Minek köszönhető a magyar válogatott lassú rajtja a Nemzetek Ligájában?

A 2018-ban életre hívott Nemzetek Ligájával egy olyan sorozatot akartak létrehozni, amely kiváltja a felkészülések szempontjából hasznos, ám vajmi kevés izgalommal szolgáló barátságos mérkőzéseket. A végeredmény – még ha abban nincs is vita, hogy az UEFA-t nem csak a közszolgálat motiválta, amikor kidolgozta az új versenysorozat részleteit – egy kifejezetten érdekes és szórakoztató torna lett, amely több szinten is érdekes történeteket írt.

Az egyik nagy újítás az volt, hogy a válogatottakat külön ligába sorolták, így a csapatok elméletben hasonló erősségű ellenfelekkel találkoznak, és ha ott jól szerepelnek, extra esélyt biztosíthatnak maguknak az Eb- és vb-selejtezők során. A 2020-as Eb-re Magyarország is a sikeres Nemzetek Ligája-szereplésnek köszönhetően jutott ki, de volt extrémebb eset is, Észtország például a ’24-es Eb előtt úgy játszhatott pótselejtezőt, hogy a csoportjában mindössze egyetlen pontot szerzett.

A Nemzetek Ligája tehát – a megszerezhető trófea mellett – a kisebb, elérhetőbb célokon keresztül alakította át a senkit sem érdeklő barátságos meccseket téttel bíró találkozókká. A sorozatnak – még – nincs igazán nagy presztízse a topcsapatok szemében, elég csak Kevin De Bruyne nyilatkozatára gondolni 2022-ből. „Az én szememben nem fontos a Nemzetek Ligája. Ezek csak felmagasztalt barátságos meccsek egy hosszú és kemény szezon után. Egyáltalán nem várom.”

De Bruyne frusztrációját leginkább a nyár elejére beszuszakolt fordulók táplálták, amivel nem volt egyedül: mások mellett Virgil van Dijk és Luka Modrić is kritizálta a lebonyolítást, míg az edzők közül Jürgen Klopp egyenesen nevetségesnek minősítette. A Nemzetek Ligája egyik sikere azonban épp arra épül, hogy a legerősebb válogatottaknak csak a hajrára fordulva – tehát amikor már karnyújtásnyira a trófea – kezdi megmozgatni a fantáziáját a trófea lehetősége.

Mivel a Nemzetek Ligájából közvetlenül nem lehet kijutni az Eb-re vagy a vb-re, és leginkább védőhálóként szolgál a selejtezőben gyengébben teljesítő csapatoknak, a nagyobb válogatottaknak elsősorban felkészülési lehetőséget jelent, ráadásul közvetlen riválisokkal szemben mérhetik fel az aktuális állapotukat. Az eredmény tehát sok esetben másodlagos, barátságos meccsek híján ugyanis ezeken a mérkőzéseken próbálhatnak ki nagyobb következmény nélkül új gondolatokat az edzők.

„Az egyensúly-egyensúlyhiány kérdése áll fenn: a csapat fiatal, néhányan most mutatkoztak be” – mondta az olaszok elleni 3-1-es vereség után a franciák szövetségi kapitánya, Didier Deschamps. „Tisztában vagyok azzal, hogy a kezdőnktől való eltéréssel kockázatot vállaltam, ami ártott a teljesítményünknek. A védelemben változtattunk. Most van itt az ideje, hogy a lehető legtöbb játékosnak lehetőséget adjunk, és ma ezért drágán megfizettünk egy erős csapat ellen.”

Ez a felfogás sok esetben nyitottabb mérkőzéseket eredményez a magasabb szintű párharcokban is, így ezek a „felmagasztalt barátságos meccsek” gyakran nagyobb színvonalat, de legalábbis több izgalmat hoznak, mint az Eb-n és a vb-n látott párharcok. Azzal ráadásul, hogy a csapatok eltérő ambíciókkal lépnek pályára (egyesek kísérleteznek, míg mások kimondottan a győzelemre mennek) egészen furcsa eredmények is születtek már a sorozatban.

Az angolok 94 év után szenvedtek el ennyire súlyos vereséget hazai környezetben, utána ráadásul tükörsimán ki is estek az A-ligából, miután a hat meccsből egyet sem tudtak megnyerni. Gareth Southgate-et sok kritika érte az angol válogatott élén lehúzott közel tíz éve során, azonban a Nemzetek Ligája-kudarc viszonylag kicsit ütött a hírnevén, majd az Európa-bajnokságon – inkább felejtsük el, milyen játékkal – 2021 után ismét döntőbe jutottak.

