Luis Rubiales lemondása nemcsak a női futball, hanem a józan ész győzelme is

Most, hogy Luis Rubiales, a spanyol szövetség elnöke hosszas huzavona után lemondott, felmerül a kérdés, hogy mit is tanultunk az ügyből.

Nem arra gondolok, hogy éltessük az újra diadalmaskodó és minden ízében hibátlan #MeToo-mozgalmat, ahogy arra sem, hogy minden férfi viselje a következményét annak, hogy ha nem beleegyezéses alapon gyakorol gesztust egy nő felé. Ezeken rég túl vagyunk.

A feszültségeket nem abban látom, hogy ne tudnánk megkülönböztetni a helyeset a helytelentől, hanem hogy sokszor a mozgalom és annak ellenmozgalmi jellegére adott válaszok azok, amelyek indulatokat szítanak, amitől mindenki befeszül, majd a ricsajban bemegy Jakupcsek Gabriella a Partizánba és elmondja, hogy “a férfiakat kiherélték”, és hogy “többet kellene beszélgetni”.

Ha úgy értelmezzük, hogy a „beszélgessünk többet” nemcsak egy vészkijárat arra, hogy beszéljünk róla, csak minél kevesebb konkrétumról, akkor javaslom, menjünk tovább, ne maradjunk meg az állandó “metában”: ne beszélgessünk arról, hogy beszélgetni kell, hanem tényleg tájékozódjunk, mert ha egy fontos folyamatnak megjelennek a csökevényei, akkor ne az legyen az első reakció, hogy megkérdőjelezzük a teljes mivoltát, hanem segítsünk inkább eligazodni benne.

Luis Rubiales a női csapat legnagyobb sikere közepette olyannyira elragadtatta magát, hogy megcsókolta a csapat egyik elismert tagját, Jennifer Hermosót – a képek tanúsága szerint az ölébe is ugrott. A felszínen ez csak egy csók, egy örömittas gesztus. A baj csak az, hogy Jennifer Hermoso sem romantikus kapcsolatban nem állt Rubialesszel, és nem is egyezett bele a csókba. Sokan ezt még nem bélyegzik erőszakos cselekedetnek (az „erőszak” túl erőszakos szó), hiszen Rubiales nem alkalmazott fizikai fölényt a játékos felett. Rubiales maga is azzal védekezett, hogy ez nem csók volt, hanem csak egy „csőrözés”, ami nem a legszerencsésebb magyar fordítás (a „peck” szót használta, mintha csak „odakapott” volna).

A #MeToo-mozgalmat sokan azért bírálják, mert egy ilyen aprónak tűnő gesztus is hasonló súllyal méretik meg a médiában, mint a markolászás vagy a molesztálás. A dolog megértéséhez viszont érdemes inkább úgy hívni a jelenséget, hogy az „erőszak liftje”.

Az erőszak liftjében az a trükkös, hogy bár nem erőszakkal kezdődik, mégis olyan szintre vihet, ami azzal végződhet (fontos a feltételes mód). A földszinten állva nem is kell szexista megjegyzéseket tenni, vagy más ügyek áldozatait hibáztatni, elég csak egy beleegyezés nélküli fotózásra, egy nem kívánt szexuális érintésre gondolni, vagy ha valaki már egy randi előtt is túl nagy vehemenciával érdeklődik a chatablakban. Ez az a szint, ahol még könnyű visszaverni azt, aki elszenvedője a helyzetnek: “jaj, hát nem úgy gondoltam” vagy “csak vicc volt”. Viccet viszont nehéz abból faragni, hogy a másik nem a vicc miatt, hanem kényszerből nevet.

Az áldozat ilyen esetekben nem is érzi magát áldozatnak. Ezért is fordul elő, hogy az ilyen helyzeteket megélt személyek azért nem állnak ki a nyilvánosság elé, mert félnek attól, hogy ha a világ elé teregetik a részleteket, a közvélemény legyintéssel fog válaszolni rá, mondván “hallottunk már ennél durvábbat is”. Attól viszont, hogy valaki még nem esett át vérfertőzéssel járó nemi erőszakon, igenis érdemes felismerni a jeleket és időben meghúzni a határt.

Jennifer Hermoso első reakciója sem egy udvarias nem volt, se egy visszalendített pofon, egyszerűen csak továbbállt, mert épp élete egyik legnagyobb sikerének örömében fürdött. Sokan azért kritizálták a játékost, mert a válasza nem volt konzisztens azzal, amit később mondott.

