Kártékony kocc: A profi mezőny is megérzi a brit amatőr snooker hanyatlását

Zhao Xintong sikere az idei világbajnokságon majdhogynem elkerülhetetlen volt. "Láttuk jönni." Persze nem azt, hogy pont ő és pont idén fog nyerni Sheffieldben, hanem inkább azt, hogy inkább előbb, mint utóbb meglesz az első kínai világbajnok. Igazából tíz évvel ezelőtt azon sem lepődött volna meg senki, ha Ding Junhui szerzi meg Kína első vb-címét, de a hongkongi Marco Fu sikere sem lett volna elképzelhetetlen. Szinte túlismételt, fárasztó szakértői klisévé vált, hogy az ázsiai játékosok nagyon hamar domináns helyzetbe fognak kerülni a profi mezőnyön belül.

Ez a jóslat idénre vált be igazán, hiszen rekordszámú, 10 kínai versenyző került a világbajnokság főtáblájára. Az ő átlagéletkoruk a vb idején 25.4 év volt. Összehasonlításképp, a főtábla 19 brit (itt értsd angol, skót, walesi vagy északír) játékosának az átlagéletkora ugyanekkor 39.7 év volt. 

A különbség egészen drámai, különösen ha összevetjük a 30 évvel ezelőtti, 1995-ös világbajnoksággal, mikor még csupán átlagosan 27.7 éves volt a 26 brit főtáblás versenyző. Magyarul három évtized alatt több mint egy évtizedet öregedett a brit vb-mezőny. Ezt persze egyrészt magyarázza az, hogy az a generáció, amely a '90-es években vált profivá, olyannyira erős, hogy egyszerűen tovább húzza profiként, mint az őket megelőzőek. Steve Davis 31 éves volt utolsó világbajnoki sikere idején, Stephen Hendry 30. Ehhez képest Mark Williams 43, Ronnie O’Sullivan 46 évesen lett ez idáig utoljára világbajnok, ezek még akár egy évtizede is elképzelhetetlen számok voltak. 

Viszont rögtön hozzá kell tenni, hogy ezzel párhuzamosan gyakorlatilag elfogytak a fiatal brit játékosok a snooker elitjéből. A 2005-ös szezon végi ranglistán még 8 harminc év alatti brit játékos volt a legjobb 16-ban (amennyiben beleszámoljuk az ebben az évben 30-ikat töltő "nagy hármast" is). Tíz év elteltével, 2015-ben már csak Judd Trump és Mark Allen maradtak fiatal britként a 16 között. A jelenlegi szigorúan vett elitben pedig már egyáltalán nincs 30 alatti játékos a szigetországból. Pillanatnyilag a legmagasabban rangsorolt brit fiatal a 27. Joe O’Connor, aki novemberben tölti be harmincadik életévét. Ebből elsősorban az tűnik ki, hogy a kínai fiatalokkal alapvetően a 30, de sokszor inkább 40 év feletti britek tudják felvenni a versenyt. Emlékezzünk, Zhaónak a vb-elődöntőben O’Sullivant, a döntőben Williamst kellett legyőznie, nem pedig Aaron Hillt vagy akár az egyébként tényleg kiemelkedően tehetséges Stan Moodyt.

Azt kevésbé kell magyarázni, és több szó is esik róla, hogy miért lett sikeres a kínai snooker, és miért tart ott Zhao Xintong, Xi Jihaui vagy akár Wu Yize, ahol tart. Nyilván óriási merítés, jelentős állami támogatások, a már profiknak pedig olyan magas színvonalú infrastruktúra, mint Ding Junhui vagy Victoria Shi akadémiái Sheffieldben. Ezek minden profi számára nyitva állnak, de sokat elmond, hogy alapvetően kínai háttérrel rendelkeznek. 

