Kávészüretelés mellett 2:24-es maratonok – élet a kenyai hosszútávfutás harmadvonalában

A számukat nem tudhatjuk, mert mivel soha nem fognak eljutni világversenyre vagy major maratonra, nem veszik sem ők, sem a körülöttük mozgó szakszövetségek a fáradtságot, hogy a nemzetközi szövetség adatbázisában vezessék az adatlapjukat.

Egyikük, David Kipsang például a szemem előtt nyerte meg a tajpeji maratonit, 2:24:17 idővel. Ez inkább egy tömegsport rendezvény, 24.000 feletti indulószámmal, akik közül mindössze ketten kenyaiak – Lukas Wambua fél perccel később jött meg a második helyre, öt perccel a mezőny előtt.

Mindketten a szinte láthatatlan kenyaiak közé tartoznak: 2019-nél frissebb eredmény egyiküknek sincs a World Athletics profiljában, pedig minden évben tesznek egy tavaszi és egy őszi turnét a Távol-Keleten. A 10 kilométerek, félmaratonok magyar fülnek ismeretlen 1-2 milliós kínai városokban kevesebbet hoznak a konyhára, úgyhogy hat-nyolcat is lefutnak másfél hónap alatt, amíg távol vannak a családjuktól. De például egy módosabb és az önképére politikai kényszerből elég kényes nagyváros maratoniján, mint a tajpeji, már körülbelül 800.000 forint jár a győztesnek, 500.000 a másodiknak.

Hogy ebből miért nem regisztrálnak be egy eredményt sem, noha Wambua például Tajpejben nyolc kerek perccel futott jobbat, mint a World Athletics szerinti egyéni csúcsa?

Bár elmondja, hogy kicsit kiengedtek a végén, amikor már biztos volt a kettős győzelem, annyit nem tudna faragni.

Aki ilyen tempóban lát közlekedni futókat százával, attól persze kitelnek olyan megállapítások egy 2:24-es maraton után, hogy “majd holnap futunk egy rendesebb tempójú edzést.”

Az angolja viszont feltűnően jó, jobb mint a legtöbb major maraton győztesé, és ő a saját és Kipsang kapcsolattartója a tajpeji szervezők irányába. (Tajvanon majd’ mindenki beszél angolul.) A kettő valahogy nem vág össze. Rögtön értelmezi is: a Nairobi Egyetemen tanult vállalkozónak, ő szervezi a szüretet. Néha be is segít, de a legfontosabb, hogy értékesítse az árut. Általában 1 amerikai dollárért kilóját. Azaz tized-ötvened áron a végfelhasználáshoz képest. Amikor ezt feldobom neki, elkerekedett szemekkel néz. Fogalma sem volt róla.

A megélhetése (kínkeserves edzések nélküli fele) a kávé árán múlik, jól beszél angolul, nemzetközi kapcsolatokat tart fent versenyszervezőkkel a világ másik végéről, és egy google-keresésre van az infó, hogy mennyi a kávé ára a világban. Mégsem tartotta fontosnak soha, hogy megnézze. Nem az ő dolga.

A kenyaiak űridejeinek egyik kulcsa lehet ez. Mással nem foglalkoznak, csak amit a sajátjuknak éreznek.