Dani Alves: "a semmiből jöttem, de most itt vagyok"

Mindenekelőtt elárulnék egy titkot. Ami azt illeti, több újdonság is ki fog derülni sokak számára, mert azt hiszem sokan félreismernek. Kezdjük az elsővel!

Három hónapja, amikor a Barcelona a PSG ellen bemutatta azt a bizonyos hihetetlen feltámadást, a fotelból néztem a meccset elejétől a végéig. Az újságokat olvasva azt hihetnétek, hogy a korábbi csapatom ellen szorítottam. Csakhogy például amikor Neymar bevágta azt a gyönyörű szabadrúgásgólt, telitorokból üvöltöttem: „Vamooos!” Amikor pedig Sergi Roberto csodát tett a 95. percben, ahogy a többi Barcelona-drukker, én is "megőrültem". Az igazság az, hogy barcelonai a vérem továbbra is.

Tiszteletlennek éreztem, ahogy a vezetőség bánt velem mielőtt eligazoltam volna tavaly nyáron? Abszolút. Egyszerűen így érzek, és ezen semmi sem fog változtatni. Viszont ha nyolc évet töltesz el egy klubnál és annyi mindent érsz el, mint mi, azt a klubot örökre a szívedbe zárod. Menedzserek, játékosok, vezetők jönnek és mennek. De a Barca örök.

Nem mint játékost. A Barcánál akad azért néhány hihetetlen képességű játékos… Úgy értettem, hiányozni fog még a mentalitásom. Mindaz, amit az öltözőért tettem. Az áldozatok, amiket ezért a klubért hoztam, minden alkalommal amikor felöltöttem a mezét.

Nagyon furcsa érzés volt szembekerülni a Barcával a következő körben. Főleg a visszavágón a Camp Nouban, úgy éreztem, hazatértem. Mielőtt elkezdődött volna a meccs, odamentem a Barca-padhoz, hogy üdvözöljem a régi barátokat, ők pedig mondták: „Csatlakozz, foglaltuk neked a helyedet!”

Mindenkivel kezet ráztam a bírónak háttal. Egyszer csak sípszót hallottam. Megfordultam és látom, a bíró már elindította a meccset. Sprinteltem a pályára a helyemre, miközben egykori mesterem, Luis Enrique röhögött. Vicces, nem? A meccs ugyanakkor nem volt az számomra. Az emberek azt mondják rólam, Dani mindig viccelődik, mindig mosolyog, sosem komoly.

Figyeljetek, mert megosztok veletek még egy titkot! Mielőtt farkasszemet néztem volna a világ legjobb támadóival – Messi, Suárez és Neymar – szenvedélyesen tanulmányoztam a játékukat, megterveztem, hogy játszok majd ellenük. A célom, hogy megmutassam, egy szinten vagyok velük. Néhányszor talán otthagynak. Nem gond. Én is visszatámadok. Nem leszek láthatatlan, akarom a rivaldafényt. 34 évesen, 34 trófeával a hátam mögött is minden alkalommal ezt akarom bebizonyítani.

De ennél még többről van szó.

Az első jelenetben tíz éves vagyok. Egy betonágyon heverek a családom apró juazeirói házában, odahaza. A matrac az ágyon kb. olyan vastag, mint a kisujjam. A háznak nedves földszaga van, kint még sötétség. Öt óra van, a nap még nem kelt fel, de suli előtt segítenem kell apámnak a földünkön. Mire a tesómmal kisétálunk, apám már nagyban dolgozik. A hátán egy jókora tartály, éppen permetezi a gyümölcsöket.

Talán még fiatalok vagyunk ahhoz, hogy mérgekkel foglalkozzunk, de azért segítünk neki. Mifelénk így néz ki a túlélés. Órákig versenyzek a testvéremmel, hogy ki dolgozik keményebben. Mert akit jobbnak ítél meg apánk, az használhatja az egyetlen biciklinket. Ha pedig nem nyerek, sétálva tehetem meg az iskoláig tartó 12 mérföldes utat. Hazafelé még rosszabb, mert nélkülem kezdik el a suli után a focit a környékbeli srácok. Szóval rohanhatok visszafelé, egyből a pályára. De ha megkapom a bringát, magammal vihetek egy lányt. Fel tudom őket kapni út közben és fuvart ajánlani. Tizenkét mérföld erejéig férfinek érezhetem magam. Szóval a beleimet is kidolgozom.

