Amikor Johannes Hosflot Klaebo, a norvégok háromszoros olimpiai bajnok sífutója azt mondja, hogy: "Ha három százalékkal kevesebb tüdőkapacitásom egy Covid-fertőzés után, akkor már nem nyerhetek versenyt" - akkor gyaníthatóan igaza van. Ha éppen ezért annyira szigorú karantént vállal, olyan óvatos, hogy még a gyógytornászával és a barátnőjével sem hajlandó találkozni, abba sem lehet belekötni.
Mindenki – így Klaebo is – maga dönti el, hogy mi az a kockázat, amit még vállal és mi az, amit már nem.
Ám lassan a Tour de Ski feléhez érünk, túl vagyunk a davosi és a drezdai hétvégén is, és nem csak Klaebo hiányzik a világkupa-sorozatból, hanem a komplett norvég válogatott. Miközben a norvég síugrók és alpesi sízők ugyanannak a világszövetségnek (FIS) az egészségügyi előírása alapján hétről hétre versenyeznek, sőt a biatlonosokat is láthatjuk minden hétvégén. 
Sífutás
Gigászi csatában, három tizeddel előzték meg hazai pályán a sífutó királynőt
EGY ÓRÁJA
Pedig Johannes Bö vitálkapacitása sem kevésbé fontos, mint Johannes Klaeboé.
Ám mint mondtam az, hogy Klaebo, Iversen vagy bárki fél és nem indul egy versenyen sem, az teljesen rendben van. Az, hogy a norvégok – a világ legjelentősebb sífutó nemzete – nem küldenek egyetlen versenyzőt sem a versenyekre, az már aligha. Annak ugyanis rettenetes az üzenete. Azt üzeni, hogy a norvégok semmibe veszik azoknak az embereknek a munkáját, erőfeszítését, akik elképesztő energiát fektetnek abba, hogy valahogyan azért legyenek versenyek még ezekben a rettenetes időkben is. Akik menteni próbálják a menthetőt, és akik ezáltal sok-sok ember megélhetőségéről gondoskodnak. És itt gondoljunk először azokra a háttérmunkásokra is, akik nélkül nincsenek versenyek. Akik mondjuk kihúzzák a nyomot Toblachban egy klasszikus stílusú versenyre, vagy leverik a versenyzők lábáról a havat, mielőtt belerakják a lábukat a kötésbe, esetleg a szállodai felszolgálóra, ne feltétlen azokra, akik a rivaldafényben élik az életüket.
Nem mennék el abba az irányba, hogy a norvégok maguknak otthon versenyeket rendeznek, amire a hírek szerint akadnak sztárok, akik öten együtt utaznak egy autóval, és még csak le se tesztelik magukat verseny előtt, ugyanakkor nemet mondtak Val Müstarra, ahol a völgyben alig 1500-an laknak, és minden csapatnak saját szállodája volt. Nem ez a fontos. Ez csak afféle kis színes a történetben. A fontos az, hogy a norvég sífutók jelenleg bojkottálják a világkupa-sorozatot úgy, hogy igazából senki nem tudja, hogy ezt miért teszik. Nem teljesen világos, miért nem küldenek senkit sehova – pedig a merítés hatalmas - egészen a világbajnokságig. Miért nem mehet az, aki menni mer? 
Gondoljunk bele, mi lenne, ha ugyanezt az oroszok tennék. Ha ők tűnnének el a Jóisten háta mögé hónapokra, majd megjelennének a világversenyen, ahol aztán halomra nyernék magukat? 
Mindenki, aki valaha megfordult bármiféle állóképességi sport környékén, elintézné a történetet két szóval: elvonultak kokszolni. 
Amit a norvégok tesznek, annak tényleg rettenetes az üzenete: nem azt üzeni, hogy legyünk óvatosak, vigyázzunk ezzel a vírussal, vagy valami ilyesmi. Azt üzeni, hogy senki más nem számít, csak mi, mi megtehetünk bármit, mert mi vagyunk a norvégok, mi vagyunk a sífutás. A becsületüket igazából egyetlen dolog menthetné meg: ha kihagynák a világbajnokságot is. A gond csak az, hogy ez végképp nem volna jó senkinek. 
Legfőképpen magának a sportágnak nem.
Lillehammer
Kevesebb, mint két másodpercen múlt, de Krüger nyerte a 15 kilométert Lillehammerben
3 ÓRÁJA
Lillehammer
Dahlqvist Ruka után Lillehammerben is lesprintelt mindenkit
EGY NAPJA