A sífutó Világkupa idei egyetlen váltóversenyén a norvégok már a célban ünnepelték a győzelmüket, amikor a finnek hatalmas meglepetésre második helyen, fél léchossz előnnyel fordultak a célegyenesre. Ekkor Joni Mäki felmérte esélyeit az összetett címét idén bizonyára megvédő Alexander Bolshunov hajrájával szemben: a szabályok szerinti utolsó, az illem szerint az utolsó utáni pillanatig kivárt, hogy sávot válasszon, beállt az orosz elé, így a finnek 21(!) év után egy döbbenetes második hellyel tértek vissza a dobogóra. Bolshunov tajtékzott. Már a pályán odavágott bottal kétszer Mäkinek, majd a célvonal mögött a hajrája teljes lendületével bodicsekkelte őt. Az orosz egyes csapatot kizárták, természetesen és teljes joggal, a finneket nem.
Bár Európában római és nem precedens alapú jogrendhez vagyunk szokva, egy hasonló eset azért megnyugtató lehet arra nézve, hogy nem a hazai helyszín, Lahti miatt maradhattak a dobogón a finnek. Pjongcsangban például egy olimpiai bronzérem volt a tét a biatlon vegyesváltó végén Dominik Windisch és Arnd Peiffer között. Ott az olasz egy-két árnyalatnyival még Mäkinél is kifogásolhatóbb megoldást választott. 
Sífutás
Robbantották a doppingbombát: páros lábbal szálltak bele az oroszok a WADA-ba és a norvégokba
26/03/2021 05:13
Windischék végül megtarthatták a bronzérmet, mert ugyan sok eszme mellett az olimpiait különösen sérti ez a helyezkedés, a szabály betűjét épppppenhogy, de nem; a németeket pedig nem zárták ki — naná, Peiffer ugyanis tartóztatta magát, hozzá se nyúlt a dél-tiroli olaszhoz. 
Lehet arra gondolni, hogy azért, mert nem orosz (sőt, német), vagy mert civilben rendőr (rendőr, civilben sportoló). Valószínűleg ebben is van igazság. Ahogy kétségtelenül abban is, hogy azért, mert 
egy lőfegyverrel az ember egyrészt felelősségteljesebb, másrészt óvatosabb. 
Ez az utóbbi lenne ugye az a feltételezés, amin a világ ijesztően megengedő fegyvertartási szabályozásai, mint az amerikai, alapszanak. Sok nyelven megfogalmazták már. Latinul Caesarnak szokták tulajdonítani, de kiábrándító módon csak Publius Flavius Vegetius Renatusig lehet visszavezetni: "Qui desiderat pacem, praeparet bellum." (Aki békére vágyik, készüljön háborúra.) Mint mindennek, ami római, van amerikai változata is. Blockbusterfilmül"Béke az, amikor nagyobb botod van, mint a másiknak."
A fenti jelenetben a Brown Egyetem képviselője nem igazán ért egyet: "Ez jó duma attól, aki botokat árul." A tény, hogy 2018-ban több amerikai iskolást lőttek le, mint ahány katonát, sem igazán támasztja alá, hogy okos ötlet volna mindenkinek fegyvert adni a biztonság érdekében. És egy elitegyetemmel odébbról is vannak, akik béke egy kevésbé szívbajos megközelítését képviselik.
A Harvardnak százhatvanegy Nobel-díjasa van. Mégis, a kampuszon elhelyezett márványtábla szerint az Egyetem arra a Henry Kissingerre a legbüszkébb, aki amerikai külügyminiszterként a legtöbbet tette minden szépségkirálynő kielégítéséért, a világbéke biztosításáért. (Bébifókákkal nem foglalkozott.) Kissinger legnagyobb sikere az atomfegyver-leszerelési tárgyalássorozat az USA és a Szovjetunió között. Az ő hatására a világ vezető hatalmai egy időre túlléptek azon, hogy a békéhez egyre nagyobb botokat keressenek, s helyette félve, vonakodva, korlátoltan de bizalmukat helyezték egymásba: önként, közösen váltak meg mindenkit elpusztítani képes fegyvereiktől.

