O'Sullivan történelemírása, Zhang tündöklése, Robertson betlije - a 2023-as snookerév legjei

Ha a teljes naptári évet vesszük, összesen 18 pontszerző versenyt rendeztek, melyeken 13 különböző győztes született, és csupán három játékos volt, aki legalább két trófeát is a magasba emelhetett: Judd Trump, Shaun Murphy és Mark Allen (ha a meghívásos tornákat is idevesszük, akkor Ronnie O’Sullivan is a listán szerepel). Ráadásul a tornagyőztesek és a döntők vesztesei között is rengeteg olyan nevet találunk, akik nagyon rég vagy még soha nem jutottak el ilyen magasságokba.

Közülük is többeket megemlítünk évösszegző cikkünkben, emellett visszatekintünk emlékezetes pillanatokra, óriási fordításokra és drámai végjátékokra, de a legnagyobb meglepetések mellett a legnagyobb csalódásokra is kitérünk.

Az biztos, hogy nem könnyű egyetlen egy kedvenc pillanatot kiválasztani, mert egy igazán érdekes és sokszínű esztendő van mögöttünk. Az utóbbi hetekből nyilván kiemelkedik Ronnie O’Sullivan nyolcadik UK-címe, melyet éppen 30 évvel a legelső után szerzett meg, és ezzel most már nemcsak a verseny legfiatalabb, hanem legidősebb győztese is. Mindez hűen illusztrálja azt, milyen régóta van csúcson a Rakéta!

Szintén mindenképp meg kell említenünk a világbajnoki döntőt, ami alapvetően is különleges pillanata az adott évnek, az idei finálé viszont még inkább az volt például Mark Selby maximumával, aki a vb-döntők történetében először lökött 147-es breaket, melynek a végén igazán megható volt látni, ahogy összeölelkezett Luca Brecellel és a profi snooker játékvezetéstől visszavonuló Brendan Moore-ral. Aztán a döntő végjátéka igazán izgalmasra sikeredett, ahol Brecel megrázta magát a sorban elveszített frame-ek után, és feltette a koronát tündérmesébe illő menetelésére.

Természetesen viszont az igazi bónuszt Révész Bulcsú szolgáltatta nemcsak nekünk, hanem alapvetően a magyar snookerkedvelőknek több ízben is, gondolva akár az U18-as Európa-bajnoki címére, akár a UK selejtezőjében bemutatott 140-es breakjére, vagy éppen az első tévés szereplésére a Shoot Outon (még akkor is, ha Shaun Murphy egy picit valóban ellopta tőle a show-t azzal a bizonyos maximummal).

Ebben a kategóriában is inkább top3-at vagy top5-öt tudnánk mondani, mintsem egyetlen győztest megnevezni, ráadásul két mérkőzést is a világbajnokságról választanánk. Az egyik nem meglepő módon Luca Brecel és Si Jihaui elődöntője, ahol a vb-újonc kínai játékos álomszerű játékkal húzott el egészen 14-5-ig, innen viszont Brecel hihetetlen feltámadást produkált, és az utolsó 13 frame-ből 12-t megnyerve megfordította az összecsapást, melyhez hasonlót korábban senki nem hajtotta végre a Crucible Színház közel fél évszázados vb-történetében!

Ugyancsak Si-hez köthető a másik kedvenc idei világbajnoki meccsünk, ami még az 1. fordulóban zajlott közte és a verseny egyik legnagyobb favoritjának számító Shaun Murphy között. Különösen a döntő frame alakult izgalmasan, olykor hihetetlen lökésekkel, melynek végén az élete első Crucible-fellépésén szereplő fiatal tehetség tudott higgadtabb maradni, és ezzel óriási győzelmet aratott.

Persze ha emlékezetes döntő frame-es csatáról van szó, akkor nem feltétlenül kell olyan sokat visszamennünk az időben, hiszen a Scottish Open elődöntőjében Gary Wilson és Zhou Yuelong visszarakott feketés partiját – amelyet a címvédő három snookeres hátrányból fordított meg – nehéz lenne felülmúlni, és így nyilván maga a meccs is az egyik legemlékezetesebbre sikeredett a 2023-as év során.

