zsolt Pécsen, öregfiúkban játszik. Páran még lejárnak játszani a régiek közül, de nem sokan. Én érettségi előtt hagytam abba.

Tavaly nyáron egy nagyon szép Facebook-posztban emlékeztél meg az akkor elhunyt Ozorai Kornélról. „Ő tanított meg minket vízilabdázni. Minden este, évekig az Elektromos pályán, a Komiban vagy a Szigeten. Vele kezdtünk el kiszorítózni és viktóriázni, úgy, hogy ő is bejött a medencébe. Vele kezdtünk el bajnokságot játszani a Vasasban.” - írtad. Ő volt a kedvenc edződ? Kik voltak még a mestereid? Kornél bá' fedezte fel például Kósz Zolit. Nála már elkezdtünk rendesen labdázni, viktóriázni is. Ott voltak a nagyok, a '72-'73-asok is, akik már félig mentek fel a felnőttbe, együtt edzettünk. Ez már az Elektromos-pályán volt, valahogy ott kötött ki a Vasas-utánpótlás. Szerettünk oda járni különben. Kornél bától azért tartottunk, főleg az elején, de közben szerettük is, hihetetlen fazon volt a kis Polskijával. Ő volt AZ edző. Kornél után jött Ölveczky Péter, aki talán kevésbé volt nagynevű edző, viszont ő csinált közösséget az egész csapatból. Értett ahhoz, hogy jól érezzük egymást. Péterrel egy csomót jártunk ki Olaszországba, neki akkor egy utazási irodája volt. Kivitte az egész csapatot egy felkészítő táborba, óriási volt. Péter igazán szeretetből csinálta az egészet és ez átjött felénk is. Volt egy spanyol-magyar meccs, és mondta, hogy Estiartét muszáj látnunk.

Irigyellek érte, nagyon kedveltem a játékát. Hihetetlen volt. Ott láttuk, hogy nem feltétlenül kell 210 centisnek lenned, annyira technikás játékos volt, hogy nem is értettük gyakran, mi történik a vízben, hogyan került elé a labda, vagy hogyan szabadult ki két játékos fogságából. Ez, akkor az én 172 centimnek nagy lökést adott. Olyanokat csinált, mint Maradona a fociban. Nem értettük, hogyan. És nem csak mi, senki.

Manuel Estiarte akkora koponya, hogy amikor Pep Guardiola a Bayern München focicsapatának edzője lett, magával vitte a stábjába Barcelonából őt is, egy volt vízilabdázót. Amikor láttam, már túl volt pályafutása csúcsán, de még mindig elképesztő volt.

És a Vasas nagyjait milyen volt testközelből figyelni? Kicsit féltünk a nagyoktól, állati erőseket lőttek. Kornél néha beküldött minket hozzájuk viktóriázni. Ott lehet tanulni, de konstans halálfélelemben. Esélyünk sem volt. Aztán elkezdtük az úttörő-bajnokságot, 14 évesek lehettünk. Akkor a Tungsram volt a topcsapat.

A Tungsramban tűnt fel Kiss Gergő is. Igen, oda ment át mindenki, aki jó volt. Gergő a BVSC-ben kezdett, de ő már akkor annyival tehetségesebb volt mindannyiunknál.

Akkor nem volt még olyan nagydarab, mint ma?Áh, akkora volt, mint mi. Jó, szálkás volt, meg nagyon gyors, 14 évesen. Nálunk is volt egy ilyen srác, Stefán Gábor, őstehetség, aki aztán abbahagyta és állatorvos lett. Elképesztő karja volt. Nem értettük, hogy lehet ilyen idősen valaki ennyivel fejlettebb, mint a többiek. Kicsit korábban érsz, vagy valami, és hirtelen felnőtt tested lesz. És ez akkora fór. 14 évesen elkezdtük a bajnokságot, a Tungsramban hatalmas emberek voltak. Minden csapatban volt egy ilyen, de ott volt vagy öt. Később kiderült, hogy ott úgy vették fel az embereket, hogy behívták a nagyszülőket, és megnézték, hogy mekkorák. A Tungsramtól olyan zakókat kaptunk, hogy 20:2-re vertek meg minket például. Aztán elkezdett feljönni a KSI. Akkoriban volt még Tipográfia is, nekik olyat adtunk, mint amit mi kaptunk a Tungsramtól. Egyik edzőnk sem volt nagyon kiemelkedő edző, rólunk is hamar kiderült, hogy nem vagyunk tehetséges játékosok, de a csibészséget megtanultuk. Engem meg akartak lincselni egy Tipográfia elleni meccsen. Háromszor is eljátszottam, hogy lenyomtam a centert, fújt a bíró, kijött a srác a vízből, mondom „add ide a labdát, most fújtak”. Fogta és odaadta, én meg továbbadtam, gól. És ezt háromszor megcsináltam. Meccs végén menekültem az őrjöngő szülőktől. Pedig én csak elkértem a labdát, ő meg odaadta.

