Messi, Mbappé, Neymar – ezzel a trióval szinte lehetetlen küldetés BL-t nyerni

A különböző rivalizálásokat látva mindig csábító elképzelés, mi lenne abban az esetben, ha két korszakos egyéniséget (feltételezve, hogy a játékuk úgy-ahogy kiegészíti egymást) összeeresztenénk egy csapatban. Vajon egy megállíthatatlan gépezet motorjai lennének, vagy épp ellenkezőleg, az egoharcuk a csapatjáték – és egymás teljesítményének – a rovására menne? Vagy egyáltalán: lehet olyan rendszert kitalálni, amelyben egyformán tudnak érvényesülni, és a mindig kényes egyensúly is megmarad?

Kicsit sem meglepő, hogy a számítógépes játékok világába illő gondolatkísérletet a gyakorlatban a Paris Saint-Germain valósította meg, amikor a már egyébként is világsztárokkal teletűzdelt támadósorát kiegészítette a Barcelonától távozó Lionel Messivel. Ezzel Párizsban összeállt minden idők valószínűleg legtehetségesebb csatártriója, amelynek minden egyes tagja képes akármelyik mérkőzést eldönteni egy-egy egyéni villanással, ugyanakkor a megoldandó problémák száma is megsokszorozódott.

Thomas Tuchelnek – túl azon, hogy sokszor inkább politikusnak érezte magát a PSG-nél mintsem edzőnek – sikerült egy hellyel-közzel működő, nemzetközi szinten is viszonylag ütőképes csapatot formálnia a sztárokból, közben viszont rengeteg kompromisszumot kellett kötnie a csatárduó mezőnymunkája miatt. Kylian Mbappé szinte egyáltalán nem, Neymar nagyobb intenzitással, de megkérdőjelezhető haszonnal tette hozzá a magáét a védekezéshez, így az edző gyakran két, esetenként három védekező középpályással volt kénytelen felállni.

Talán csak mostanság látszik igazán, mennyire meg volt kötve Tuchel keze Párizsban: a Chelsea-nél villámgyorsan megtalálta a megoldást a védekezésben mutatott problémákra, pár hónap leforgása alatt összerakta Európa legstabilabb csapatát, és megszerezte a teljesen megérdemelt BL-serleget is. Időközben egy másik kiváló edző került hasonló csapdába, ráadásul az őt váltó Mauricio Pochettinónak még több kompromisszumot kellett kötnie annak érdekében, hogy Neymar és Mbappé egyszerre a pályán lehessen.

Pochettino játékrendszerét bevallottan egykori edzője, Marcelo Bielsa inspirálta, mindketten a magas és intenzív letámadásban, valamint a vertikális támadásépítésben hisznek. Az argentin stílusa már a Southamptonnál kiválóan működött, a Tottenhamnél pedig a Big Six csapatok többségéhez viszonyítva limitált erőforrásokból is kiteljesedett. Bár kupát végül nem nyert Észak-Londonban (amit sokan a fejére olvasnak), a Spurst magasabb polcra helyezte Angliában és Európában egyaránt, 2019-ben BL-döntőt játszott a csapattal.

Ilyen szempontból a PSG és Pochettino már elsőre is furcsa párosításnak tűnt, mivel a francia sztárklub épp az ellenkezőjét testesíti meg annak, amit az edző a futballról vall. Neymarral és Mbappéval a fedélzeten egyszerűen nem lehet működésre bírni azt az intenzív, összehangolt csapatmunkára épülő rendszert, amit az előző klubjainál alkalmazott, nyáron pedig még távolabb került ettől a céltól. Messivel a fedélzeten ugyanis már három olyan játékos került a pályára, aki lényegében csak a támadásokra koncentrál.

Hiába ül tehát a PSG kispadján az európai topfutball egyik legizgalmasabb edzője, ennek a csapatnak vajmi kevés köze van a Pochettino-stílushoz, vagy úgy egyáltalán a modern futballhoz. Abban a korban, amikor egyre általánosabbá válik a legmagasabb szinten a „csatár az első védő” elv, értelmezhetetlen látvány, ahogyan hárman álldogálnak a félpályánál, miközben a társak mély blokkba zárva próbálják visszaszerezni a labdát. Azt is nehéz elképzelni, hogy a futballforradalom következő lépcsője a védekező fázisban használt 3-0-7-es formáció lesz.

Pochettino, ahogyan mondani szokták, megkapott pénzt, paripát fegyvert a PSG-nél, közben viszont elveszítette azt, ami a legnagyobb erőssége volt, ez a projekt legkevésbé róla és a víziójáról szól, csak sokadik ember a hierarchiában Neymar, Messi és Mbappé mögött. Hiába szeretne agresszív, magas letámadást látni a pályán, kénytelen pragmatikusabb, zártabb védekezést megszervezni, az általa oly nagyon kedvelt ellentámadások lendülete pedig abban a pillanatban megtörik, ahogyan a labdazsonglőrök lábára kerül a labda.

Kisebbfajta csoda lenne, ha ezzel a játékkal a PSG komoly tényező lenne a Bajnokok Ligájában, a riválisaik fényévekkel vannak előttük szervezettségben. Miközben a saját tizenhatosuk előtt ötödik helyen állnak a nyomásgyakorlásban (330), a középső (255) és támadó zónában (114) az utolsó háromhoz tartoznak, a főtábla két legszerényebb képességű csapata, a Malmö és a Sheriff társaságában. Mbappé, Neymar és Messi jelenléte taktikailag akkora hátrányba hozza a PSG-t, amit elképesztően nehéz kompenzálni.

Sokatmondó, hogy amikor nincs a PSG-nél a labda, a kamerák rendszerint egyáltalán nem mutatják a támadókat, akiknek a helyezkedéséből még csak profitálni sem tudnak a franciák, mivel mindhárom játékos passzívan várja a labdát. Gyakran ráadásul a pályának ugyanazon a pontján álldogálnak, mélyen a leshatár mögött, ami végképp behatárolja az edző lehetőségeit: ebben a formában a kontrákban nem bízhat, az pedig ekkora létszámhátránynál esélytelen, hogy egy Manchester City-szintű csapat ellen irányítani tudják a meccset.

Ismerve a klub tulajdonosi hátterét, egyáltalán nem biztos, hogy valóban a sportszakmai sikereket szem előtt tartva nyitották ki a pénztárcát a nyáron, és mutatták meg ismét az erejüket az átigazolási piacon, sokkal inkább a befolyás és a médiafigyelem növelése lehetett a cél a katari vb előtt. Valahol az azért jó hír a labdarúgásnak, hogy a taktika és a kollektív munka még mindig többet ért az egyéneknél, és hogy önmagában a sztárok felhalmozásából még nem szükségszerűen lesz eredményes egy csapat.

Egy esetleges edzőváltás még hozhat fordulatot, amennyiben találnak olyan szakembert, akihez jobban illik ez a feladat, mint Pochettinóhoz, aki az angol sajtó szerint nem bánná, ha legkésőbb nyáron visszatérhetne a Premier League-be. Zinedine Zidane valószínűleg alkalmasabb lenne erre a szerepre, neki már a Real Madridban is az öltöző és az egók menedzselése volt a legnagyobb erőssége, a PSG-nél pedig – és ezt már Tuchel óta tudjuk – elsősorban politikusra van szükség, másodsorban edzőre.

Forrás: Goal

Minden nap hírlevelet küldünk az olvasóinknak, amiben az előző nap legfontosabb sporthíreit, az elemzéseinket és persze sok más érdekességet is megmutatunk. Az Eurosport hírlevelére ezen a linken lehet feliratkozni.