Ahogy elindulok, látom apámon még mindig ott van a tartály. Egy hosszú nap vár rá a földön, aztán éjjel pedig egy kis bárt futtat némi extra pénzért. Nem semmi focista volt fiatalon, de nem volt pénze, hogy eljusson egy nagyobb városba játszani, ahol a megfigyelők kiszúrhatják. Biztosítani akarta, hogy nekem adott legyen viszont ez a lehetőség, akkor is, ha beledöglik.

Vasárnap van, meccseket nézünk a fekete-fehér tévénken. Acélgyapjú van az antennára tekerve, hogy a városból jövő jelet vegyük. Számunkra ez a hét legszebb napja. Nagy az öröm ilyenkor nálunk.

Az apám az öreg autójával elvisz a városba, hogy megmutathassam magam a megfigyelőknek. Az autó egy roncs, két sebességfokozattal – lassú és még lassabb. Érzem, ahogy füstöl.

Tizenhárom éves vagyok, akadémista egy nagyvárosi focisuliban, messze a családomtól. Száz kissrác van bezárva ebbe a kis kollégiumba. Kicsit olyan, mint egy börtön. A távozásom előtti napon apám bement a városba és vett nekem új focicuccot. Megduplázta a ruhatáramat, mert eddig csak egy volt. Az első edzés után felakasztottam az új szerelést száradni. Másnapra lába kélt. Valaki lenyúlta. Ekkor jöttem rá, hogy már nem a farmon vagyunk. Ez a való világ, és azért hívják így, mert valóban kőkemény.

Visszamentem a szobámba, éhes voltam. Egész nap edzettünk és nem volt elég kaja a táborban. Valaki ellopta a cuccomat. Hiányzik a családom, és távolról sem én vagyok a legügyesebb itt. A százból mondjuk 51. vagyok képességeket tekintve. Úgyhogy tettem magamnak egy ígéretet.

A Bahiánál játszom a brazil bajnokságban, egyszer csak egy neves scout odalép hozzám és azt mondja, érdeklem a Sevillát. Mire én: „A Sevillát? Ez nagyszerű!”. Visszakérdezett, tudom-e egyáltalán merre van Sevilla. „Hogy ne tudnám? Sevilla…Imádom!”

Fogalmam sem volt hol van Sevilla. Tőlem a Holdon is lehetett volna. De annyira impozáns volt ahogy kimondta, hogy hazudnom kellett. Pár nappal később utánajártam, és rájöttem, hogy a Sevilla a Real Madrid és a Barcelona ellen szokott játszani. A portugál nyelvben van az ilyen pillanatokra egy kifejezésünk: Agora! Nagyjából annyit tesz: na erről van szó!

Sevillában vagyok. Annyira alultáplált vagyok, hogy az edzők és a játékostársak azt hiszik, az ifistáknál kellene játszanom. Életem legnehezebb hat hónapjának a kellős közepén járok. Nem beszélem a nyelvet, az edzőnk pedig nem játszat. Először gondoltam a hazamenekülésre. Aztán valamilyen okból eszembe jutott az új szerelés, amit apámtól kaptam tizenhárom évesen. Amit ugyebár elloptak. Eszembe jut a tartállyal a hátán, permetezés közben. Úgyhogy eltökéltem magam, hogy maradok, megtanulom a nyelvet, új barátokat szerzek, hogy ha haza is térek, legalább annyit elmondhassak, tapasztalatot gyűjtöttem.

A szezon elején az edzőnk a lelkünkre kötötte, Sevillában a védők sosem lépik át a félpályát. Játszottam néhány meccset, elfocizgattam, és csak bámultam a vonalat mintha valami láthatatlan kerítés lenne előttem. Aztán az egyik meccsen nem bírtam tovább és megindultam. Magamat kellett adnom. Agora! Csak mentem előre, támadás!

Varázslatos volt. A meccs után az edzőnk már azt mondta: "Új terv, Dani: Sevillában te támadni fogsz." Néhány év alatt kiesőjelöltekből többszörös UEFA-kupagyőztesek lettünk.