Fotó: Eurosport

Édesapád azt mondta a 2015-ben megjelent „Az évek iszkolása” című kötetben, hogy „munkájánál fogva (képzőművész) Marcellnek van a legnagyobb fantáziája” a gyerekei közül. A kreativitás ezek szerint már pólósként is jellemző volt rád? Bár bekként ez nem elvárás :) Nagyon élveztem a bekkelés jó oldalait. Mondjuk az más, hogy volt egy tungsramos srác, akit nem is szekrénynek hívtunk, hanem bútornak, annyira nagy volt, hogy bejött centerbe, és már röhögött előre, miközben én levegőt nem kaptam. Azóta sokat változott a center-bekk párharc. Annak idején talán technikásabbak voltak a védők, vagy még másról szólt a bekk-center pozíció. Most már csak azt látom, hogy mint a piranháknál, úgy forr a víz. Szép volt, élveztem. Amikor megpróbálnak beforgatni, az egy tökjó helyzet. Voltak teljesen abszurd szituációk. A legemlékezetesebb, amikor Cegléden játszottunk egyszer. Vidéken nem figyeltek annyira a születési dátumokra. Bekerült három '75-ös gyerek is, az akkora különbség, két év. Két bajszos csávó, az egyik center ráadásul. Remegtünk, hogy úristen, mi lesz. Péter, az edzőnk mondta, hogy ezzel a csávóval csak azt lehet csinálni, hogy amikor megvan a labda, lepasszolod és a medence legtávolabbi pontjára elkezdesz úszni, és ő jönni fog veled, el fog fáradni. De, mondom, ennek semmi köze a játékhoz. Nem baj, ezt csinálod, amíg bírod. Én nem úsztam különösebben jól és féltem, hogy én sem bírom megcsinálni, de az ötödik ilyen után, láttam, hogy elfáradt és nem bírja tovább, ki is szedték a második negyed után. Ez ugyanakkor volt, amikor olyan köd volt a medence felett, hogy elöl senki nem látott semmit. Mi viszont hátul a kapussal átláttunk a ködön. Odakerült hozzánk a labda, és a kapusunkkal együtt a saját térfelünkről szórtuk felváltva a félpályás gólokat.

„Az életem első része a vízilabdáról szólt. Nekem az volt a sport. Bekk voltam, a védelemben játszottam. Ebből fizikailag már nem sok érezhető, de az, hogy csapatban játszottam, ma is fontos, jól tudom használni.” - nyilatkoztad az egy évvel ezelőtt készült interjúban az azóta már megszűnt Népszabadságban. Mondanál példákat arra, hogy ezt a tapasztalatot a munkádban, ahol gyakran működsz együtt másokkal, hogy tudod kamatoztatni? Mindig van ilyen helyzet. És ugye nem center, hanem bekk voltam, teljesen más pozíció. Nincs a mindenáron gólt lőni érzés. Marseille-ben a posztdiploma képzésen tízen voltunk művészek, mintha tíz centert betettek volna egy focicsapatba. Ott például láttam, hogy - hátvédként - mikor kell hátrébb vonulni, hogy elérjünk egy közösen kitűzött célt, úgy, hogy nem feltétlenül én vagyok a középpontban.

„Nagy, magas férfi voltam hatévesen. A vízilabdás találkozókon mindenki azzal jön, hogy milyen fura, én voltam a legmagasabb, most meg én vagyok a legkisebb.” - említetted nagyon viccesen ugyanott. Nos, a képzőművészetben nem kell magasnak lenni, azt pedig örömmel olvastuk, hogy vannak még ilyen vízilabdás találkozók. Vannak? Ha nem is rendszeresen, de vannak. Ölveczky Péter most volt 70 éves, és összejött a csapat Szentendrén. Iszonyú jó volt látni egymást, volt akit nem láttam 25 éve, és persze 15 perc után ment az egymás szívatása, meg az ökörködés ugyanúgy, mint tizenhat évesen. Mindenkinek nagyon más élete lett, de mindenki elmondta, hogy mennyire fontos volt neki az a több mint 10 év, amit vízilabdázással töltöttünk egy csapatként. Tényleg megható volt.

