Két BL-rangadó gól nélkül: csalódás vagy tökéletes teljesítmény?

„A tökéletes mérkőzés 0-0-val ér véget” – hirdette némi cinikus önelégültséggel a legendás olasz újságíró, Gianni Brera. A catenaccio fénykorában – amikor Olaszországban tényleg minden arról szólt, hogy mindegy milyen módon, de valahogy elrontsák az ellenfél játékát – a fentebbi mondat valóban frappáns összefoglalója volt annak, amit a fociról gondoltak az olaszok. Az a tökéletes meccs, ahol mindkét fél eléri a célját – a másik teljes semlegesítését.

Mára sokat változott a gondolkodás, és nem csak Olaszországban, de az egész világon. A különböző futballkultúrák között nincs akkora különbség, így messze nem magától értetődő, hogy az angol erőből oldja meg, az olasz védekezik, a spanyol rövid passzokkal közlekedik, a brazil pedig a saját anyját is eladná egy sikeres cselért. A futballkultúrákra jellemző sajátosságok persze nem tűntek el teljesen, inkább csak árnyaltabban jelennek meg.

Antonio Conte drámai kilépőjét követően a Lazióval kiváló munkát végző Simone Inzaghi került a padra Milánóban. A két edző stílusa között a külsőségekben vannak hasonlóságok – mindketten emberemlékezet óta a 3-5-2-es játékrendszert csinosítják – ám a párhuzamok itt nagyjából véget is érnek. Conte amennyire lehet, az általa megszabott keretek között engedi mozogni a játékosait, Inzaghi viszont nagyobb mértékben épít az egyéni kreativitásra.

Eleinte voltak, akik kételkedtek abban, hogy az Inzaghi-féle foci – bár kétségtelenül látványosabb – hatékonyságban felveszi a versenyt Conte mindent a győzelemért típusú felfogásával. Mára ezek a kritikák teljesen megszűntek: két elveszített Scudetto után (2022-ben és 2023-ban is kevesebb pontot gyűjtött a csapat, mint amire rászolgált a teljesítmény alapján), az előző szezonban megállíthatatlan volt az Inter.

A milánóiak ráadásul nemzetközi fronton is komoly tényezővé váltak. Ha van valami, amiben Inzaghi a kezdetektől fogva erősebbnek bizonyult Conténál, az épp a kupasorozatokban nyújtott teljesítmény. Miközben a bajnoki címekből bőven betárazott a leccei születésű Juve-legenda, a mindennemű kupasorozatokból egyetlen sikert tud felmutatni: a 2017/18-as idényben megnyerte a Chelsea-vel az FA-kupát.

Inzaghinak már a Lazióval összejött az Olasz Kupa – miközben alsó hangon volt négy-öt klub, amely erősebb kerettel futott neki a sorozatnak –, behúzott két Olasz Szuperkupát (ilyen azért Conténak is van kettő), az Interrel pedig nyert még kettő kupát, három szuperkupát, pluszban a 2022/23-as idényben BL-döntőbe vezette a csapatot. Szegény Conte rosszul öregedő kifakadásával élve: 10 euróval a zsebben is jól tudott lakni a 100 eurós étteremben.

Inzaghi ráadásul már előtte is villantott az Interrel: 2022-ben egy hajszálnyival kaptak ki a Liverpooltól (úgy hogy az Anfielden 1-0-ra nyertek), a 2023-as menetelésben pedig nem annyira az egyenes kieséses szakasz volt a bravúr, sokkal inkább a csoportkör, ahol a Barcelonát sikerült kiejteni. Mindezt ráadásul egy olyan szakaszában a szezonnak, amelyben egyre nagyobb nyomás volt Inzaghin a bajnokságban látott botladozás miatt.

Hogy miért fantasztikus kupaedző, azt a héten lejátszott rangadón is bizonyította. Adott egy csapat, amely a saját bajnokságán belül iszonyatosan domináns játékra törekszik hétről hétre, ám a nemzetközi porondra kiszédülve olyan precizitással védekezik, akár a Brera idejében látott olasz csapatok. Ez a fajta sokoldalúság pedig iszonyatosan veszélyes csapattá teszi az Intert a BL-ben: ha kell, a labdával végeznek ki, ha kell, teljesen lemondanak róla.

„Nagyon elégedett vagyok a meccsel, figyelembe véve, hogyan védekeztek. Ők a védekezés mesterei, hihetetlenül segítik ki egymást. Nem számíthatsz sok lehetőségre, ám nekünk mégis voltak az első félidőben, például Bernardo előtt, és különösen a második félidőben. Ezek nagyon tiszták voltak. Egy ilyen meccsen ez jelenti a különbséget. Sokkal jobban játszottunk, mint a két évvel ezelőtti döntőben” – értékelt Pep Guardiola az Inter ellen 0-0 után.