Csörög a telefonom. Az ügynököm keres: "Dani, a Bacelona le szeretne igazolni." Ez alkalommal nem kellett hazudnom, nagyon jól tudtam hol van Barcelona.

Most itt vagyok. Hihetetlen, de itt vagyok.

Amikor 18 voltam, átutaztam az óceán felett, hogy játszhassak abban a csapatban, amelyik a Barcelona ellen játszott. Most pedig az a megtiszteltetés ért, hogy náluk játszhatok? Hihetetlen volt. Szemtanúja lehettem a valódi zsenialitásnak. Emlékszem, az egyik edzésen Messi olyan dolgokat művelt a labdával, ami szembement minden logikával. Tulajdonképpen minden nap ezt csinálta. De aznap valami más történt.

Ezen a ponton meg kell jegyeznem, hogy egy különösen intenzív edzésünk volt. Nem szórakoztunk. Messi pedig végigcselezte a védelmet, és gyilkos precizitással fejezte be az akciókat. Ahogyan átrohant rajtam, a lábaira néztem és azt gondoltam magamban: ez valami vicc? Amint újra lerázott, arra gondoltam, hogy: nem, ez nem lehetséges. Aztán újra megtette és már nem voltam biztos abban, amit látok. A rohadt cipőit be sem kötötte. Egyiket sem.

Úgy értem, egyáltalán nem voltak bekötve. Ez a srác a világ legjobb védői ellen játszik, mégis csak végigcikázik a pályán, úgy mintha csak a parkban fociznánk valamelyik vasárnap. Az volt az a pillanat, amikor tudtam, hogy az életemben nem fogok még egyszer ilyen játékossal játszani.

És természetesen ott volt Pep Guardiola is. Ha visszafelé betűzöd a számítógép szót, akkor Steve Jobs lesz belőle. Ha a futball szóval teszed ugyanezt, akkor Pep jön ki. Ő egy zseni. Ezt még egyszer leírom. Egy zseni.

Pep képes volt arra, hogy elmondja, pontosan mi fog történni a pályán, már azt megelőzően, mielőtt az valóban megtörtént volna. Például 2010-ben, amikor a Real Madrid ellen 5-0-ra nyertünk. Pep azt mondta nekünk: "ma úgy fogtok játszani, mintha tűzből lenne a labda. Soha nem marad a lábaitokon. Még egy fél másodpercig sem. Ha megteszitek ezt, nem lesz idejük arra, hogy nyomást helyezzenek ránk. Könnyedén nyerni fogunk."

A mérkőzést megelőző beszédei után mindig úgy éreztük magunkat, mintha máris 3-0-ra vezetnénk. Annyira felbátorodtunk, és felkészültünk, hogy az volt az érzésünk, mintha máris nyernénk. A legviccesebb az volt, amikor félidőben visszamentünk az öltözőbe, és a meccs nem állt túl jól. Pep ilyenkor leült és megdörzsölte a homlokát. Tudjátok hogyan szokta ezt, nem? Láttátok már, nem igaz? Olyan mintha masszírozta volna az agyát, hátha így képes megidézni belőle a zsenit.

Pontosan ezt csinálta előttünk az öltözőben. Aztán - varázsütésre - meg is találta. Bumm! Megvan! Aztán felállt és elkezdett instrukciókat osztogatni, számokat és figurákat írni a táblára. "Ezt fogjuk csinálni, meg ezt és ezt, és így fogunk gólt szerezni." Mi pedig kimentünk a pályára, csináltuk ezt, ezt és ezt. Majd így szereztük a gólt. Őrület volt.

Pep volt az első edző az életemben, aki megmutatta hogyan kell a labda nélkül játszani. Nemcsak azt követeli, hogy a játékosok változtassák meg a játékukat, hanem leültet, és statisztikákon valamint videókon keresztül megmutatja miért szeretné ha változtatnál...

Ez az oka, hogy amikor legyőztük a Barcelonát a Bajnokok Ligája negyeddöntőjében, odasétáltam "testvéremhez", Neymarhoz, és megöleltem. Sírt és belül egy kicsit én is vele együtt sírtam.

