Jöjjön pár érdekes történet nőkről, akik évtizedek óta feszegetik a határokat és próbálják megváltoztatni az emberek hozzáállását.

Az Olympic Channel számtalan olyan ismert, és kevésbé ismert történetet mutat be nekünk, amivel kicsit közelebb hozza a modern olimpiai mozgalom egyik kiemelt célkitűzését – a nemek közötti egyenlőséget –, és azt, a sokszor inkább akadálypályára hasonlító utat, amivel eljutottunk a csupa férfiakból álló olimpiáktól például a 2018-as nyári ifjúsági olimpiai játékokig. 
Akkor, azaz lassan három éve Buenos Aires azzal írt történelmet, hogy először szerepelt azonos számú (1893) versenyző a férfiaknál és a nőknél egy olyan világeseményen, ahol több sportágban egyszerre versenyeznek. A Nemzetközi Olimpiai Bizottság (NOB) szerint „a sport az egyik leghatékonyabb platform a nemek közötti egyenlőség előmozdítására, valamint a lányok és a nők társadalmi szerepének megerősítésére”, azonban a nyári olimpiai játékok esetében még kicsit más a helyzet. 
Olympic Games 2020
Az Eurosport 8. napi adása - a gigászok egyperces csatája, amiért megéri felkelni
5 ÓRÁJA
Sokan és sokat tettek már azért, hogy idáig eljussunk, az ő történeteiket megismerve látszik igazán, hogy a diszkrimináció mekkora teher volt a sportban (is), és hogy a nyomait még néha most is magunkon viseljük. Lássunk néhányat közülük. 

"Sokkal jobb lenne, ha ő meg a fajtája otthon maradna"

Babe Didrikson Zaharias norvég bevándorlók gyermekeként született 1911-ben, Texasban. 1932-es Los Angeles-i olimpiai előtt az amatőr atlétikai bajnokságon hat versenyt nyert meg, megdöntve négy világcsúcsot. Mivel a nők csak három versenyszámban indulhattak az olimpián, ott nem tarolhatott ekkorát, de cserébe megnyerte a 80 méteres gátfutást (világcsúccsal), és hazavitte a gerelyhajító aranyat és a magasugró ezüstöt is. Még most is ő az egyetlen sportoló (a nők és a férfiak között is), aki egyéniben tudott futó, ugró- és dobószámban is olimpiai érmet nyerni. 
Az olimpia után kosárlabdával, baseballal és golffal is foglalkozott, méghozzá elég magas szinten, 1938-ban a férfiak között indult el a PGA Tour Los Angeles-i versenyén, de aztán egészen 2003-ig kellett várni, hogy valaki kövesse a példáját. Mivel a férfiak nem nézték jó szemmel, hogy "betolakodott" a sportjukba, alapítóként közreműködött a női sorozat (LPGA) létrehozásában, és a 48 profi győzelmével azóta is a legjobb golfozók között tartják számon. 
1953-ban vastagbélrákot diagnosztizáltak nála, de egy hónappal azután, hogy eltávolították a daganatot, már újra versenyzett, sőt, meg is nyerte az 1954-es US Opent. Nem szerették túlságosan, amellett, hogy állítólag elég arrogáns volt, rengeteg kritikát kapott amiatt, hogy nőként a sportban próbál érvényesülni. 
„Sokkal jobb lenne, ha ő meg a fajtája otthon maradna, kicsinosítaná magát és várná, hogy megszólaljon a telefon”
– mondta róla Joe Williams, sportújságíró. 
Köszi, Joe. Babe Didrikson öröksége azonban inspiráció volt számos női sportolónak, akik követték, köztük a távolugró olimpikonnak, Jackie Joyner-Kersee-nek, aki a Sports Illustrated szerint a huszadik század legnagyobb női atlétája lett, leszorítva Didriksont a második helyre. 
„Képes volt megmutatni, hogy ha kosárlabdában akart szupersztár lenni, az lett. Ha golfban akart szupersztár lenni, az lett. Ha atlétikában akart szupersztár lenni, az se számított.” – mondta róla Joyner-Kersee az ESPN-nek.

