Fradi-Betis: Egy nem nyerhetetlen meccs margójára

Bő évtizednyi meccsre járással a háta mögött az emberben már kialakul egy érzés, ami 10-15 perc után sugallja neki, hogy egy mérkőzés nyerhető-e vagy sem. Szó sincs persze egy csalhatatlan, mindig működő hatodik érzékről, de idővel az ember kiismeri annyira a csapatát, hogy lássa, ha az ellenfél annyival fölötte áll, hogy sansztalan a párharc. Csütörtök este a Fradi-Betis mérkőzés első perceiben nem volt ilyen érzésem.

Érdekes mód az első érzés, ami még jóval a találkozó kezdete előtt átjár, egy fura megszokás. Harmadik éve már, hogy a Fradi ott van egy európai kupa főtábláján, a hazai selejtezők és a csoportmeccsek többségén ott voltam a helyszínen, nem szokatlan, de még csak nem is igazán különleges érzés többé, hogy a kedvenc csapatom nemzetközi meccset játszik hétköznap este.

Gondolom, hasonló oka lehet annak is, hogy a stadionban ezúttal nincs teltház. Valahol azért meglep a dolog, hiszen mégiscsak egy felturbózott Európa-liga csoportköréről van szó, az ellenfél meg egy topligás csapat, ha nem is tradicionális nagy klub. Persze magyarázat lehet a borsos jegyár, vagy az is, hogy sokan ezúttal csalódásként élték meg, hogy nem a BL-főtábla jött össze, bárhogy is, furcsa látni az üres székeket.

Az ezen való enyhe bosszankodás viszont rögtön elmúlik, ahogy elkezdődik a meccs. Na, nem azért, mert azonnal hihetetlen izgalmak történnének a pályán, sokkal inkább visszatér az emlegetett rutinszerűség érzése. A Fradi az első percekben aránylag magabiztosan hozza ki a labdákat, egy-két megindulásban van fantázia, a Betis nem látványosan veszélyes. Eltelik a 15 perc és a hang azt súgja, meccsben lehetünk.

Persze, nem arról van szó, hogy ne látszódana a képességbeli különbség a két csapat között. Hiszen mire igazán belelendülnénk, már kapunk is egy végtelenül elkerülhetőnek tűnő gólt, az első igazán veszélyes helyzetből. Szűk fél óra után egy alkalommal, amikor az egyik hazai belső védő legalább öt másodperc szinte egyhelyben ácsorgás után veszít labdát, itt jól kirajzolódik az is, hogy fejben a spanyolok azért látványosan gyorsabbak.

Mégis, a Fradi nem tűnik reménytelennek. A nyáron igazolt Ryan Mmaee szépen tartja meg elöl a labdákat, – nem véletlen kerül szóba egy meccs alatti beszélgetésben, hogy kicsit Szalai Ádáméra emlékeztető játékának a magyar válogatott is hasznát vehetné, milyen kár, hogy marokkói – sőt, még a helyzetek is jönnek. A fejesek ugyan pontatlanok, a szintén nyári érkező – és jóval kevésbé beváló – Zachariassen pedig lesről a kihagyhatatlant is kihagyja, de érződik egyfajta veszély a csapat játékában.

A félidő végén jön is az egyenlítés. Ezúttal a Betis szerencsétlenkedik hátul, Uzuni szerez labdát, mire pedig eszembe jutna szitkozódni, hogy nem gurítja le a teljesen üresen érkező társnak, már be is vágja a kapuba. Kitör az ünneplés, a pillanatot az sem tudja elrontani, hogy gólt ténylegesen nem látjuk, egy a kapu mögött lengetett zászló miatt. Elhiszem, hogy ezek a közvetítésben látványosak, de azon az öt szurkolón kívül, aki meccs közben is lengeti, még élő emberrel nem találkoztam, aki kapu mögött lelkesedne tőlük.

A szünetre így óvatosan bizakodva megyünk, ez az érzés pedig a második félidőben csak növekszik. Nem történik igazán sok minden a pályán, az első percek feszült figyelmét is felváltja rövidesen a lelátói beszélgetés. Követve a többi eredményt, látjuk, hogy a csoport másik meccsén a Leverkusen magabiztosan üti a Celticet, szóval kedvezően alakul az este. Már épp elkönyvelnénk, hogy a nyugis döntetlen alapvetően mindkét csapatnak jó lehet, amikor érkezik a második vendég gól… peches? Persze. Mégis inkább azt mondanám, hogy rémesen elkerülhető.

Hátrányban aztán előjönnek a csapat problémái. Nem is csak az a gond, hogy a betömörülő ellenféllel szemben a Fradi nem tud játékot váltani – ez nem a Stöger féle csapat sajátja, már Rebrov alatt sem tudott – hanem az, hogy ehhez a lendület sincs már meg a meccs végén a játékosokban. Frusztráló, hogy egy kerettel, ami lassan 30 játékosból áll, a padon pedig milliókért igazolt légiósok ülnek, az edző nem tud olyat behozni, akivel a csapat játéka felfrissülne a 60. perc után.

A végén persze jön a borítékolható Betis-kontra és a harmadik gól. Nem is tudom, hogy az lep meg jobban, hogy a betaláló Christian Tello már 30 éves, hogy jó pár ex-Barcás társával együtt a Betisben játszik, vagy hogy nyilvánvalóan félresiklott pályafutása vége felé is ennyire látványosan gyorsabb, mint a Fradi védői, mindenesetre mindez abban a pillanatban jobban foglalkoztat, mint maga a gól. A mérkőzés elment, de nem itt.

Jön is a lefújás, jöhetnek a kötelező körök. A játékosok körbemennek, a nézők pedig megtapsolják őket az esti produkcióért. Minden ultra szeretettel hangoztatja, hogy a lelátó nem színház, de ilyenkor azért elég hasonló érzése van az embernek. A taps akkor is jár, ha gyenge a darab, vagy ha az ellenfél agyonverte a csapatot. Én mondjuk utóbbi esetben is lelkesebben bíztatom a játékosokat, mint egy ilyen este után. Könnyebben emésztem meg a vereséget, ha már az elejétől esélytelennek érzem a csapatot. Csütörtök este viszont nem ezt súgta az érzés…