El tudom képzelni, hogy az olvasók közül néhányan elgondolkoznak azon, miért osztom meg ezeket a titkokat. Az igazság az, hogy 34 éves vagyok. Nem tudom pontosan mennyi ideig fogok még játszani. Talán még két-három évig. És úgy érzem, az emberek nem igazán értenek engem, és a teljes történetemet.

Amikor a Juventusba szerződtem, olyan volt, mintha újra elhagynám az otthonom. Pont ahogyan korábban 13 évesen, amikor az akadémiára mentem. Majd 18 évesen, amikor Spanyolországba költöztem. És 33 évesen, amikor Olaszország felé vettem az irányt.

Újra olyan voltam, mint a kutya az udvaron, bámultam a láthatatlan kerítésre. Mennem kéne? Nem mentem. A szezon elején szerettem volna, ha a Juve játékosai megértik, hogy tisztelem a filozófiájukat és a történelmüket. Amint biztos voltam abban, hogy ők is tisztelnek, megpróbáltam megmutatni az erősségeimet.

Egyik nap visszanéztem a félpályáról és újra azt kérdeztem magamtól: mennem kéne? Bamm! Agora. Támadás, támadás, támadás. (És, oké egy pici védekezés is, különben Buffon leordítja a fejem...)

Az egyik edzésen láttam valamit Dybalától, amit láttam korábban Messitől. Nem csak zsenialitást vagy tiszta tehetséget. Olyat sokat láttam már az életemben. Az a fajta ajándék, amiben a tiszta tehetség a világ meghódításának akaratával egyesül.

A Barcában emlékezetből játszottunk. A Juvéban ez máshogy működik. Az egységes mentalitásunk juttatott el a Bajnokok Ligája döntőjébe. Amikor meghalljuk a sípszót, egyszerűen bármi áron utat találunk a győzelemhez. A Juvénál a győzelem nemcsak cél, sokkal inkább szenvedély. Nincsenek kifogások.

Ezen a szombaton lehetőséget kapok arra, hogy 34 évesen megnyerjem a 35. trófeámat. Különleges lehetőség ez nekem, és ennek nincs köze ahhoz, hogy bizonyíthatom a Barcának, hogy hibát követtek el, amikor elengedtek. Tudom, hogy soha nem fogják ezt elismerni. Nem ez a lényeg.

Emlékeztek még arra, mit mondtam a brazíliai akadémián eltöltött pillanatról? Amikor azt mondtam, addig nem megyek vissza a farmra, amíg az apámat büszkévé nem tettem?

Nos, az apám nem kifejezetten érzelmes ember. Soha nem tudtam, mikor teszem igazán büszkévé. Karrierem nagy részét Brazíliában töltötte. De 2015-ben ott volt Berlinben, hogy végignézze ahogyan megnyerjük a Bajnokok Ligáját. Emlékszem arra, hogy miután a pályán megünnepeltük a győzelmet, a klub szervezett egy különleges bulit a játékosok családjainak. Át kellett adnunk a kupát azoknak az embereknek, akik segítettek elérni az álmainkat. Emlékszem, hogy amikor rám került a sor, hogy átadjam a trófeát az apámnak, és mindketten fogtuk, miközben lefotóztak minket.

Amit utána portugálul mondott valójában elég csúnya kifejezés, így nem fordítanám szóról szóra. De tulajdonképpen azt mondta: "Most az én fiam a jani!." És tudjátok mit? Úgy sírt, akár egy gyermek. Az volt életem legszebb pillanata.

Szombaton lehetőségem lesz arra, hogy egy újabb Bajnokok Ligája győzelemért lépjek pályára, egy nagyon ismerős ellenfél ellen. Mint mindig, ezúttal is megszállottan fogom tanulmányozni Cristiano játékát.

Mint mindig, meccs előtt ezúttal is belenézek a tükörbe, és a fejemben ugyanazt a filmet fogom lepörgetni. A képernyő elsötétül, és emlékezni fogok ezekre a dolgokra... A betonból készült ágyamra. A nedves talaj szagára. Az apámra, hátán a vegyszerekkel teli tartállyal. Az iskolához vezető 12 mérföldes útra. Az új ruhára. Az üres szekrényre. "Persze, hogy tudom merre van Sevilla."

A francba is, a semmiből jöttem!

Most itt vagyok. Hihetetlen, de itt vagyok.