Dehát elvileg nincs olyan kínai állami sportpolitikai akarat, amely meg tudná akadályozni, hogy tehetséges angol, skót, walesi vagy északír fiatalok berobbanjanak az élmezőnybe és kiszorítsák O’Sullivanéket és Selbyéket a top 16-ból, vagy egyenesen nyugdíjazzák őket záros határidőn belül. Ha csak a World Snooker Tour struktúráját nézzük, a briteknek kéne a legkedvezőbb pozícióban lenniük, hiszen maga a WST brit székhelyű, brit vezetésű, és a szezon három legfontosabb versenyét és egyáltalán a profi versenyek oroszlánrészét továbbra is a szigetországban, azon belül is Angliában rendezik. Ez csak egy nevében globális tour, valójában komoly helyzeti előnyt jelent az Egyesült Királyságban élni, Révész Bulcsú esetében is egyértelmű volt, hogy Angliába, lehetőleg Sheffieldbe kell költözni, hogy kivitelezhető legyen a profi szereplés. 

A már többször említett '92-es generáción kívül a hétszeres világbajnok, immár sikeres youtuberré is avanzsált Stephen Hendry is gyakran beszél az egykor erős amatőr mezőnyről, melyben a korszak legsikeresebb játékosai pallérozódtak. Érdemes megtekinteni Hendry beszélgetéseit a csatornáján a szintén skót Alan McManussal, vagy éppen Wiliamsékkel, melyekből kiderül, hogy a '80-as és '90-es években a szigetország legkülönbözőbb szegleteiben folyt intenzív snookerélet amatőr ligákkal, versenyekkel, köztük olyanokkal, amelyeken már profi versenyzők is elindultak, ez az úgynevezett pro-am (professional-amateur) formátum, mely lehetőséget biztosított a legtehetségesebb amatőröknek, hogy a korszak legjobbjai ellen bizonyítsanak. 

Persze ebben a pezsgésben masszívan benne voltak az akkor még gyakorlatilag egyeduralkodó BBC közvetítései, hiszen az elhíresült 1985-ös, döntő frame-es vb-döntőt 18.5 millióan követték élőben. A mai médiaviszonyok között természetesen elképzelhetetlen lenne ekkora nézettség. Ám nem elhanyagolható az sem, hogy a '80-as években még virágkorukat élték az úgynevezett (a két nagy brit párthoz lazán kapcsolódó) Working Men’s Clubok és Conservative Clubok, melyek egy, legfeljebb kettő snookerasztallal rendelkeztek, és olcsón biztosítottak helyben játéklehetőséget a sport klasszikus bázisát adó brit munkásosztálynak.

E sorok írója a közelmúltig volt a durhami Crossgate Working Men’s Club (WMC) tagja, egyben messze legfiatalabb vendége. A klub snookercsapatának egykori tagjai többnyire 70 fölött járnak, ebből kifolyólag kellett feloszlatni a szebb napokat látott durhami snookerligában versenyző csapatot. Pedig maga a klub zavartalanul működik, a 100 év körüli gyönyörű asztal kiváló állapotban van, 45 perc játék csupán 1 font (!), csak egyszerűen lassan elfogy, aki játsszon rajta. Persze nehéz tagadni, hogy a többnyire a '80-as évek hangulatát idéző WMC-k sokszor nem éppen hívogatóak a fiatalabbak számára, a normál puboknál jóval olcsóbb italárak ellenére sem.

Nem elhanyagolható szempont, hogy a beltéri dohányzás 2007-es betiltása rengeteg WMC és nagyobb snookerklub bezárását eredményezte. Egy tavaly megjelent tanulmány kiemeli, hogy a '90-es években még 165 Riley’s snookerklub volt az országban, mára csupán 13 maradt, amely több mint 90%-os visszaesést jelent az egyik legismertebb klub-franchise esetében. A Sport in Society folyóiratban megjelent cikk szerzői arra is rámutatnak, hogy az egykor a sport gerincét adó brit munkásosztályban jelentősen visszaesett az érdeklődés a snooker iránt, melyben az asztalbérlés emelkedő költségei is közrejátszanak. 

