Ronnie O’Sullivan, és az ő kacskaringós gyerekkora

Alsós koromban sok időt töltöttem egy családnál, akik a szomszéd utcában, a Richmond Roadon laktak. A szülők vigyáztak rám, három gyerekük, Greg, Michelle és Lisa pedig olyanok voltak, mintha idősebb testvéreim lennének. Mindig is irigykedtem azokra a haverjaimra, akiknek volt idősebb testvérük. Ők sokkal jobban megtalálták a helyüket az iskolában, mert a testvérükön keresztül ismertek nagyobb gyerekeket. Greg lényegében a bátyám lett. Néhány évvel volt idősebb nálam, ő volt az iskola legjobb úszója és a legjóképűbb diákja. A csajok csak úgy lógtak rajta, és állati menő volt hazasétálni vele.

Mindig volt náluk jégkrém meg piskótatekercs, és szerettem ott lenni, de persze hiányzott anya meg apa. Néha anya korábban hazajött valamiért, Lisa pedig hazavitt, hogy vele is töltsek időt.

– Anya, nem akarom, hogy elmenj dolgozni – zokogtam ilyenkor. – Veled szeretnék lenni.

Ránéztem, és mindig arra gondoltam, hogy olyan szép, nem akarom, hogy elmenjen.

– Mennem kell, el kell mennem, de nem lesz semmi baj – vigasztalt. – Nemsokára itthon leszek.

Gyűlöltem ezt a mondatot. Soha nem beszéltünk arról, hogyan éreztem magam, amikor otthagytak. Szeretnék beszélni erről anyával, de igazából soha nem került szóba. Mindig azt mondogatja, hogy a jelenről kell beszélni, és tovább kell lépni. A családom úgy véli, hogy nincs értelme a múlttal foglalkozni, nincs szükség a gyógyulásra, de szerintem, mint ahogy minden családban ez a helyzet, egy csomó mindenről kellene beszélgetnünk.

O’Sullivan apja kétes hírű munkával szerzett komoly pénzeket: szexboltokat vitt. A kis Ronnie mindig le akarta nyűgözni őt, de az öreg Ronnie kemény dió volt már akkor is:

Hétéves voltam, amikor megszületett a húgom, Danielle. Anya otthagyta a munkáját, apa pedig este hét-nyolc körül már otthon volt, és ismét egy család lettünk. Ekkoriban bármit megtettem volna, hogy az apám kedvében járjak. Ekkor nyílt meg az első boltja a Berwick Streeten, és én segítettem neki kipakolni a magazinokat meg a felszereléseket. Néha a parkolóban hagyott a nagyapámmal, miközben ő dolgozott. Amíg távol volt, ki szoktam takarítani apa Ford Fiestáját.

Emlékszem, hat-hét órákat is el szoktam vele szöszölni, és mindig ragyogott, amikor végeztem. Azt akartam, hogy büszke legyen rám, hogy amikor hazavisz minket, és az autójára néz, azt gondolja, Na, ez aztán menő! De én sokkal lelkesebb voltam, mint ő. Azt hiszem, azt szerettem volna, hogy valahogyan megköszönje, hogy mennyi időt szántam a kocsijára, de soha nem tett ilyet. Soha nem ismerte el azt, amit csinálok, mindig lehúzott a földre.

Mire nyolcéves lettem, apa már magával vitt a West Endre, a Dean Streeten álló Ambassador’s Clubba. Apa egyre feljebb tornázta magát a Sohóban. Vagy otthagyott a klubban, és megkérte a klub vezetőjét, hogy figyeljen rám egy órácskára, vagy a haverjával, Steve Godfrey-val játszott. Addig, amíg én nem kezdtem el játszani, ő sosem snookerezett, de ekkor őt is megszállta az ihlet, és eljárt a klubba. Lenyomott velem néhány kört, aztán figyeltem, ahogy Steve-vel játszanak. Először hatalmasnak tűnt az asztal, pedig még nem is volt akkora, amekkorának lennie kellett volna, csak három és fél méteres volt (a rendes asztal majdnem négy méterszer két méter).

Voltak persze nagy méretű asztalok is a klubban, de nem igazán tudtam megkülönböztetni őket – mindegyik bazi nagy volt. Mindegyik asztal olyan volt, mint egy kuglipálya: egyszerűen nem hittem el, hogy milyen hosszú és zöld, milyen finom rajta a posztó és milyen nagyok a golyók. Az egész olyan gyönyörű volt. Nem hittem a szememnek. Éppen csak ráláttam az asztalra. Olyan alacsony voltam, hogy állandóan nyújtózkodnom kellett. Hivatalosan tizenhat éves kor alatt be sem léphet az ember egy snookerklubba, és engem is csak azért hagytak játszani, mert apa az ilfordi Green Lanesen található klub rendes tagja lett. Szombat és vasárnap négy-öt órákat töltöttünk el a klubban, de ő sosem tanult meg rendesen snookerezni. Egyszerűen nem az ő játéka volt, nem volt hozzá semmilyen természetes tehetsége.

