Ronnie O'Sullivan példátlan őszinteséggel mesélt a gondolatairól és egy színfalak mögötti drámáról

Az első önéletrajza, a Ronnie a Rakéta becenéven elhíresült játékos gyerekkorát vesézi ki, a sportolói kezdeteket, és az igencsak kacskaringós, hullámokkal teli utat, melyet bejárt az első világbajnoki címe megszerzéséig.

A második önéletrajza, a Futás leginkább azzal foglalkozik, hogyan tudta a káros szenvedélyeit a címben szereplő, építő szenvedélyre váltani.

A tavaly megjelent Megtörhetetlen pedig a játékkal és az élettel kialakított filozófiáját mutatja be, néhány roppant izgalmas és fontos versenyhelyzet leírásával tarkítva. Mindhárom könyv önmagában is megállja a helyét, mindhárom önéletrajz rengeteg új és izgalmas részletet árul el a snooker valaha volt legnagyobb alakjáról.

Elmondom, milyen érzés, amikor jól játszol. Amikor csinálod, nem gondolkodsz. Amikor a snooker istenei mosolyognak rád, nem pedig szétcincálnak.

Szétárad benned az energia. A testedben, amikor az asztal körül járkálsz. Az elmédben, ahogy felméred a golyók helyzetét, megállsz a fehér golyó mögött, a dákó vége a jobb tenyeredbe fekszik, a nyerget képző kezed a zöld posztón, a középső ujjad mutatja az utat, akár az iránytűben a tű.

Ez az érzés jobb bármilyen drognál. Tapasztaltad más máskor is, csak aztán az érzés elhagyott, és most, hogy visszatért, felismered a csodás lebegést, és azt akarod, hogy örökre veled maradjon.

Ez a totális kontroll érzése. Nem számít, hogy hol vannak a golyók az asztalon. Talán négy piros áll a rózsaszín körül, kettő a falnál, szóval ez után a piros és a fekete után nem sok jóra számíthatsz.

De téged nem érdekel. Értesz mindent, amit látsz: milyen szögeket kell megtalálnod, mekkora forgatót és erőt akarsz adni a fehér golyónak. Az egész fizikát.

Amikor így repülsz, körülötted az összes hang harmóniába kerül.

A fehér golyó olyan éles, tiszta hanggal koppan, hogy csukott szemmel is tudnád, beesett a zsebbe. Testes hang, nem vékony és magas, mint a csempére ejtett fémpénzé. A golyó úgy eltűnik a zsebben, akár egy dobütés visszhangja: nem zörög vagy vibrál, csak beesik, potty. A körülötted ülő nézők az egyik pillanatban csak halk háttérzajokat produkálnak, mormognak és hümmögnek, aztán elbődülnek és szinte kirobban a taps, amikor olyat löksz, ami néhányuknak eszébe sem jutott, a legtöbben pedig nem merték elhinni, hogy bejöhet.

Ezek az emberek nem kocaszurkolók. Nem úgy találtak rád, hogy a tévécsatornák között kattogtattak, nem egy kiadós ebédet alszanak át a kanapén.

Ők azért vannak itt, mert imádják. A legtöbbjük ki is próbálta, és tisztában vannak vele, hogy egy nehéz játékot művelsz röhejesen lazán, és az elismerésük olyan élvezetes, akár a meleg napfény egy hideg reggelen.

Nincs tudatos gondolkodás, nincs eszelős matekozás a fokozatok, a sebesség és a becsapódási szögek kiszámítására.

Csak te meg a fehér golyó; a bizonyosság, hogy hová kell juttatnod; a tudat, hogy pontosan úgy fog menni, ahogyan akarod. A megfelelő vonal, ami lehetőségeket kínál, biztosabbá teszi a következő lökés esélyeit, egyértelmű belökést kínál, hogy a következő is egyértelmű legyen.

Csodálatos ám, amikor működik! Kínlódsz és hadakozol, kételkedsz magadban, a játékot menedzselők nyaggatnak büntetésekkel, meghallgatásokkal és mindenfélével, amihez semmi kedved. Éjjelente nem alszol jól, napközben ki vagy készülve, ha összegömbölyödsz a kanapén, arra ébredsz, hogy azt sem tudod, hol vagy.

És minden ebben a pillanatban áll össze, és olyasmi fordul meg a fejedben, ami nagyképűnek hangozhat, pedig nagyon is igaz.

Ez a gondolat bukkan fel. Nyolcmilliárd ember él a világon, és egy sem tudna letaszítani innen. Vannak jó játékosok ezen a tornán, egyikük talán az asztal melletti székből figyel sasszemmel, de egy olyan sincs, aki miatt aggódnod kéne. Ma nem.

Azt gondolod: ezt a meccset senki sem veheti el tőlem.

