Példaképek szponzorbugyiban - vajon tényleg ismerjük a kedvenceinket?

Az egyik ilyen, hogy szinte korlátok nélkül láthatunk mindent, ami a sportolók életében történik, nem csupán azt, amit ők, vagy a sajtókapcsolataikkal foglalkozó emberek meg akarnak nekünk mutatni.

Ott vagyunk az edzéseiken, az esküvőiken, a gyerekeik első lépéseinél, vagy a legborzalmasabb sérüléseik után a kórházi ágyaik mellett. Nincsenek titkok: látjuk a párjukat, a kocsijukat, a lakásukat, de még azt is, hogy milyen márkájú fehérneműben isszák az első szponzorkávét a teraszon. Azokból a sportolókból, akiket csak a tv-ből, vagy a magazinok jól beállított fotóin keresztül ismertünk, ismerősök lettek.

Persze azzal, hogy beköltöztek a nappalinkba – vagy inkább mi költöztünk be az övékbe –, sokkal közelebb érezhetjük magunkat ahhoz a világhoz, amiről régebben csak elképzeléseink lehettek.

Mi volt a sötét középkorban, vagy hogy is mondják, az internet előtti időkben? Megtetszett a játékuk, szimpatikus volt, a viselkedésük abban a 60-90-ajóistentudjamennyi percben, amíg mutatta őket a kamera, esetleg pont elcsíptük azt a lapszámot, amiben egy kéthasábnyi cikkben elmesélték, hogy melyikük jótékonykodik szabadidejében? Igen, pontosan ennyi volt. Hetek teltek el két viszontlátás között, volt idejük a fiúknak rájönni, hogy milyen hajpánttal tudják cannavarósan hordani a hajukat, mire ismét felbukkant Fabio a pályán. Most kis túlzással, mire kijön a fodrásztól a mezei rajongó, fordulhat is vissza, mert Grealish már új frizurát villantott az Instagramon.

A kérdés viszont az, hogy akkor lesz valaki példakép, akkor akarnak majd a gyerekek olyanok lenni, mint A sportoló, ha mindent látnak, vagy akkor, amikor csak és kizárólag a tiszta sportteljesítmény és a felszín marad, a maga rejtélyes, vagy akár hősköltemény-szerű pátoszával? Lekapcsolható-e egyáltalán a sportteljesítményről az ember, vagy fordítva: a személyiség és a magánélet tud-e annyira meghatározó elem lenni, hogy a sportteljesítményről alkotott képünket is befolyásolja? Plasztikusan: ha egy ordas nagy suttyó a sportoló, elköltenek-e milliókat arra az emberek, hogy lássák játszani, illetve, ha a világ legbájosabb és minden tekintetben feddhetetlen sportolóját kínszenvedés nézni játék közben?

Nagyon egyszerű lenne, és csábító is a gondolat, hogy a kérdést tisztán gazdasági szempontból nézzük, a sportolókat termékként kezelve, hogy a szponzoroknak, a csapatoknak, vagy akár országoknak a jól tejelő kis sakkbábúi mikor lesznek eladhatóbbak. Ha még a gyenge teljesítmény ellenére is rájuk lehet aggatni egy kilencedik szponzorbugyit, és a leginkább a fiatalok által használt közösségi oldalakon mindenki – de tényleg mindenki – olyan bugyiban akarjon majd pózolni.

Sokkal kifizetődőbb a szponzorok számára a termék, pardon, a sportoló, ha mindent megmutat. Ha minden reggel élőben jelentkezik a látványosan logózott shakeréből kortyolgatott fehérjeturmixával. Viszont, ha innen, a gazdasági oldalról nézzük, akkor ugyanaz a kirakatrendszer működik, mint a közösségi média előtti időkben: azt látjuk, amit látni engednek nekünk.

Szóval nem, nem szeretnék gazdasági kérdést csinálni a felvetésből. Már csak azért sem, mert a téma alapvetően onnan jött, hogy végignéztem Naomi Osakát és Simone Bilest, ahogy a kirakattal nem törődve, egyszerűen csak önmagukat adták. A nyilvánosság előtt elmondták, hogy mi a problémájuk, és bevállalták, hogy a sportteljesítményük ellenében az embert helyezik előtérbe.

Akik hosszasan halogatnak egy jelentéktelen telefonhívást, akik nem vesznek új ruhákat, mert nem úgy nézne ki rajtuk, mint a próbababán, akik sírnak, ha nincsenek jól. Ez az, amit nem láthattunk régebben, mert miért is akarná bárki kitenni a kirakatba a sebezhetőségét, főleg akkor, amikor a leggyorsabbnak, a legtechnikásabbnak, a legpontosabbnak, vagy csak simán a világ legjobb sportolójának kellene mutatnia magát?

Azt gondolom, amíg világ a világ, fel fogunk nézni a legjobbakra, olyanok akarnak lenni a gyerekeink, mint a gólkirály, az olimpiai bajnok, vagy a rekordigazolás, és ez tökéletesen rendben is van, hiszen lehet, hogy épp belőlük lesznek majd a jövő bajnokai. Tehát a sportteljesítmény mindig ott marad a fókuszban, és olykor még az sem változtat ezen, ha a sportolónak felszínre kerülnek azok a viselt dolgai – kutyaviadaloktól a teljesítményfokozókon át a családon belüli erőszakig elég széles a paletta -, amik miatt a törvény, és nem a nyilvánosság előtt kell felelnie.

Ami viszont szerintem egy fontos változás, hogy a sportteljesítményük miatt potenciális példaképekké váló emberek végre olyan tartalommal tudják megtölteni a sport révén szerzett ismertségüket, amire az elidegenedő, individualizálódó társadalomban igenis nagy szükség van.

Már ha akarják.