Fotó: Eurosport

Friss hír, hogy a budapesti masters vb-n elindul a többek között Benedek Tibor és Kásás Tamás nevével fémjelzett aranygeneráció. Te '77-es születésű vagy, mint az egyaránt háromszoros olimpiai bajnok Kiss Gergely és Szécsi Zoltán. Figyelted az ő menetelésüket? Volt kedvenced közülük? Tökjó volt látni, hogy Kiss Gergőből, akit fogtam három évig, olimpiai bajnok lett. De ez most úgy hangzik, mint ahogy egy edzésre lejáró apuka beszél. A legrosszabb fajta, aki mindenbe beleszól, leszúrja az edzőt, meg a fiát is. Na, nálunk is volt egy-két ilyen. Egyikük mindig mondta, hogy Faragóval játszott együtt. De ilyen tipikus autótáskás apuka volt. Kábé így hangzik az is, hogy én Kiss Gergőt fogtam. Nagy megtiszteltetés, hogy egy medencében lehettem vele. Gergő teljesen más dimenzió volt. Már 14 évesen láttuk, hogy oké, hogy ugyanakkor kezdtük, hogy ugyanabban a vízben úsztunk, de ő valamit tud, amit mi nem.

Miért hagytad abba? Úgy lett vége, hogy egyrészt elkezdett egy csomó más is érdekelni, például a zenélés, a csajozás vagy a fotózás. Azért hétéves koromtól kezdve hétfőtől péntekig minden este mentem az uszodába, hétvégén meccs. Alapozáskor volt, hogy még a Szilágyi Erzsébet Gimnáziumba indulás előtt lementem edzésre. Volt olyan, hogy amikor mi lementünk, Egerszegiék akkor hagyták abba. Vasárnap, amikor leértünk reggel 8-kor, Egér meg Darnyi ott ette a zsömlét, akkor fejezték be a több ezer méteres úszásukat. A péntek este egy csomószor olyan volt, hogy lementem edzésre, aztán irány a Fekete Lyuk a haverokkal vagy a pálvölgyi barlangba, a Nap-nap fesztiválra is edzésről mentem '92-ben. Majd elmaradoztam a pénteki edzésekről, a hétvégi meccseken kiestem a kezdőcsapatból. A többiek meg hirtelen elkezdtek nőni. Nekem pedig egyszer csak víziszonyom lett. Ott álltunk többen is a medence szélén, akik hatéves korunk óta együtt játszottunk, itt vagyunk minden nap, de azt már mi is látjuk, hogy nem lesz belőlünk olimpiai bajnok. Hülyén csináltam. Mondta Péter, hogy jó, most jön a nyár, gondoljam át, és majd szeptemberben jöjjek le. Az a nyár tökjó volt, végre nem kellett edzőtáborba mennem. Majd lementem szeptemberben, de már csak azért, hogy megmondjam, nem megyek többet. Kellett volna még levezető edzéseket csinálnom, hirtelen hagytam, egyszer csak nem érdekelt. Vagy tíz éven át nem is mentem medence közelébe. Aztán elkezdtem álmodni, hogy játszom megint, és akkor jött vissza a sportolás az életemben, de már más műfajban és más szinten.

Egy korábbi beszélgetésünkben említetted, hogy a Szilágyi Erzsébet Gimnáziumban, ahová mindketten jártunk, több egykori vízilabdást is ismertél. Kiket is? Például a helyettes államtitkári pozícióig jutó Kardkovács Kolos felettem játszott a Vasasban. A Szabadság, szerelem c. filmben a Benedek Tibor által felkészített pólócsapatban szerepelt Kolovratnik Krisztián évfolyamtársam volt. Sólyom Ildikó, a matektanárom pedig a BVSC-ben játszott. A gimi előtti utolsó nyáron edzőmeccset játszottunk a bvsc-s csajokkal. Féltünk tőlük, felnőttek voltak. Óvatosak voltunk a lányokkal. Bejött egy center, nagy, izmos. Odarúgott egyszer, majd másodszor is. Jó, akkor én meg vissza. Elkapta a nadrágomat, összeverekedtünk, de elég rendesen. Mart, rúgott, én is rúgtam. Végleg, csere nélkül kiállítottak mindkettőnket. Kimentem, és még a parton is mondtam a magamét, de az egész csapat üvöltött a csajokkal. Nagy balhé volt. Aztán az első matekórán, szeptemberben bejön Sólyom Ildi, akit két hónappal ezelőtt küldtem el a francba. Volt egy bemutatkozó kör, fölálltam, és csak annyit mondott, hogy mi már ismerjük egymást.