Hadd legyek itt személyes: gyerekkoromtól fogva nézek francia televíziót, ahol láttam elég sok cifra dolgot. Az egyik közülük Pierre Menes, aki évekig futballműsorokban tűnt fel és sportot űzött abból, hogy élő adásban nőket smárolt le színpadias módon. Egy dolog mindig feltűnt: amikor Franceska Antoniottit vagy Isabelle Moreau-t kapta le, a hölgyek hiába mosolyogtak a tapsvihar közepette – a kamerák vagy a többszáz örömében hujjogó ember miatt – a mosolyukban mindig volt volt valami zavarba ejtő. Menest szembesítették tetteivel: egyik kolléganője, Marie Portolano, akinek hol a szoknyáját húzta fel egy reklámszünetben, hol szexuális tweetekkel illetett, kérdőre vonta: a szembesítéskor Menes azt válaszolta, hogy a nőknek ma semmit nem lehet már mondani, hogy ha Portolano férfi lett volna, nem húzta volna fel a szoknyáját és hogy Portolano dekoltázsa nincs eléggé kivágva. Attól, hogy az érintett nők nem merték meglépni, hogy a műsor arról szóljon, hogy kikérik maguknak ezt a viselkedést, még nem jelenti azt, hogy a felháborodásuk ne lett volna jogos. Ugyanez érvényes Jennifer Hermosóra is.

Gyakran épp a visszamenőleges utalás miatt védekeznek azzal, hogy a mozgalom túl könnyen kriminalizálja a férfiakat, előszedve a klasszikus áldozathibáztatási fegyvereket („miért nem akkor szóltál?”, „nem a mozgalom miatt csinálod, hanem személyes okból!”). Rubiales egy ponton azzal hárított, hogy a kritikusai „hamis feminizmussal” lépnek fel ellene, és hogy a valódi céljuk nem az egyenjogúság elérése vagy a szexizmus visszaszorítása, hanem a személyes lejáratás – ami valljuk be, elég gyenge érv volt úgy, hogy képi bizonyíték volt a történésekről.

Rubiales azt is kifogásolta, hogy „médialincselésnek” volt kitéve, ami messzire vezető megállapítás. A liftes példánál maradva, más és más súllyal bír a földszinten lenni vagy a negyedik emeletig eszkalálni, és egy hangos rétegnek valóban addig ér a szava, amíg valaki el nem tűnik az „eltörlés” (cancelezés) homályában. Ennek mértékéről lehet eszmecserélni, működési szabályzatokat létrehozni, érzékenyítő belső workshopokat tartani. És van az a pont, ahol egyszerűen megállapítják, hogy ilyen emberrel nem tudnak tovább együtt dolgozni. Rubialesszel ez utóbbi történt, amire a válasza az volt, hogy a lemondásának beharangozott sajtótájékoztatóra kiáll, és többször is elismételte, hogy továbbra is kitart. Akkor vált egyértelművé, hogy a felek között visszafordíthatatlanul eltörött valami, ahogy az is, hogy a média még jobban fel fogja kapni az egymásnak feszülő szekértáborokat. A templomban éhségsztrájkoló anyuka vagy a tüntető ellenlábasok innentől csak hab volt a tortán.

Ha a Rubiales-botránynak van egy másik pozitív hozadéka az az, hogy fény derült olyan visszásságokra, melyek évtizedekig lappangtak a spanyol szövetségnél. Mint kiderült, a spanyol szövetségben több szinten is keringett a lift. A női felnőtt csapatot irányító Ignacio Quereda például rendszeresen csipkedte, fülön húzta és fenéken paskolta a játékosait, vagy tett szexuális célzatú megjegyzéseket olyan helyzetekben, ahol összezárva találta magát nőkkel a liftben (itt most egy tényleges liftről van szó). Korábban a játékosai szemet hunytak felette, mert tudták, hogy a szövetségnél befolyásos Quereda mozdíthatatlan volt (27 évig maradt a helyén), és ha válogatottban szerettek volna játszani, akkor ezt az árat kellett érte fizetniük. Ma viszont végre lehet beszélni róla, és megnyugtató a tudat, hogy a következő Ignacio Quereda nem fog 27 évig a helyén maradni. Az intézményi visszaéléseknek pont az olyan esetek, mint Hermosóé tudnak véget vetni.

Ami minket, nem női spanyol válogatott játékosokat illet, igenis támogatnunk kell azokat, akik itthon Cseh Lászlóhoz hasonlóan évekig tartó némaság után kiálltak elmondani, hogy amit korábban normális szokásmintának gondoltak, az valójában nem volt az. Ahogy az úszó gyerekek verése nemcsak az uszodára tartozik, úgy a női focisták helyzete sem csak az öltözőre. Azt tanulhatjuk meg belőle, szülőként, szakmabeliként, érintettként, hogy a cél érdekében nem kell minden kétértelműséget elviselni, és hogy létezik az a vonal, amit határozottan és érzékletesen meg lehet húzni.

Ami pedig minket, férfiakat illet, még nem válunk kontrollvesztetté attól, ha egy nő felemeli a szavát. Nem vagyunk kiherélve attól, hogy valaki nem várja meg, amíg megfogdossák, tisztességtelen ajánlatot kap, vagy lesmárolják a világ szeme láttára. Nem azért kell megtapsolnunk, ami Spanyolországban történt, mert a „MeToo” vagy a "woke-röplap" ezt írta, hanem mert a józan ész ezt diktálja.