A Crossgate Clubtól egy utcára lévő Kitt’s Pool Room társtulajdonosa, Martin Rogers testközelből nézte végig azt a folyamatot, amely a fentieket eredményezte. Rogers a Durhamhez közeli Belmont Working Men’s Club snookercsapatát erősítette, és emellett rendszeresen szervezte profi játékosok bemutatómeccseit az északkeleti kisváros snookerklubjában, egészen addig, amíg a 2010-es évek közepére a csökkenő érdeklődés miatt be kellett zárnia a klubnak. Külön érdekesség, hogy az egykori klub tulajdonosa annak a Michael Rhodes-nak az édesapja volt, aki meghatározó szereplője volt a 2000-es évek brit amatőr snookeréletének, kétszer nyert angol bajnokságot, bár a profi státuszig nem sikerült eljutnia. Rhodes története tipikus lenyomata a tárgyalt helyzetnek, hiszen hiába számított az ország egyik legkiemelkedőbb tehetségének, immár évek óta nem fogott a kezében snookerdákót, hanem teljesen angol poolra (English eight-ball) váltott, melyben idén sikerült is megszereznie az IPA (International Pool Association) világbajnoki címét. 

Rogers is érzékeli az érdeklődés eltolódását a pool felé, ezért is döntött úgy két éve, hogy snookerasztalok nélküli, tisztán pool klubot nyit a városban. Az ok egészen prózai: egy angol poolasztal 7 láb hosszú és 3.5 láb széles, tehát jóval kisebb helyet foglal, mint egy 12x6-os standard méretű snookerasztal, így sokkal többet el lehet belőle helyezni egy adott klubhelyiségben. Ellenben óránként pont ugyanannyi pénzt el lehet kérni érte mint a snookerért, tehát megtérülés szempontjából egyértelmű a választás tulajdonosi szempontból.

A fiatalabb generációt pedig sok esetben könnyebben magával tudja ragadni a pool – látszólagos – egyszerűsége, az asztal barátságos mérete és a frame-ek gyors tempója a snookerhez képest. Valamint tagadhatatlan, hogy jóval gyorsabban lehet benne játékosként fejlődést elérni. Rogers klubjának állandó vendégei közül sok az olyan, aki Rhodes-hoz hasonlóan évekkel ezelőtt még snookerversenyeken indult, azóta viszont kizárólag poolozik. A Durham és Newcastle között elhelyezkedő Birtley Snooker Club – mely snooker- és poolasztalokkal is rendelkezik – szintén visszatükrözi az eltolódást, hisz gyakran előfordul, hogy a havi rendszerességgel megrendezett snookerversenyre nincs elég nevező, míg a jóval sűrűbben rendezett poolversenyek szinte mindig "telt házzal" működnek, nem beszélve arról, hogy a játék színvonala is magasabb, hiszen kompetitívebb a mezőny. 

A román U16-os és U21-es bajnok Matei Rosca 2018 óta él és tanul Manchesterben, ahol rögtön bekapcsolódott a helyi amatőr snooker vérkeringésébe. A problémákat ő is érzékeli, hiszen elmondása szerint 25 éves fiatalként gyakran előfordul hogy ő a legfiatalabb játékos a helyi ligákban. Rosca szerint a sokszor elöregedő klubok rossz állapota is közrejátszik a fiatalok hiányában, de arra is gyanakszik hogy a digitális világ és a közösségi média dominanciája sem elhanyagolható faktor, hiszen ezek sok esetben helyettesítik a snookerklubokhoz hasonló közösségi tereket. Rosca kétszer is megnyerte a brit egyetemi bajnokságot (BUCS Snooker), maga mögé utasítva az elsősorban brit fiatalokból álló mezőnyt. A román játékos a nehézségek ellenére nem pesszimista a brit snooker jövőjével kapcsolatban, hiszen több új klubról és tehetséges fiatalról is tud a szűkebb környezetében. 

Az említett BUCS Snooker a szigetország egyik legnagyobb, évente megrendezett, fiataloknak szóló snookeres eseménye, melynek versenyigazgatója, Jon Shapland nyilatkozott az Eurosportnak az általa tapasztalt helyzetről. Shapland beszámolt arról, hogy a pandémia előtti csúcson 250-en vettek részt a versenyen, ez a szám azóta valamelyest visszaesett, nem függetlenül attól, hogy az egykor használt, 15 asztallal bíró Spondon Snooker Club nem húzta ki a covid alatti kényszerbezárást, és azóta aukciósházzá alakították.