Óriási! Én meg leizzadtam, addig is béna voltam matekból, most végem. Persze aztán nagyon jóban lettünk.

Fotó: Eurosport

Éltél Párizsban és Marseille-ben is. Franciaországban követted valamennyire a sportot (PSG, OM)? Amúgy a Szolnokban pólózik most egy francia válogatott, marseille-i srác, Ugo Crousillat. Marseille-ben nem tudtam nem követni a focit, annyira része a városnak. Egy meccsen voltam a régi Vélodrome-ban. Az egyik haverom tudta, hol kell belógni. Lényegében, ha nyer az OM, akkor azért verik szét a várost, ha veszít, akkor meg azért. Meccs másnapján lemennék a boltba, zárva. Miért van zárva? Mert nyert az OM. Két hét múlva lemegyek, zárva. Miért van zárva? Mert kikapott az OM. Vicces volt tv-ben nézni meccset, mert közel laktunk a stadionhoz és én már hallottam, hogy üvölt a stadion, hogy góóól, amikor a tv-ben még el sem lőtte a játékos a labdát. Nem is tudok még egy várost, ahol ennyire szerves része az életnek a futball, mint Marseille. Talán Barcelona. Van egy haverom ott, akinek most született kislánya, aki úgy két hónapos lehetett, amikor a Barca kiküldte neki, a kislánynak a klubkártyát, hogy bármikor mehet meccsre. A PSG viszont sosem volt szimpatikus klub. Amikor ott éltünk 2006 körül, lenéztünk egy brazil bárba egy brazil ismerősömmel, aki mondta, hogy mindjárt jön egy másik haverja, csak még edzésen van. Kajáltunk, táncoltunk. Aztán megjött a haverja, aki konkrétan Ronaldinho volt.

Úristen! Megállt mindenki. "Djico, baszki, ő a haverod, aki mindjárt megjön az edzésről?" - kérdeztük. Iszonyú kedves fickó, a volt feleségem táncolt is vele. Abszurd volt.

A Facebook-oldaladat böngészve kiderült, hogy fallabdázol és futsz is rendszeresen, és ahogy egy nyilvános beszélgetésen elárultad a napokban, futás közben találsz ki munkákat. Egyszerű történet, a futós változat. Ezek közül melyiket szereted a legjobban csinálni? Nincs olyan vízilabdás, aki szeret futni. Bérlettel futottuk a Sziget-kört, jött a 26-os busz, fölugrottunk rá, a kútnál bevizeztük kicsit az arcunkat, kicsit lihegtünk is hozzá. Akkor kezdtem el rendesen futni, amikor apám beteg lett, abbahagytam a cigit és mivel hajnalban mindig felébredtem és nem tudtam aludni, egyik nap felhúztam a cipőt és elmentem futni. A betegsége alatt ez nagyon fontos lett nekem, minden nap futottam, lényegében imádkozás helyett csináltam. Elég jól tudok sírva futni 5-6 kilométert. Most kicsit már más a helyzet, de hetente háromszor azért futok, és azok a napjaim nagyon mások, sokkal koncentráltabban és összeszedettebben csinálok végig egy olyan napot, ami futással indult. A squash-t legalább 15 éve csinálom. Régóta mondogatom, hogy el kéne menni egy edzőhöz, hogy azt a sok hülyeséget, ami berögzült, azt kinevelje belőlem. De így is nagyon élvezem. A család francia fele egy rendes teniszes család. A volt anyósom Roland Garrost játszott szeniorban, a volt sógorom, Nicolas dél-francia bajnok volt, még Santoro ellen is játszott, Catherine, a volt feleségem is teniszezett, úgyhogy Gazsi fiam is teniszezik Marseille-ben és két éve a nagybátyja az edzője.