"Tizenegy nyomorult nő"

Az első újkori olimpia 1896-ban teljes egészében a férfiaké volt, de négy évvel később Párizsban már indulhattak nők is. Na jó, nem túl sokan, mindössze tizenketten voltak. Ez a szám aztán fokozatosan emelkedni kezdett, 1928-ban például azzal, hogy az atlétika is megnyílt a nők számára, de persze ez a folyamat sem ment olyan simán. 
Az egyik prominens újságíró, John Tunis a 800 méter döntőjéről tudósított – vagyis hát tudósításnak nem igazán nevezhetnénk –, mert csak helyenként sikerült pontosan lekövetnie az eseményeket. Szerinte ugyanis „tizenegy nyomorult nő” indult (valójában csak kilenc, a „nyomorultat” talán hagyjuk is), közülük öten kiestek a cél előtt (mind a kilencen eljutottak a célig), majd miután átszakították a célszalagot, öten összeestek. Nyilván csak megpihentek miután beértek, semmilyen tragikus végkimerülés sem volt a történetben, de Tunis szavai annyira passzoltak az akkori, férfiak uralta NOB elképzeléseihez, hogy gyorsan le is tiltották a nőket a 200 méteren felüli versenyekről, egészen 1960-ig. 

„Elhanyagolja otthoni kötelességeit”

Richard Budgett, a NOB orvosi és tudományos igazgatója mondta a korai olimpiai évekről, hogy annyira eltértek a maiaktól a társadalomra és az orvostudományra vonatkozó elképzeléseik, hogy még az a nézet is tartotta magát, hogy a testmozgás alapvetően veszélyes a nőkre, és hogy a túl nagy erőfeszítések befolyásolják a reprodukciós képességeiket. Az 1940-es évekig tartotta is magát ez az elképzelés, azzal együtt, hogy a szülés a női sportolók karrierjének végét jelenti. Aztán Fanny Blankers-Koen színre lépett. 
Miután 1942-ben anya lett, világrekordot döntött távol- és magasugrásban is, aztán 1948-ban, a háború utáni első olimpiára már kétgyermekes anyaként érkezett Londonba. Ekkor már azért kritizálták, mert szerintük „elhanyagolja otthoni kötelességeit”, és bár még csak 30 éves volt, azt is megkapta, hogy túl öreg a sporthoz. Persze ezt is jól benézték. 
Blankers-Koen a futószámokra koncentrált, összesen négy aranyat nyert (100m, 200m, 80m gát, 4x100 váltó) és cseppet sem érdekelték a kritikák. Bár a ma már nem túl kedvesen csengő „repülő háziasszony” becenevet ragasztották rá, hősként fogadták, amikor hazatért Hollandiába, és azóta is az egyik legnagyobb olimpiai bajnokukként tisztelik. 
Innentől már nevetségesnek tűnt az anyasággal érvelni a nők olimpiai szereplése ellen, de azért sok időbe telt, amíg egyre több szakágban is versenyezhettek, például meglepő módon csak a XXI. században lett a női birkózás (2004) és az ökölvívás (2012) a program része.

"A nők fiziológiailag nem képesek 26 mérföld lefutására"


Ez a korlátozás, hogy nem engedték a nőknek, hogy 200 métert meghaladó távokat fussanak az olimpián, csak 1960-ban szűnt meg, de ez sem ment zökkenőmentesen.
1966-ban egy helyi futó, Roberta Louise „Bobbi” Gibb jelentkezett a Boston Maratonra, de a versenyigazgató nem engedte futni, mondván „a nők fiziológiailag nem képesek 26 mérföld lefutására” és mindenféle nemzetközi szabályzatra hivatkozott. Mivel Gibb ekkoriban napi 40 mérföldes edzésekhez szokott (nagyjából 64km), tudta, hogy képes megcsinálni, és meg is akarta mutatni...
Egy kapucnis pulcsiban és a testvére nadrágjában megbújt a tömegben, 3:21.40 alatt ért célba, megelőzve a mezőny kétharmadát.
„Ez a társadalmi tudat evolúciójának egy sarkalatos pontja volt. Megváltoztatta a férfiak gondolkodását a nőkről, és megváltoztatta a nők gondolkodását önmagukról is. A régi, hamis hitet egy új valóság váltotta fel”
– mondta Gibb az 1966-os Boston Maraton teljesítéséről. 

„Takarodjon a versenyemről és adja ide azokat a számokat”


A következő évben is lefutotta a távot (persze nemhivatalosan), de akkor egy másik nő került a címlapra. Kathrine Virginia Switzer regisztrált a versenyre, befizette a nevezési díjat és aláírta a nevét, ahogy mindig szokta: K.V. Switzer. Nem kellett megjelölni a nemet a regisztrációnál, úgyhogy felvette a rajtszámot és a férfiak között elkezdett futni. A versenyigazgatót annyira felbosszantotta a 19 éves újságíró hallgató leleményessége, hogy az egyik ellenőrző ponton konkrétan megtámadta, megpróbálta letépni a rajtszámát és nem akarta hagyni, hogy folytassa a versenyt. 
„Takarodjon a versenyemről és adja ide azokat a számokat”
- üvöltötte a versenyigazgató Switzer visszaemlékezése szerint.
Switzer edzője és futótársa, Arnie Briggs próbálta védeni a lányt, miközben a versenyigazgató szaggatott le róla mindent, amit csak elért, de aztán megérkezett a lány 106 kilós ex-focista, kalapácsvető bajnok barátja, és kiütötte a harcias versenyigazgatót, az esetről készült fotók bejárták a sajtót. A döbbenet és a düh ellenére Switzer nem állt meg, befejezte a versenyt 4 óra 20 perc alatt. 
Ezek után nem volt megállás, 1972 óta nők is indulhatnak Bostonban, Switzer pedig újságíróként tovább dolgozott azért, hogy a női hosszútávfutás az olimpiai játékokon is szerepelhessen: 1981-ben a NOB megszavazta, hogy a következő olimpián már ott legyen az programban.  