Az Inter valószínűleg nem játszott tökéletes meccset a brerai értelemben, Guardiola változtatásait követően fölénybe került a City, és talán a fáradtság is kijött a játékosokon. Az angolok előtt több lehetőség is adódott, amivel megnyerhették volna a meccset, Ilkay Gündogan legalább két ízben hőssé válhatott volna. A terv nagy részét azonban – Rodri és Haaland semlegesítését – megoldotta az Inter, amely talán a kulcsembereket nélkülöző Arsenalnak is ad majd egy-két tippet a hétvégére.

Nem volt sokkal könnyebb dolga Mikel Arteta csapatának sem, az Európa-liga-győztes Atalanta ugyanis újra megmutatta: a minőségbeli különbség ellenére bármelyik csapat életét meg tudják nehezíteni. Gian Piero Gasperini jobban ragaszkodik a saját stílusukhoz, mint a másik kék-fekete csapat edzője, ám az Atalanta lehetőségeivel nincs is más esélyük a sikerre: minél több teret engednek az ellenfélnek, annál inkább kijön a tudásbeli hátrányuk.

Az egész pályán alkalmazott, ultrafizikális játékkal tavaly Gasperininek olyan csapatokat sikerült megviccelnie, mint az akkor még Jürgen Klopp által irányított Liverpool, vagy a rekordokat halmozó Bayer Leverkusen. Arteta csapata sem érezte jól magát a folyamatos nyomás alatt, a szokottnál több technikai hibával játszottak, amin az sem segített, hogy a csapat legkreatívabb játékosa, Martin Ødegaard bokasérüléssel bajlódik.

„Jól kezdtünk, az első 20-25 percben nagyon dominánsak voltunk egy emberezős csapat ellen, amely nagyon különlegesen játszik, és nagyon nehéz ellenfél. De aztán hirtelen elveszítettük a kontrollt, mert nagyon inkonzisztensek voltunk a labdával. Védekezésben nem voltak problémáink, de benyeltünk egy büntetőt, és a két legnagyobb védés kellett Davidtól, amit a pályafutásom során láttam, hogy meccsben maradjunk” – ismerte el Arteta.

Az olaszoknál éppen ezért csak félig telt meg a pohár: a 0-0 önmagában nagy siker az Atalantának, azonban Mateo Retegui megnyerhette volna a meccset a hazaiaknak. David Raya – aki ezen kívül is nagy védésekkel hálálta meg Arteta töretlen bizalmát – azonban kifogta a büntetőt, majd a Retegui által visszafejelt kipattanót is kitolta. „Kielégítő volt a teljesítményünk és a végeredmény is. Aláírtuk volna a döntetlent” – hangzott a reális értékelés Gasperiniről.

A büntetőt leszámítva nem is volt oka bosszankodni, az Atalanta hátul stabil volt – ami nagy szó, figyelembe véve, hogy a bajnokságban négy forduló alatt nyolc gólt kaptak – és a döntetlennel tulajdonképpen megkapták azt, amiért küzdöttek. Az esélyekre fittyet hányva szereztek egy pontot, amely a BL jelenlegi rendszerében még értékesnek bizonyulhat, ugyanis a sorsolásuk alapján nem csak a playoff reális, de a nyolcaddöntőt érő top 8-ba is bekerülhetnek a ligaszakaszban.

A gól nélküli döntetlenek ellenére nem lehet azt mondani, hogy ez a két meccs elmaradt a várakozásoktól. A Manchester City-Inter kifejezetten érdekes párharcnak bizonyult, mivel a két együttes erényei nagyjából kioltják egymást (most még korai erről beszélni, de talán a BL két legjobb csapata nézett farkasszemet). Az Inter játékosai hősiesen védekeztek, és szinte tökéletesen végrehajtották a meccstervüket, a City pedig ennek ellenére megnyerhette volna a meccset.

Hasonlót lehet elmondani az Arsenal bergamói látogatásáról, sőt: ott talán még azt is megkockáztathatjuk, hogy mindkét csapat megkapta, amiért kiment a pályára. Ha egy kritikát fel lehetne hozni a meccsekkel kapcsolatban, az ez: láthatóan senki sem akart a feleslegesnél nagyobb kockázatot vállalni, abban a tudatban játszottak, hogy legalább a döntetlen legyen meg, de ne adják oda a három pontot egy olyan csapatnak, amely komoly ellenfél lehet még a végén.

A gólok ugyan elmaradtak, de mind a négy csapat magas szinten megvalósította az elképzeléseit, így mind a színvonalában, mind az izgalmakban többet adott a forduló harmadik csúcsrangadójánál, ahol ugyan láttunk négy gólt és néhány kapufát, viszont a Milan az első negyedórát leszámítva nem tudott egyenrangú ellenfele lenni a Liverpoolnak. Arne Slot csapata sima győzelemmel mutatkozott be, Milánóban pedig jobb híján válságértekezletekkel hangolnak a hétvégi derbire.