És hol szoktál futni, visszajársz a Margitszigetre? Ott nem tudok futni. Most a Városmajorba járok le, néha ki a Hármashatárhoz. Szeretek a Balatonon hosszúkat futni.

A Majorban is van már rekortán, mint a Szigeten. Nem szeretem, nem bírom a körözéseket. Akkor tudok sokat futni, ha el kell futni Szántódtól Szárszóig és vissza. A futás egy fura dolog különben. Sokáig nem élveztem, de mindig van egy pont, ahol átfordul a dolog. Mindenki mondta, hogy flow, meg minden. De egy fenét, a flow az, amikor abbahagyod. Most már látom, hogy van flow, csak nekem az 10 km fölött van, és keveset futok 10 fölött. 5 km-eket futok hetente háromszor, az nekem tökjó.

Fotó: Eurosport

Van egy fotósorozat a honlapodon, a 20. század második felének egyik legnagyobb magyar írója, Mészöly Miklós szemüvegét viselitek rajtuk, amely egy házibuliban maradt nálatok. Sorra fölpróbáltátok, majd lefényképeztétek egymást benne. Tizenhárom évvel később bukkantál rájuk a családi fényképalbumban, és beemelted őket az életművedbe. Rajtad az 1994-es téli olimpiai, lillehammeri játékok hivatalos pólója van. Hogy állsz a téli sportokkal? Hihetetlen, hogy kiszúrtad azt a pólót. Snowboard és síelés az van, bár 2002-ben volt egy agytörzsi zúzódásom, úgyhogy azóta inkább csak sí és egyre öregurasabban. Viszont Panni, a feleségem snowboardozik a legszebben a világon. (Marcell második felesége Klementz Panni, a Loffice társalapítója – a szerk.) Ha Gáspár itt élne Budapesten és nem Marseille-ben, akkor vízilabdázhatna, mert olyan típus. Theót, a mostohafiamat levittem az UTE-hoz, Sedlmayer Ildikóhoz, meg Mackó bácsihoz (Korényi István – a szerk.), amikor itt volt. Ezek a becenevek is egy külön történetet alkotnak. A vízilabdában mindenki mindenkit a becenevén ismer és emleget. De még egymás között is. Volt nemrég egy találkozónk, és a kedvencem az általunk Moszatnak hívott srác. Moszatból rendőr lett, egyszer valamelyikünk találkozott vele a városban, "Szevasz, Moszat!" - köszönt rá. Mire ő: "Figyelj, ne hívj már légyszi a kollégáim előtt Moszatnak!". "De, Moszat, téged mindenki így hív huszonöt éve, nem is tudjuk a rendes nevedet" – válaszolta.

Egyik leghíresebb munkád, a „The circle is not round” című azokat a tárgyakat dolgozza fel, amikkel szimbiózisban éltél évekig, ahogy magad mondtad. Azon látható egy érem is. Az honnan van? Az Theónak, a nagyobbik gyereknek egy úszós érme.

Maga a sport megjelenik még valamilyen módon a műveidben? Van fallabdás videód („The Creator as Server, the Receiver as Striker”), és focis is (one touch). Utóbbiban az egyik srác francia válogatott mezben van, ha jól láttam, amiért eléggé irigylem. A focis videót Normandiában csináltam. Annyira szépen tükrözi a francia kultúrát, ahogyan viszonyulnak a tradícióhoz, a múlthoz és a jelenhez. Egyszerű helyzet, mégis komplex, egy 13. századi, vidéki templom falánál egyérintőznek a gyerekek, hatalmasakat rúgnak a labdába és a templom tetejéről pattog vissza a labda. Próbáld ezt a helyzetet elképzelni a mai Magyarországon!

De az egy használaton kívüli templom? A srácok konkrétan a tetejére is felrúgják a labdát. Nem, és ki is jött a pap egy idő után, de nem szidta le őket. És tényleg francia válogatott mezben van a nagyobbik srác, akkor nagy Zidane-őrület volt.

A Zidane-os pólómban kellett volna eljönnöm az interjúra. Mikor Zidane hatalmas sztár volt, Theo egyszer megkérdezte Marci nagybátyámat (Esterházy Márton, 29-szeres válogatott labdarúgó, 11 gólt szerzett a nemzeti csapatban – a szerk.), hogy játszott-e Zidane-nal. "Zidane-nal nem, de Platinivel igen" – válaszolta. "Az ki?" - kérdezett vissza Theo. Theót mindenki kis Torresnek hívta a családban, mert tisztára úgy nézett ki, mint a spanyol csatár.