Henry Kissinger

Fotó: Eurosport

A mai napig nem teljesen tisztázott, hogy Kissinger erre hogy volt képes. Képzett, ravasz és állhatatos diplomata volt, valószínűleg a történelemben is neki kedvező szelek fújtak, de egy szinte elvi lehetetlenséget kellett megoldania. El kellett érnie, hogy ellenségek bízzanak egymásban, mégpedig gyorsan. Azt például lehet tudni, hogy ehhez gyakran konzultált a kor pár nagy, játékelmélettel foglalkozó matematikusával.
Egy szemét játék, mint a kapitalizmus férge
Ekkortájt a játékelméletben felmerült egy nehezen megoldható stilizált helyzet, az ún. fogolydilemma. Képzeljük el, hogy egy súlyos bűntényben elfog a hatóság két gyanúsítottat. A bizonyítékok nem túl erősek, ha egyikük sem vall a másikra, mindketten csak 1 évet kapnak. Ám a hatóság alkut ajánl, ha valaki vall a másikra, őt szabadon engedik, társát pedig 10 évre leültetik. De ha mindketten erre játszva vallanak, akkor mindkettejük ellen megvan a bizonyíték, így fejenként 7 év vár rájuk.
Hogy cselekszik a racionális fogoly? Vall a másikra. Vall, mert azzal mindenképp jobban jár: ha a másik nem vallott, akkor szabad; ha a másik vallott, akkor 7 évet kap, míg ha ő nem vallana, akkor ez 10 lenne. Mivel mindkét fogoly a saját érdekét tartja szem előtt, ezért végül 7-7 évet ülnek, miközben ha tartották volna a szájukat mindketten, akkor 1 év után már kint lennének. 
Ez a lecsupaszított szituáció a hidegháborúban komoly ideológiai kihívást jelentett az egyéni érdekre épített kapitalizmusnak a központilag szabályozott kommunizmussal szemben. Aki önző, és nyerészkedik a másikon, az nyilván jobban jár, mint akit átvert, de ha ettől tartva mindenki nyerészkedni próbál, akkor egyszerűen nem lesz min, se kin, és mindenki rosszul jár.
(Az ehhez hasonló dilemmák például a járvány ügyében is elég meghatározóak, ahogy az ELTE biológusa, aki egyébként elhivatott sífutó, ebben a cikkében megmutatja.)
Végül elég bonyolult úton-módon, de meglett a helyzet megoldása, miszerint a való életben nem egyszer, hanem napról-napra kell dönteni, hogy szemétládák vagyunk-e, vagy tisztességesek. Az ismételt játékok révén megjelenik az idő, mint dimenzió; idővel a tisztességesek megtalálhatják egymást, hogy gyümölcsöző kapcsolatot létesítsenek, és kiismerhetik a szemétládákat, akiknek nem szabad kiszolgáltatniuk magukat. Ahogy a tudományban szinte mindig lenni szokott, sok kivételes koponya sok évnyi munkával kiderítette, amit a nagymamánk már rég tudott: a bizalomhoz idő kell. A nagyik ráadásul egy csirkepaprikással könnyedén megoldották volna a világbékét is. 
Bolshunovék ügyében sok bizalmi kérdés merül fel. Mäkire nehéz lenne azt mondani, hogy egyenes volt, ahhoz egyenesen kellett volna mennie. Ő ehelyett a szabály kiskapuit kereste, és mivel elég precízen rátalált, Bolshunov nem igazán bízhatott abban, hogy az igazát elismerik. Az önbíráskodás fejlett civilizációkban rettenetes vétek, de azért arra is rámutat mindig, hogy maradt még mit csiszolni a szabályokon.
Ahhoz a kérdéshez, hogy mi a letéteménye a biztonságnak, azt gondolom, hogy fontos szempont az idő. Abban a röviden tartó állapotban, ahogy Bolshunov beért a célba, fuldokolva a méregtől, egy egészséges pszichéjű embernek visszatartó erő lehet egy lőfegyver, ami félreérthetetlenül szembesíti vele, hogy a tettei következményekkel járnak — egészségtelen psziché irányította kézbe pedig nem adható fegyver. De később, amikor a elfojtott düh mardossa az embert, akkor a legkevésbé sem szerencsés, ha egy eszköz hatalmat ígér a sérelmek látszólagos megoldására.
A legszebb viszont mégiscsak az lenne, ha lehetséges lenne mindig úgy viselkedni, mint Evgeniy Belov. Fehéren, mint a neve. Tisztán. Ő volt az, aki a célban azonnal odament a finnekhez, láthatólag maga is feldúltan, sértve, de gratulálni. Az élete pillanatában fürdő Mäkinek is, pedig a finn arcán alig leplezve bujkált a kajánság.
Európa az egyének fegyverviseletétől kezdve a szuperhatalmakhoz való viszonyáig abban hisz, hogy mindenki mindig lehet Belov. Aggasztóan valószínű, hogy Európa téved, és előfordulhat, hogy ez végzetes. De ebben hinni még tévesen is minden világok legjobbika.
Sífutás
Visszavonul a norvégok egyik legnagyobbja
25/03/2021 21:00
Sífutás
Saját pénzdíjából venne negyvenmilliós edzőpadot a világ legjobb sífutója
18/03/2021 21:46