Schildkraut Krisztián adott interjút a Medikémia Szeged bajnoki címének harmincadik évfordulója kapcsán

Elképesztően felemelő érzés volt egy ilyen városnak először labdajátékban bajnoki címet szerezni. Majdhogynem egész Szeged ünnepelt minket, rengeteg néző volt kint. Nagyon sokat köszönhetünk a szurkolóknak. Annyira népszerű lett itt a röplabda, hogy minden hazai meccsünkön legalább 1000 néző volt, és a rangadókon mindig teltház volt, azaz több mint 3000 néző. Nagyon sokat jelentett számunkra a közönség. Vidékre és külföldre is elkísértek bennünket. Amikor a közönség a hetedik játékos, az nagyon sokat számít.

Persze. Bárhol, bármikor megismertek minket, beszélgettek velünk, autogramot kértek. Sok ajtó megnyílt, nem kellett várakoznunk sok helyen. Nem szeretem ezt a szót, de sztárok voltunk. Nagyon jó érzés volt. Mindent meg is tettünk érte, és rengeteget kaptunk vissza a várostól.

Ki akartam próbálni magam máshol is. Sok helyről hívtak és újabb kihívásokra vágytam. Egyébként, amikor Pestről Szegedre mentem, mondták nekem, hogy annyira meg fogom szeretni a várost, hogy ott fogok letelepedni. És aztán mindig is jobban szerettem vidéki csapatban játszani, mert ott jobban ragaszkodnak a szurkolók a játékosokhoz.

Rövidebb ideig játszottam Németországban a pályafutásom vége felé, de hosszabb ideig nem tudtam külföldön maradni. Németországban egyébként edzősködtem is a játék mellett.

Igen. Ide költöztem a családdal korábban, de aztán hat év után elmentem, és 2022 nyarán jöttem vissza, miután befejeztem az edzői pályafutásomat.

Sok csalódás ért, egyszerűen nem kaptam vissza sem anyagi, sem erkölcsi megbecsülés terén azt a hatalmas lelkesedést és munkát, amit beletettem a röplabdába. Csak a játékosok és a szülők részéről, másoktól nem.

A második feleségem, Erika is szegedi és mivel korábban éltem itt kétszer hat évet, én itt tökéletesen megtaláltam a helyemet. Erika mentette meg az életemet, miatta költöztem vissza Szegedre, ő volt a fény az alagútban, vele akartam lenni. Voltak edzői felkéréseim Pesten, de ha ezt választom, akkor már biztosan nem élek.

38 évesen volt egy mélyvénás trombózisom, akkor egyébként pont kimehettem volna egy német csapathoz, de emiatt ez nem jött össze. Azóta volt kétoldali tüdőembóliám, amiből nemigen kezeltek ki, leállt a vesém, volt egy rosszindulatú daganatom, 2022 óta volt négy életmentő műtétem, de most már rendben vagyok. Úgy küzdöttem az életemért, ahogy a pályán a labdáért. Erika vitt az orvosokhoz, ápolt, gondozott, ő teszi csodálatossá a mindennapjaimat.

Amikor tízévesen elkezdtem röplabdázni, azért lettem feladó, mert kicsi voltam. Az általános iskolai osztályunkra épült a csapatunk, a tornatanár felfigyelt rá, hogy mindenkinek elég jó a mozgása, ügyesen bántunk a labdával.

Tényleg az a leglátványosabb, amit mondtál, hogy az ember beüti a labdát, és akkor mindenki örül, de a szakmabeliek mind pontosan tudják, hogy a feladónak milyen szinten át kell látnia a játékot, pontosan tudnia kell a játékostársak helyét, hogy ki milyen támadó pozícióban van, az ellenfélnél ki milyen védekező pozícióban van, kik sáncolnak. Arra is figyelned kell, hogy melyik játékosaid vannak a legjobb formában, a legjobb pozícióban, és a többi. Minden pont után fel kell mérni a legjobb eshetőséget.

És persze a nyitásfogadás mindent tönkretehet, mert hiába tervezel el egy játékot, ha nem olyan jó a nyitásfogadás, akkor mást kell játszanod. Szóval ez egy sokrétű feladat. Egy igazán jó feladó mátrixban látja a dolgokat.

Most már egészen más a kiválasztás, mint az én időmben volt. Már van, ahol a liberók is 190 centinél magasabbak. Régebben nemigen engedték előreforogni az alacsonyabb játékosokat, és aki egy kicsit is ügyes volt a labdával, abból csináltak feladót. Gyors gondolkodás, jó szem, jó kéz, ruganyosság, gyorsaság kell hozzá.

Nagyon elment fizikális irányba. Már a nők játéka is elférfiasodott. Rettenetesen felgyorsult a röplabda és ezzel együtt a taktika és a technika is sokat változott, az edzésmódszerek is. Arról nem beszélve, hogy egy komoly csapatnál ma már segítők hada dolgozik a vezetőedző keze alá.

A mi időnkben is voltak nagyon erős és gyors játékosok, de ma minden sokkal gyorsabb. Ezért is találták ki a libero posztot, aki ugye egy speciális védekező játékos.

Régen voltak hosszú labdamenetek a férfiaknál is, ma már ez nagyon ritka. A nők sokkal taktikusabbak, sokkal jobban betartják az utasításokat, ezért ott látványosabb a játék, ritkábban ütik be azonnal a labdát. De már ott is vannak olyan támadók, akiket a férfiak is megirigyelhetnek. Azt látom egyébként, hogy a legjobb edzők a világon a nők felé tendálnak. Nagyon sok olasz edző dolgozik női vonalon, nekem pedig sikerült női tanítványaimat válogatott szintre juttatni, amire nagyon büszke vagyok.