Fotó: Eurosport

„Az évek iszkolása” című interjúkötetben a papád elmesélte, hogy bár a futball kötötte le a legjobban, voltak tévés periódusai, amikor atlétikát, pingpongot, kosárlabdát, vízilabdát (!), öttusát, kézilabdát, lólengést és még súlyemelést is nézett. Te milyen sportágakat néztél, nézel szívesen? A lólengés már szívatós válasz, szerintem. Vízilabdát nem tudok nézni, mert egy magyar-szerb meccsen én olyan ideges vagyok, annyira félek, hogy kikapnak. Foci Eb-t, vb-t azért szoktam nézni, Roland Garrost is. A Tour de France-ra rá tudok kattanni. Az nagyon érdekes állapot, senki nem érti. Pedig elkezded nézni és annyira beszippant.

„Apámmal és nagyapámmal életemben egyszer voltam válogatott meccsen. Akkor jöhettem el velük, ha megtanulom a kezdősort. Ha álmomból felébresztenek, akkor is tudom, hogy:disztlsallainagygarabavargahannichkardosdétárikiprichesterházybognár” - írtad a napokban a Facebookon a '86-os magyar-brazil meccs kapcsán. Milyenek voltak édesapáddal a meccsnézések? Ő szenvedélyes szurkoló volt? Kétszer voltam Csillaghegyen kiskoromban, az megvan, hogy álltunk a pálya szélén, miközben apám focizott. Meg Szigligeten, az alkotóházban nagy focizások voltak. Ahova nekem azért kellett menni, mert nem voltunk elegen, kínszenvedés volt. Ha az apámmal voltam, azért, ha ellene játszottam, azért. A papám nagyon durván játszott igazából. Penge volt, de kemény is. Simán odalépett, lepattantak róla az emberek. Régen még jártak a Rómaira, az általános iskolába. Amikor mi mentünk templomba, ők mentek focizni az öregfiúkkal. Otthon pedig rémes volt meccset nézni. Ha ki akartunk menni a konyhába, akkor át kellett mennünk a tévé előtt. Ahogy a húgom, Zsozsó mondja, osonnunk kellett. Anyám még ilyen lelkes, néz mindent. Együtt néztek meccseket.

Nagybátyád, Esterházy Márton focis sikereit hogy élted meg? Személyesen csak azon a magyar-brazilon voltam kint. Emlékszem, hol ültem. Apám fiatal volt még, 36 éves. Utána megvártuk a Marcit, de az van meg leginkább, hogy örültem, amikor megláttam Kiprichet. Meg, hogy tökjó kocsija volt. Mikor Marci kint játszott az AEK Athénban, hozott mindig relikviákat. Akkor éreztük igazán, hogy mekkora király a nagybátyánk. Egy barátom mesélte, hogy nemrég volt Athénban, beült egy taxiba, és amikor kiderült, hogy magyar, a taxis rögtön elkezdte mondani, hogy "Esterházy! Esterházy!" Három évet játszott kint, de mindent megnyertek, gólkirály és nagy sztár volt.

Van kedvenc sportos filmed? A Dühöngő bika.

Előző interjúalanyom, a Magvető szerkesztője, Szegő János azt mondta édesapád futball témájú írásairól, hogy „mindig belülről írt, nem allegóriákat, hanem a játék menetét, annak ezt a hús valóját. Ahogy ezt a témát nagyon komolyan vette és nem is vette komolyan. Pontosan tudta, hogy a Csillaghegyi Munkás Torna Egyletben nyerni egy meccsen az ugyanannyira létfontosságú lehet, mint a braziloknak gólt rúgni, ami az öccsének megadatott, és akkor 80 ezren kiabálták a nevét.” Te hogy viszonyultál ezekhez a könyvekhez?Sosem tudtam, hogyan viszonyuljak apám könyveihez. Azért úgy elég nehéz EP-t olvasni, hogy közben az apádról van szó, bármelyik könyvről is beszéljünk. Összesen négyen vagyunk a Földön, akinek ez problémát okozhat. Én vagyok az egyik. Ez jó kitérő válasz?

Sportok