A magyar válogatott a Nemzetek Ligája elindulása óta mindig jól szerepelt: 2019-ben a C-ligából, 2021-ben a B-ligából kapaszkodott feljebb, majd általános meglepetésre a nagyok között is megőrizte a helyét Olaszország, Németország és a végül búcsúzó Anglia mellett. Hogy miért alakulhatott így, arra van kézenfekvő válasz: a magyar játékosoknak többet jelent egy ilyen meccs, mint a topválogatottak világsztárjainak.

Van azonban még egy része a sikereknek: Marco Rossi. Az olasz kapitány épp a 2018/19-es Nemzetek Ligája-szezon előtt vette át a csapat irányítását, miután a Georges Leekens-kísérlet négy meccs után csődöt mondott. Annak ellenére, hogy gyakorlatilag menet közben kellett új csapatot építenie, sikerrel járt, ami – mint már utaltunk rá - meghatározónak bizonyult az Eb-re való kijutásban, a selejtezőcsoportban ugyanis csak a negyedik helyen zárt a válogatott.

Rossi – és ez talán részben a szűkebb felhozatalra vezethető vissza – viszonylag hamar megtalálta az alapcsapatát, majd a felemás Eb-selejtező tapasztalataiból okulva átváltott az általa favorizált háromvédős rendszerre. Az új felállás a Transfermarkt alapján épp egy Nemzetek Ligája-meccsen debütált, szinte abban az összeállításban, amit manapság is használ: a Svájc ellen pályára küldött kezdőhöz képest például csak három helyen különbözött a csapata.

A magyar válogatott összeszokottsága még az A-csoportban is versenyelőnyt jelentett, ahol lényegesen jobb képességű csapatokkal kellett összecsapnia. Most azonban egészen másként indult a sorozat: Németországtól 5-0-s vereséget szenvedett a magyar csapat (a legnagyobb pofon a Rossi-érában), majd a Puskás Arénában 0-0-s döntetlent játszott Bosznia-Hercegovinával. Két forduló után tehát nem áll jól a magyar csapat szénája, már csak az a kérdés, mennyit számít ez.

Ami feltűnő volt ezeken a meccseken – leginkább persze a Németországgal lejátszott találkozón – hogy a magyar válogatott olyan dolgokat próbált ki, amelyek korábban nem feltétlenül voltak jellemzőek, például megpróbálta letámadni a németeket. „Más taktikával próbálkoztunk Németországban, szerettük volna meglepni az ellenfelet, de ez csak 15 percig működött, utána mi már nem tudtunk reagálni az ő változtatásaikra” – nyilatkozta Dibusz Dénes.

Rossi csapata az erősebb válogatottak ellen szinte kivétel nélkül ugyanazt az elvet követte: megszállta a saját tizenhatosát, megpróbálta lezárni a pálya közepét, a támadójáték pedig a kontrákra és a pontrúgásokra épült. Mindez működött is az erősebb ellenfelekkel szemben, viszont – és erre a sikertelen vb-kvalifikáció csúfosan rámutatott – a labdás játékban kevés volt a válogatott teljesítménye.

Erre jött válaszul a 2024-es Eb-selejtező, amely során sikerült előrelépni a labdás játékban, csakhogy azokat a játékelemeket nyomokban sem láttuk visszaköszönni a kontinensbajnokságon – még a tudásban hozzánk legközelebb álló skótok ellen sem. Nagyobb probléma, hogy a labda elleni játékban sem volt annyira hatékony Rossi csapata, mint korábban: a svájciak ellen nem volt elég kompakt a válogatott, míg a németek ellen a kompaktság megvolt, viszont nagyon alárendelt szerepbe kényszerültünk.

A Nemzetek Ligája-nyitány alapján úgy tűnik, mintha Rossi is csak keresné azt az újfajta harcmodort, ami akár erősebb ellenfelekkel szemben is sikeres lehet, és az sem kizárt, hogy a bizalmi emberei közül páran kikerülnek a csapatból. Ami egyet jelent: az idei Nemzetek Ligájában a szokásosnál több kísérletezés vár a válogatottra, és ha valóban így lesz, az könnyen az eredményesség rovására mehet – és talán az A-ligás szereplésbe is kerül.

Rossira mindig jellemző volt, hogy az útközben felmerülő problémákra – legyen szó taktikai gondokról vagy a sérülésekről – gyorsan megtalálta a megoldásokat. Ez alapján feltételezhetően most is az Eb-n tapasztalt jelenségekre keresik a válaszokat, amire ezúttal nincs máshol lehetőség, csak a Nemzetek Ligájában. A fő cél ugyanis még a magyar válogatott számára sem a negyedik szezonját megkezdő sorozat, hanem a rohamosan közelgő világbajnoki selejtező lesz.