Ebből volt talán a legtöbb az idei évben. Természetesen idekívánkozik Luca Brecel győzelme a világbajnokságon, Robert Milkins sikere a Welsh Openen, Ali Carter és Barry Hawkins hosszú idő után szerzett újabb trófeái, Zhang Anda, Tom Ford és Chris Wakelin előretörése, végül pedig Gary Wilson címvédése.

Közülük talán Zhang tündöklése volt az év legnagyobb szenzációja, aki korábban csupán három darab pontszerző-negyeddöntőt tudott összehozni, a 2023/24-es szezonban viszont hirtelen az éljátékosok szintjére került több mint tíz év profiskodás után. Ennyit számít, ha egy jóképességű játékosnak igazán megjön az önbizalma és a hite, melynek eredménye egy igencsak rangos pontszerző verseny, az International Championship megnyerése (ráadásul hazai környezetben, maximummal a döntőben!), valamint még előtte egy elveszített finálé az English Openen, miközben begyűjtötte Brecel, Mark Williams, Ding Junhui valamint Ronnie O’Sullivan skalpját is, a hétszeres világbajnokot konkrétan mindkét idei meccsén le tudta győzni! És a szezon második fele még hátravan Zhang számára is…

A profi snookeréletben alighanem egyértelmű, ki az, aki a legtöbb és legkitartóbb csalódást okozta: Neil Robertson. Év eleje óta nem stimmel a játéka, első-második körös búcsúk, időnként selejtezős kiesések. Messze-messze a tudása alatt teljesít, nem csoda, hogy megszakadt a csodálatos sorozata, miszerint 2006 óta minden évben nyert profi versenyt.

Az sem csoda, hogy a jelen állás szerint nem lesz kiemelt a világbajnokságon, hiszen mindössze a 30. helyen áll a vonatkozó előzetes ranglistán. A szezon második felében pedig kutya nehéz lesz ezen változtatnia, jelen állás szerint két kisebb versenyt meg kellene nyernie hozzá. Néhány hete elmondta, hogy erős honvágya van, és reményei szerint egy karácsonyi ausztráliai feltöltődés után ismét jól fog játszani. Reméljük, hogy nem valami komolyabb van a háttérben, meglátjuk.

Szintén nagy csalódás volt Jack Lisowski visszaesése ahhoz képest, ahogy a 2022-es évet befejezte és indította a 2023-as esztendőt összesen három elődöntővel, melyekből ráadásul kettőt egyaránt Triple Crown-tornán ért el (UK, Masters). Úgy tűnt, egyre jobb úton halad, mióta elkezdett Peter Ebdonnal dolgozni, ugyanakkor hiába van ott a korábbi világbajnok továbbra is rendszeresen a meccsein, nemhogy megszűnt ez a fejlődési ív, hanem most már mintha visszájára kezdene fordulni ez az együttműködés. Igaz, már az idei szezonban is befigyelt Lisónak egy elődöntős és egy negyeddöntős szereplés, viszont az igazán fontos és kiélezett meccsek végjátékában továbbra is rendre csődöt mondott.

Bár a legjobb meccsek közé nem raktuk be a következőt, kommentátorként nekem különleges élményt szolgáltatott Judd Trump és John Higgins elődöntője az English Openen. Eleve amikor ők ketten összecsapnak, szinte mindig a legjobbat hozzák ki egymásból, ami pedig ezen a találkozón érdekes volt, hogy míg a mérkőzés első felében Higgins brillírozott, és tett szert 5-2-es vezetésre, ezt követően Trump mutatott szinte a semmiből olyan űrjátékot, melyet már nagyon rég láthattunk tőle (legutoljára talán pont a skót klasszissal vívott 2019-es vb-döntőben).

Végül sikerült is megfordítania a meccset, akárcsak a Zhang Anda elleni döntőt ugyancsak nagy hátrányból, ez pedig egyfajta fordulópontnak is bizonyult, hogy a másfél-két éves küszködés után újra a domináló szezonjait idéző formába kerüljön, és meg se álljon zsinórban három megszerzett pontszerző-trófeáig, ami korábban Ronnie O’Sullivannek, Mark Selbynek vagy éppen Higginsnek sem jött össze.

Emellett ugyancsak személyes élmény marad számomra az idei évből Kyren Wilson maximuma a világbajnokságon, ugyanis ez volt az első 147, amit a kommentátorállásból élhettem át. Ezúton is köszönöm Kyren!