2004-ben visszatért az olimpia Görögországba, de nagy árat fizettek

Athén nagyon szerette volna a centenáriumi 1996-os olimpiát megrendezni, de végül be kellett érnie a nyolc évvel későbbi időponttal, így 2004-ben tértek vissza Görögországba a játékok. A görögök pozitívan álltak hozzá az olimpiához, hisz a korábbi években a gazdaságuk dübörgött, néhány héttel korábban megnyerték a 2004-es labdarúgó Európa-bajnokságot, de a jó hangulat mellett történtek érdekességek is.

Amikor megkapta 1997-ben a rendezés jogát Athén, onnantól kezdődött el a bonyodalmak sorozata. Az építkezések lassan haladtak, olyannyira, hogy bő egy évvel a megnyitó előtt a friss NOB-elnök, Jacques Rogge katasztrofálisnak minősítette a helyzetet, és figyelmeztette a szervezőket. Végül nem kevés – főleg albán – vendégmunkásnak köszönhetően gombamódjára emelkedtek ki a földből a létesítmények, persze rengeteg pénzt felemésztve, mit sem törődve a fenntarthatósággal.

A játékokra éppen hogy, de elkészültek, cserébe ennek nagy ára volt. Ahány cikket olvas az ember, annyi összeget írnak a költségekről, de a szám 2-20 milliárd euró között lehet. Athén az infrastruktúráját szépen kiépítette a rendezés révén, viszont a sportlétesítmények azóta is ott kallódnak kihasználatlanul, leamortizálva, a pusztulásukról készített képek pedig bejárták a világsajtót. Ez a túlköltekezés is hozzájárult a későbbi görög gazdasági krach kialakulásához, intő példát szolgáltatva a jövő rendezőinek.

Ha már elkészültek a létesítmények, rögtön megrendezték minden idők egyik legjobban várt döntőjét, a 200 méteres férfi gyorsúszást. Nemcsak akkori szemmel nézve, de most is ki lehet jelenteni, hogy valódi sztárok jutottak a döntőbe: Grant Hackett és Ian Thorpe ausztrál részről, az amerikai színeket pedig Klete Keller és egy szemtelenül fiatalon berobbant amerikai srác, egy bizonyos Michael Phelps képviselte. Mellettük még az akkori 100 méteres sprintkirály, a holland Peter van den Hoogenband is pályázott az aranyra.

Végül magabiztos úszással, olimpiai csúccsal Ian Thorpe nyert, Hoogenband a második, és szűk egy tizedmásodperccel lemaradva Phelps lett a harmadik. Mivel már mindegyik versenyző végérvényesen visszavonult, most már tudjuk, hogy összesen 36 olimpiai aranyérem tulajdonosa versenyzett aznap, ami egészen döbbenetes szám. (Grant Hackett háromszoros, Klete Keller kétszeres, Ian Thorpe ötszörös, Peter van den Hoogenband háromszoros, Michael Phelps 23-szoros olimpiai bajnok.)

Az Amerikai Egyesült Államok férfi kosárlabda csapata mindig is dominálta az olimpiai játékokat, és értelemszerűen 2004-ben is nagy esélyesnek számítottak. Azonban már az első meccsen jött egy kisebb fajta pofon, hiszen Puerto Ricótól majdnem 20 pontos vereséget szenvedtek el. Később még a másik csoportellenfelüktől, Litvániától is kikaptak, de ettől függetlenül továbbjutottak.

A döntőben Argentína és Olaszország is tudta, hogy óriási lehetőség előtt állnak, végül sima dél-amerikai siker született. Ez azért is volt fontos számukra, mert azelőtt 52 évig nem szerzett az ország egy aranyérmet sem olimpiákon, ráadásul azon a napon egyszerre kettőt is gyűjtöttek, hiszen a férfi labdarúgó-válogatott sem talált legyőzőre.

A legdrámaibb eset mindenképpen a férfi maratonfutásban történt. Vanderlei Cordeiro de Lima magabiztosan vezetett, és már csak pár kilométer hiányzott, amikor megtörtént a dráma: egy ír pap a nézők közül kirontva átkarolta Limát, és megállította, feltartotta. Egy helyi görög néző szabadította ki a brazil futót az ír őrült szorításából (aki korábban csinált már hasonló akciókat), de a brazilnak megtört a lendülete, és végül csak harmadikként ért be a célba.

Egészen hihetetlen, de így is úgy örült a harmadik helyének, mintha nyert volna, töretlen mosoly, öröm sugárzott róla. És tényleg ennyire örült neki. A NOB a Coubertinről elnevezett érmet adta oda neki a sportszerű szellemiségéért, de karrierje legnagyobb megtiszteltetése 2016-ban érte őt, amikor hazája olimpiáján ő gyújthatta meg a lángot.

Ekkoriban Hicham el-Guerrouj uralta a középtávfutást atlétikában. Pályafutása 1995-ben kezdődött, de az atlantai olimpia 1500-as döntőjében bukott, és az utolsó helyen ért be. A következő olimpiáig viszont szinte kivétel nélkül mindent megnyert, amin elindult. A 2000-es olimpia döntőjében szembekerült egykori irammenőjével, aki 25 méterrel a vége előtt megelőzte 1500-on, és meg kellett elégednie az ezüstéremmel. 2004 volt tehát az utolsó esélye, hogy a hiányzó olimpiai aranyérmét megszerezze.

Kísértetiesen hasonlított a vége Sidney-hez, hiszen Bernard Lagat a célegyenesben mellé ért, de volt extra tempója Guerrouj-nak és visszaverte a támadást, megnyerte az 1500-at, ami annyira feldobta, hogy pár nappal később az 5000-et is kipipálta. Ez a dupla Paavo Nurmi óta senkinek sem sikerült az olimpiákon. Az 1500-as világcsúcstartó, aki 86 versenyéből 83-at megnyert ezen a távon, végül 2006-ban vonult vissza, és bizonyította, hogy sosem szabad feladni, mert igenis le lehet küzdeni az olimpia terhét.

Habár ezen az olimpián szerezte meg Nagy Tímea a magyarok 150. aranyérmét az olimpiák történetében, illetve a férfi vízilabda-válogatott kiélezett csatában megvédte címét, mégis egy hatalmas botrány miatt maradt emlékezetes ez az olimpia. Annus Adrián kalapácsvető és Fazekas Róbert diszkoszvető esetéről sokáig beszéltek, hiszen mindketten nyertek, és mindkettejüktől úgy vették el az érmeiket, hogy nem produkáltak pozitív mintát.

Beárnyékolja az egészet, hogy a WADA (Doppingellenes Világszövetség) névtelen levelet kapott, amelyben megnevezésre kerültek a doppingolással vádolt magyar sportolók. A Nemzetközi Sportdöntő Bíróságig (CAS) elment az ügy, de végül maradt az ítélet a nehézatlétáinkkal szemben. Még ma is vannak homályos részletek, ki tudja kiderül-e valaha minden…

Minden reggel hírlevelet küldünk az olvasóinknak, amiben az előző nap legfontosabb sporthíreit, az elemzéseinket és persze sok más érdekességet is megmutatunk. Az Eurosport hírlevelére ezen a linken lehet feliratkozni.