Ebben a játékban az ember megtanul dolgokat, és én ezekről szeretnék beszélni. No meg a nagy győzelmekről és a nagy zakókról. Arról, hogyan bírtam ki a nehéz és sötét időszakokat, amikor nagy volt a nyomás, a zaj, a kétség; arról, hogyan adaptálhatod ezeket az ötleteket és technikákat a saját életedbe. Ugyanis az, ami a snookerben segített, az asztaltól távol is segített, és talán neked is segíthet átjutni a nehéz időkön. Kiszámolni a szögeket a való világban, megtalálni az életedhez szükséges ravasz lökéseket.

Tanulnom kellett, mert kínlódtam.

Tizenkét éves korom körül rendszeresen azt éreztem, hogy benne vagyok a flowban, hogy… szuperember vagyok.

Mindent teljesen ösztönösen csináltam. Sose vettem órákat. Csak láttam, éreztem, játszottam.

Az emberek tátott szájjal néztek, és nekem meg se kellett erőltetnem magam. Ment magától.

Nem csoda, hogy a megszállottja leszel. Ez a titkos fegyvered, ebbe menekülsz minden más elől. Ez a pánikszobád. A világon semmi más nincs rád ilyen hatással.

És most? A sporttal való kapcsolatom sokkal komplikáltabb, mint fiatalkoromban. A szuperember érzés illékony, sokszor épp csak kartávolságon kívül kerül.

Régen pofonegyszerű volt minden. Nem számított semmi, csak én, a golyók és az asztal.

De ha kinősz a gyerekkorból, ez a fajta odaadás és naivitás fenntarthatatlan. Más dolgok tolakodnak be a világodba. Emberek cserbenhagynak és kihasználnak. Az élet soha nem lehet olyan egyszerű, mint volt, ezért szükséged van valami másra: alapzatra, ami rendíthetetlen; megoldásokra olyan esetekre, amikor a varázslat elillan, és úgy érzed, semmire nem vagy képes, holott előtte ment a lehetetlen is.

Az ember azt hinné, hogy a snooker nyugodt sport. Elegáns cipőt és csokornyakkendőt viselünk. Nem mutatunk szinte semmi érzelmet. Nem kiabálunk vagy üvöltünk, nincsenek csapattársaink, hogy a karjukba ugorjunk.

Így aztán minden a fejedben marad, amikor szétesel. Viktoriánus államférfiak vagyunk, nem sebezhető fiatalemberek. Kívülről olyan kimértnek látszunk, mint a próbababák a szabó kirakatában, miközben belül olyan rocksztárnak érezzük magunkat, aki már nem képes kitalálni egy tuti dallamot.

És még valami az elitsport belső világából: többnyire vesztesnek érzed magad. Még amikor a világ első számú játékosa és regnáló világbajnok vagyok, akkor is több tornát veszítek, mint amennyit megnyerek.

Talán most már érthetőbb, hogy mit csinál a fejeddel ez a sok dolog, ami kívülről olyan könnyűnek és élvezetesnek látszik. Hogy a sport csak sport, mégis meghatározza az egész életedet. Hogy az, ami több örömöt és kielégülést okoz minden másnál, hogyan lehet egyszerre a legnagyobb gyötrelem és a legnagyobb ellenség.

Hogy akkor miért csináljuk? A békesség érzéséért, amit a varázslat hoz. Azért az érzésért, hogy miénk az irányítás.

Amikor arról beszélek, hogy megtörhetetlen vagyok, nem úgy értem, hogy sosem roppanok meg, hogy sosem kínlódok.

Úgy értem, hogy meg kell találni az utat a jó napokon is, meg a rossz napokon is. Hogy fel kell állni és folytatni. Ezt jelenti nekem a megtörhetetlenség: hogy néha egyszerűnek találod a dolgokat, máskor szinte lehetetlennek, de sose hagyd, hogy tönkretegyenek. Mert amikor az arénába hívnak, a gladiátorságot választom. Negyvenhét éves vagyok, és még mindig harcolok, pedig már huszonöt évesen tropára kellett volna mennem, amikor padlóra kerültem és nem bírtam felállni.

Akkor minden boldogságomat az jelentette, ahogyan snookereztem. Hajszoltam az érzést, és minél jobban hajszoltam, annál messzebb került.

Már nem hajszolom. Nem akarom azt az életet, nem akarok az az ember lenni. Abban akarok benne lenni, amit csinálok, nem pedig elveszni magamban. Azt akarom, hogy ha tükörbe nézek, tudjak mosolyogni.

Ez a történet arról szól, hogy a csodagyerek és az elveszett fiú hogyan menekült meg. Arról, hogy egy ember felnőve jobb utat talált magának.