Nálunk az volt a probléma, hogy a ’90-es évek elejétől kezdve nagyon elkényelmesedtek a magyar edzők és azt gondolták, hogy mindent tudnak a röplabdáról. Elment mellettünk a világ.

Nagyon sokat kellene külföldi edzésekre, válogatott meccsekre, továbbképzésekre járni, ahol a neves edzők tartanak előadást. Folyamatosan képezniük kellene magukat az edzőknek.

A legnagyobb probléma, hogy az utánpótlással nem foglalkoznak kellően képzett edzők. Bevonnak sok tornatanárt, de egy tornatanár nem edző. Manapság egy edző már nemcsak szakmailag kell hogy felkészült legyen, hanem pedagógiailag, pszichológiailag és mentálisan is.

És hát sajnos Magyarországon még mindig nem annyira csábító a röplabda. Pedig egy látványos, összetett, nagyon stratégiai játék, és ami a legfontosabb: nincs test-test elleni küzdelem. A nemzetközi szövetség, az FIVB talán a világ második leggazdagabb sportszervezete, a legtöbb nemzeti szövetséggel rendelkezik, és külföldön nagyon népszerű a röplabda.

Amikor a Kazincbarcikával a Bajnokok Ligája nyolcaddöntőjébe kerültünk, az hihetetlen siker volt. No de ehhez kellettek komoly szponzorok, akik nélkül nem sokra viheti egy csapat. Nagyon fontos a pénz. Ebben a tekintetben nekem az fáj a leginkább, hogy a TAO-forrásokat nem az utánpótlásra költik. Oda kellene a legjobb szakembereket kiképezni, hogy a játékosnak legyen perspektívája. Mert manapság egy gyerek elkezd röplabdázni, de hiába, mert ha egyszercsak felnőtt lesz belőle, akkor nem fér be a csapatba, ahol válogatott játékosok és külföldiek előzik meg. Nincs perspektíva. Üljön a padon?

Igen, de csak akkor, ha az a célja, hogy eljusson külföldre. Mert a magyar játékosok semmivel sem ügyetlenebbek, mint a külföldiek. Csak éppen külföldön szervezettebb, komolyabban felépített ez a sport. Ez már az én időmben is így volt. 15-16 éves koromban, amikor ifiválogatott voltam, rengeteg külföldi csapatot legyőztünk, akik aztán, mire felnőttek lettünk, pár év alatt elmentek mellettünk.

Mi mindig ugyanazokat a megszokott dolgokat csináltuk, nem tudtunk fejlődni, nem jártunk külföldre, nem láttunk új dolgokat, nem voltak olyan szakembereink, akiktől különböző módszereket tanulhattunk volna.

Amikor a MAFC edzője voltam, mindig elmondtam, hogy csak férfiakkal szeretnék foglalkozni. Szigorú voltam, kemény voltam, káromkodtam, nem akartam nőkkel dolgozni. Viszont néhányan mondogatták nekem, hogy a női röplabdával érdemesebb foglalkozni, már csak azért is, mert nagyobb a merítés, több nő jön röplabdázni, mint férfi.

És egyszer csak női edző lettem, és láttam, hogy változtatnom kell a viselkedésemet és a beszédemet illetően, de azt is láttam, hogy a nők mennyivel lelkesebbek, mint a férfiak. Aztán néhány szülő és játékos megkeresett, hogy tudnék-e velük foglalkozni.

Annak idején a női játékban nem használták a felugrásos nyitást. Én ezt megtanítottam egyes tanítványaimnak, de volt olyan, akinek az edzője nem engedte, hogy használja.

Hogy nehogy elrontsa, meg mert nem értették, meg nem ők találták ki. Mert ha az ember egyszer belehibáz, akkor mindenki felháborodik, hogy mi ez, kitől láttad, ezt miért csinálod, blablabla.

Ez a lány nagyon sokat fejlődött, de leállították. Úgy döntött, inkább kimegy külföldre tanulni, és ott röplabdázik.

Azt gondolom, amit itthon lehetett, mindent elértem. Az Év Játékosa is voltam, nagyon sokat tettem bele. Az volt az életcélom hatéves korom óta, hogy híres sportoló legyek. Sok mindent kipróbáltam, de a röplabdát választottam. Én akartam a legjobb lenni, erre tettem fel az életemet. Persze mellette tanultam is, de mindent alárendeltem a sportnak, és el is értem a célomat, kihoztam belőle, amit lehetett.

Amikor elindult a strandröplabda bajnokság, az első évben megnyertem, én voltam az első, aki felugrásos nyitást alkalmazott. Aztán még kétszer győztünk Forgó Nándorral.

Utolsó momentumként sikerült az MTK-nál a női felnőtt csapatot három évig az Extraligában tartani, csak magyar játékosokkal. Bajnok lettem az ifikkel és a juniorokkal is. Amikor elszerződtem, a felnőtt csapat kiesett.

Nagyon fontos megköszönnöm az egész pályafutásomat a nevelőedzőmnek, Clementis Jánosnak, illetve Botos Ferencnek, aki fiatal koromban felfedezett az Újpestnél, aki megtanított engem a játék csínjára-bínjára. Amikor elkezdtem, szüleim mindenben maximálisan támogattak, édesapám minden meccsemen ott volt, nélkülük nem érhettem volna el ilyen sikereket.

Szegeden nagyon boldog vagyok, jó életünk van itt. Havonta összejövünk a régi csapattársakkal, Hulmann Zsolttal, Petheő Gáborral, Polgár Gáborral, Rácz Lászlóval, Vámos Ferenc, Melkvi Zoltánnal és elsztorizgatunk. Feleségemmel van egy gyönyörű házunk, a gyerekeim Pesten fociznak. Röplabdával viszont már nem igazán foglalkozom.