"A női tenisz jelentősen alulmúlja a férfiak játékát"

Billie Jean Kinget a tenisz történetének egyik legjobbjának tartják még ma is, 12 egyéni és 27 páros Grand Slam-címmel büszkélkedhet, de a nevéhez fűződik a híres „Nemek harca” elnevezésű mérkőzés is, amiről 2017-ben még film is készült. 
Bobby Riggs, aki az 1940-es években volt világelső, folyamatosan azt hangoztatta, hogy a női tenisz klasszisokkal gyengébb, mint a férfiaké, és hogy még 55 évesen is képes legyőzni a világ legjobb női játékosait. King elutasította ezt a kihívást, az akkori női világelső, Margaret Court viszont vállalta, de 6:2 6:1-re kikapott Riggstől ezen az 1973-as meccsen. 
Riggs persze nem állt le, hiszen ekkor már „papírja volt” arról, hogy a férfiak a jobbak, úgyhogy King úgy döntött, hogy belemegy a „mindent eldöntő csatába”, amelyre sor is került harmincezer néző előtt a helyszínen, és még 140 millió tv-néző előtt szerte a világban. Na, kb. ennyien láthatták élőben, hogy 6:4, 6:3, 6:3-ra kiütötte Riggst. 
„Úgy gondoltam, ha nem nyerem meg ezt a meccset, az 50 évvel visszavet minket. Ez tönkretette volna a női tourt és minden nő önbecsülésére hatással lett volna” – nyilatkozta a győzelme után King az ESPN-nek.
King volt a WTA első női elnöke, segített a versenyek jövedelmező szponzorálásának megszervezésében és abban, hogy a lányok és a nők a sporton keresztül is megtalálhassák a számításaikat. A most 77 éves ikon azóta is a nemek közötti egyenlőségért küzd:
„Amikor a nők kevesebb pénzjutalomhoz jutnak, azt sugallja, hogy mi kevesebbet is érünk. Senki sem kevesebb, mindenki számít.”

+1 történet arról, hogy tényleg nincs lehetetlen

A modernkori olimpiák története során a lovassport volt azon kevés sportágak egyike, ahol egyéniben egymás ellen versenyezhetnek férfiak és nők. Díjlovaglásban először 1952-ben indulhatott el egy hölgy, a dán Lis Hartel pedig nem mindennapi történettel írta be magát a történelembe. 
Amikor 23 évesen a második gyermekét várta, lebénult, és csak részlegesen tudott felépülni, térdtől lefelé soha többé nem tudta mozgatni a lábát. Azt tanácsolták neki, hogy ne folytassa a sportolói karrierjét, de őt ez nem érdekelte, 1947-ben második helyen végzett a Skandináv bajnokságban, és megnyerte a dán bajnoki címet is, méghozzá úgy, hogy egyedül még a lóra sem tudott felülni, a férje kísérte, segítette fel és le. Ilyen nehézségek árán, de ki tudott jutni az olimpiára 1952-ben, ahol második lett, majd négy évvel később duplázott, és ismét hazavitte az ezüstöt. Helsinkiben a játékok történetének egy emlékezetes pillanata lett, amikor az aranyérmes Henri Saint Cyr segítette fel a pódiumra.
A nemek közötti egyenlőségért folytatott küzdelem mellett Hartel a fogyatékkal élők jogaiért is küzdött, később pedig ő alapította meg Európa első lovas terápiás központját, hatalmas összegeket gyűjtött össze a gyermekbénulással foglalkozó jótékonysági szervezetek javára, nem véletlenül vált szinte nemzeti hőssé Dániában. 

Lis Hartel 1952-ben

Fotó: Eurosport

Olympic Games 2020
Köszönjük Cseh Laci! - befejezte a legenda, bombameglepetés a tenisztornán
7 ÓRÁJA
Olympic Games 2020
Szédületes ütés, betliző legenda és bőrig ázó sportolók
13 ÓRÁJA