Öt perc, nyolc másodperc. Akkor még nem tudtam. Azt tudtam, hogy gyors volt, de azt nem, hogy a leggyorsabb. Amikor megmondták, akkor sem gondoltam volna, hogy negyedszázaddal később még mindig a leggyorsabb 147 lesz a történelemben.

Nem örültem neki. Jó, ez így nem igaz. Örültem, hogy megcsináltam, de csak a hibákat láttam. Csak azt, ahol elronthattam volna. Csak azokat a lökéseket, amik a kelleténél erősebbre sikerültek, a hanyag pozicionálást, a pontatlanságot.

Mindenki annak a breaknek a gyorsaságáról áradozik. Csak én tudom az igazat, vagy a saját igazamat: azért volt gyors, mert nem voltam ura magamnak. Mert olyan kevés önbizalmam volt.

Stirling Moss mondott hasonlót, amikor csúcsformában volt a Forma–1-ben. Valaki megkérdezte tőle: milyen érzés akkora sebességgel vezetni? És azt felelte: „Amikor jól vezetek, lassúnak érződik. Mindent látok előre: minden kanyart, minden döntést. Csak akkor érződik gyorsnak, amikor rosszul vezetek. Akkor túl gyorsan jönnek a kanyarok. Akkor jön a pánik. A félelem.”

Ez volt velem is huszonegy évesen a Crucible-ben. Tökéletesség? Messze nem. Az az öt perc nekem egyetlen dologról szólt.

A fehér golyó mozgatása önmagában is fegyelmet követel, ahogy az egyérintős passzolgatás a Barca középpályáján. Imádom azt az érzést, amikor annyira ura vagyok a fehérnek, hogy akárhová kerülök, visszajutok pozícióba és én diktálom a játék menetét. Ugyanezért szerettem nézni Floyd Mayweather Juniort a ringben. Úgy nézett ki, hogy bajba került, aztán könnyedén kibújt belőle és újra ő irányított.

Az ember könnyen túlbonyolítja a snookert. Az a titok, hogy egyetlen lökéssel ki tudj kerülni a bajból. Mayweather ütése, Iniesta passza, az én golyókontrollom, nagyjából ugyanaz.

Imádom ezt a sportot, lenyűgöznek a nüanszai. Például évekig keresheted a tökéletes dákót. Amikor találsz egy jót, úgy vagy vele, mint Harry Potter a pálcájával: megtartod, védelmezed, megbecsülöd, amire képes. Lehet, hogy mázlid van, és gyerekként találsz egyet a helyi klubban. Egy ezeréves kőrisfát, amit egy régi játékos hagyott ott, aki visszavonult, vagy már a túlvilágon játszik. A régi dákóknak gyakran jobb a fogása, mint az újaknak. Mintha a varázslat beivódott volna a fába. Talán kicsit gyengébb, nem annyira jó erős lökésekhez. De idomul hozzád, a sajátságai és az egyensúlya, a súlyeloszlása.

A 2009-es Masters előtti héten történt. A snookerszobában voltam anyámnál, túl sokat is, és kezdett frusztrálni a nyirkosság és a lassú posztó. Nem jött az az érzés, amit akartam, utáltam az egészet.

Fogtam azt a csodálatos dákót, és nekivágtam az asztal kemény fakeretének. Megmarkoltam, megint odavágtam, és megint. A viaszos, fényezett fa először megrepedt, aztán szilánkosra tört.

Két haverom volt velem. Mindketten szótlanul álltak, én meg a földön ültem a drága dákó darabjai között.

Egy pillanatig sokkal jobban éreztem magam. Aztán a leghülyébb embernek Essexben. Rögtön hívtam John Parrist.

– John, elbasztam.

– Hogy érted?

– A dákónak annyi. Küldd el, amid csak van.

– Bassza meg.

– Csak küldd el, haver. Taxival.

Tíz dákó érkezett. Tízből csak akad egy jó, nem? Kipróbáltam egyet, nem jó. Még egyet, az se.

Ránéztem egy másikra. Túl vastagnak láttam, középen túl ormótlannak. Azért kipróbáltam és meglepődtem. Jó hangja volt. Azt gondoltam, nem tetszik, de van benne valamit.

Löktem egyet, és a dákó csodás volt.

Hosszú lökésekre rémes volt. Egy mérfölddel elvétettem. De a golyók között jól muzsikált. Le tudtam pucolni a golyókat, és a biztonsági játék is ment. Márpedig a breakekben kell jónak lennem, különben végem. Ha attól megfosztanak, senki vagyok.

Végül megnyertem a Masterst azzal a dákóval. A döntőben 10-8-ra vertem Mark Selbyt, és senkinek fogalma sem volt róla, milyen őrült dráma játszódott le abban a snookerszobában előző héten.