Én voltam a legfiatalabb srác a klubban, a többiek húsz év körüliek lehettek. Szerettem felnőttek társágában lenni, és mindig is kijöttem a nálam idősebbekkel. Tízéves koromra a barátaim többsége már iskolát váltott, mindenki a gördeszkázásért meg más gyerekes dolgokért volt oda, és nagyon untattak. Azt hiszem, ezért voltam ekkoriban olyan szemtelen. Állandóan felnőttek társaságában töltöttem az időt, hallgattam a beszélgetéseiket, vitatkoztam velük. Levakarhatatlan kis kölyök voltam, gyakran kiakasztottam az embereket. Végül aztán megtanultam, hogy fogjam be a számat – de ez sem ment egyik napról a másikra.

A snookerklubban hamar rájöttem, hogy az emberek nem nézik el a pofátlanságaimat csak azért, mert fiatalabb vagyok. Elvárták tőlem, hogy felnőtt módjára viselkedjek. Tíz vagy tizenegy éves lehettem, amikor valaki közölte velem, hogy így nem viselkedhetek tovább. Közölték velem és apámmal, hogy tiszteletben kell tartanom a klub vendégeit, és ebéd közben nem dobálhatok krumplit – akkoriban ez nem egyszer előfordult. Ebéd idején volt a legnagyobb a forgalom a klubban, és ha nem volt iskola, akkor ott szórakoztam azzal, hogy babot és tojást lődöztem a vendégekre. Ilyenkor a klub vezetői – persze teljesen jogosan – apának panaszkodtak, hogy csináljon már valamit a kölyökkel, aki kajával támad a vendégekre.

És az első siker, amivel a később Rakétának keresztelt közönségkedvenc már tízévesen megalapozta a hírnevét:

Pontosan úgy emlékszem az első százas breakemre, mintha tegnap történt volna – ez minden olyan kölyök álma, aki odavan a snookerért. Mindössze tízéves voltam, a legfiatalabb, aki összehozott egy százas breaket. Odaszaladtam apához, hogy elújságoljam neki, mire ő csak annyit mondott:

– Igen, és?

Mintha ez semmiség lenne. Szóval odarohantam a klubigazgatóhoz, és neki is elmondtam.

– Jól van, akkor most idehívjuk az összes újságot – mondta izgatottan –, felhívom a snookermagazint.

Soha életemben nem voltam olyan izgatott, mint akkor. Amikor meglett a száz pont, már annyira izgultam, hogy szinte hibázni akartam. Nem számított, pontosan mennyi pontom lesz, csak el akartam mondani a világnak, hogy megvan a százas. Végül 117-es breakkel tettem el az összes golyót.

Nem úgy tűnt, hogy ezzel lenyűgöztem apát, de azért bíztam benne. Nagyon is értett az emberekhez. Tudta, hogy mások jobban vigyázhatnak rám és ügyesebben vezethetnek ebben a sportban, mint ő, és bárkit is választ mellém, az kiváló mesterem lesz. Sok feltörekvő snookerjátékosnak segített, akiknek kellett egy kis pénzügyi támogatás.

– Hetente kétszáz fontot kaptok – mondta nekik apa –, itt egy kocsi, gyakoroljatok, amikor csak szeretnétek, engem nem érdekel. Ha nyertek, akkor meghívtok egy italra. De vigyétek el a fiam is magatokkal a versenyekre, és tartsátok szemmel.

– Felezzük el – ajánlotta fel Tony Puttnam, amikor egyszer nyolcszáz fontot nyert.

– Nem, nekem nem kell a pénzed. Tartsd csak meg.

Így tartotta fairnek az üzletet –ők megosztják a tudásukat és a tapasztalataikat velem, én pedig folyamatosan tanulok tőlük.

Apa ugyan sosem dicsért meg szemtől szembe, de most már tudom, hogy milyen mérhetetlenül büszke volt rám.

– A fiam snookervilágbajnok lesz – mondogatta az ismerőseinek, akik aztán még ezt tették hozzá, amikor velem találkoztak:

– Persze, mindenki azt hiszi, hogy világbajnok lesz a fia, de te tényleg az leszel. Apád tudta, hogy miről beszél.