A versenyt szervező egyesület, a Universities Pool Council nemrég jelentette be, hogy jövő évtől több profi játékos, így David Grace és Oliver Lines gyakorlóhelyszínén, az ország egyik legkiemelkedőbb klubjában, a leedsi Northern Snooker Centre-ben fogják rendezni a eseményt. Ezt Shapland mindenképpen kedvező fordulatként értékeli. Ugyanakkor a versenyigazgató szerint a grassroots szinteken több fiatalt lehetne megszólítani kisebb szabályváltoztatásokkal, például a "miss" szabály elhagyásával, vagy a hat pirosas játékra való átállással.

Természetesen a profi snooker marketingje, a legismertebb játékosok által sugárzott kép sem másodlagos az amatőr játék túlélése szempontjából. A legerősebb, legbefolyásosabb hanggal persze Ronnie O’Sullivan rendelkezik, ezt viszont többször talán nem a legnagyobb körültekintéssel használta. A 2020-as világbajnokságon nagyobb visszhangot keltett az a kijelentése, miszerint annyira rosszak a fiatal játékosok, hogy fél lábbal és fél kézzel is ott lenne az első 50-ben. Egy évvel később, a 2021-es Scottish Openen arról beszélt az Eurosportnak, hogy nem ajánlja a fiatalaloknak a snookerkarriert, és egyáltalán nem szeretné ha a saját gyerekei snookerrel foglalkoznának. Ezt a nyilatkozatot John Higgins szégyenletesnek minősítette, viszont abban igazat adott a hétszeres világbajnoknak, hogy jelentősen segítené a fiatal, feltörekvő játékosok helyzetét az első körös kiesők díjazása, kvázi egyfajta "snooker-alapjövedelem" bevezetése. Ebben a kérdésben azóta sem történt előrelépés.

A magyar snookeréletet közelebbről ismerő olvasóink tudhatják, hogy hasonló nehézségek itthon is felütötték a fejüket. Nyilván a snooker magyar társadalmi beágyazottságát és hagyományait össze se lehet hasonlítani az Egyesült Királysággal, de klubbezárásokra bőven akadt példa a közelmúltban. Bezárta kapuit a budai Rex Williams, a kőbánya-kispesti Snooker Terminál, legutóbb pedig, idén áprilisban a zuglói Tájfun Biliárdszalon és Étterem, melyet az utolsó időkben a Magyar Biliárd Szövetség (MBSZ) Snooker Szakága a versenyek lebonyolítására használt. 

Az Eurosport megkeresésére Bekk László, az MBSZ Snooker Szakág elnöke nyilatkozott a magyar amatőr snooker jelenlegi kihívásairól:

Az elnök szerint a klubbezárások hátterében elsősorban anyagi problémák állnak, egy snookerklub üzemeltetése nem könnyen jövedelmező vállalkozás Magyarországon. A Tájfun esetleges újranyitásáról Bekk jelenleg nem tud közelebbi információval szolgálni, az említett a versenyeket most a IV. kerületi Art Biliárd klubban és kisebb magánhelyszíneken rendezik meg. 

A szakági elnök arról is beszélt, hogy a nehézségek ellenére biztosítottnak látja a tehetséggondozást, és a snookeréletbe bekapcsolódó fiatalok révén a játék jövőjét is:

Összességében a bezárások ellenére Bekk optimista, hiszen eddig sikerrel vette a Snooker Szakág a fellépő akadályokat. Hosszú távon hasznosnak tartaná, ha az MBSZ létre tudna hozni egy saját helyszínt, mivel legalább négy asztallal rendelkező, versenyek lebonyolítására alkalmas klubból Budapesten is kevés van, a vidéki snookerezési lehetőségek pedig továbbra is erősen korlátozottak. 

Az Egyesült Királysággal ellentétben Magyarországnak az is óriási eredmény, hogy Révész Bulcsú személyében profi játékosa van a World Snooker Touron. Révész jelenleg a 86. helyen áll a hivatalos világranglistán, és az idei szezonban a 64 közé kerülés, tehát a profi státusz megtartása is nagyszerű teljesítménynek számítana. Viszont emlékeztetőül megjegyeznénk: pillanatnyilag ugyanannyi magyar fiatal van a 16-on belül, mint brit. Csak remélni tudjuk, hogy ez a helyzet mindkét országot tekintve változni fog, és ezért az amatőr szcéna vezetői is sokat tehetnek.