Mohamed Salah pont akkor vált legendává a Liverpoolnál, amikor a klubnak a legnagyobb szüksége volt egy szerethető ikonra

Ma már senki sem ütközik meg azon, hogy a klubok a haladó (modern?) statisztikák segítségével próbálják kiaknázni a piacban rejlő lehetőségeket. Tíz évvel ezelőtt azonban még az újdonság erejének hatott, hogy egy klub – ráadásul egy tradicionális óriásklub – adatelemzők segítségével igyekszik felvenni a versenyt a gazdasági elittel. Alighanem Mohamed Salah volt az első olyan igazolás, ami minden futballszurkoló számára nyilvánvalóvá tette, hogy a Liverpool ezt pokoli jól is csinálja.

A folyamat nem az egyiptomi érkezésével kezdődött, Roberto Firminót már 2015-ben – még Jürgen Klopp érkezése előtt – leigazolták, és rá egy évre csatlakozott Sadio Mané, Georginio Wijnaldum, valamint Joël Matip is a csapathoz. Salah csak a Klopp-projekt második (na jó, két és feledik) évében került a klubhoz az AS Románál futott zseniális szezonját követően (15 gól és 11 gólpassz), és talán még a potenciálját alaposan felmérő adatguruk sem számoltak azzal, hogy egyből a Premier League legjobb játékosa lesz.

A Salah képességeivel kapcsolatos (külső) szkepticizmust két forrás táplálta. Egyfelől az, hogy volt már egy sikertelen próbálkozása a Premier League-gel a Chelsea-nél, másrészt pedig az, hogy az olasz bajnokságban futott be. Tényleg akkora dolog egy 20-25 gólos idényt összehozni abban a ligában, ahol Alessio ”máig nem hiszem el, hogy ennek az embernek volt jó éve” Cercinek is sikerült? Az egyiptomi azonban nem csak, hogy hozta a Serie A-s számait, de meg is duplázta azokat.

Ár-érték arányban már akkor is Salah lett volna az év igazolása a Premier League-ben, ha nagyjából azt hozza, amit Olaszországban, a 32 gólos szezonjával azonban felfoghatatlanul jó üzletnek bizonyult az érte leperkált 42 millió euró. Csak összehasonlításképp: a Manchester United azon a nyáron fizetett 85 millió eurót Romelu Lukakuért, a Chelsea 66 millióért szerződtette Álvaro Moratát, de még az Arsenalnak is befigyelt egy 53 milliós Alexandre Lacazette-transzfer.

Sok igazolás ott bukik el, hogy a klubvezetők nem ismerik fel időben, milyen tényezőknek köszönhetően játszott kiemelkedően egy adott játékos. Van, aki sokféle módon megállja a helyét, és kevésbé számít a környezet, mások viszont azért képesek egy-egy kimagasló szezonra, mert olyan rendszerben futballoznak, amit az erősségükre optimalizáltak. Ha hasonló környezetet tudnak biztosítani, akkor az ő esetükben is megoldható a váltás, ám az esetek nagy részében nem ez a helyzet.

Salah kapcsán például az az egyértelműen téves nézet alakult ki, hogy egy egyszerű szélső, akit elsősorban a kontráknál lehet jól használni. Ehhez képest ő a profilját tekintve inkább egy szélről induló csatár volt (Ian Graham a BBC-nek adott interjúban konkrétan szélső-csatárként hivatkozott rá), akit a gyorsasága mellett a technikája és a játékintelligenciája tett különlegessé. Liverpoolban ezt felismerték, majd szép lassan mindenkit – Kloppot beleértve – meggyőztek arról, hogy Salahot kell leigazolni.

A német szakembernek akkoriban Julian Brandt volt a kiszemeltje, akit jól ismert a Németországban töltött időszakból. Bár a Liverpool elemzői sem tartották rossz játékosnak, egyrészt úgy gondolták, van már hasonló profil (támadó középpályás) a keretben, vagyis nem adna akkora pluszt a csapatnak, másfelől a potenciálja sem annyira kimagasló, mint az egyiptominak. Brandt nagyszerű futballista lett, Salah viszont egyenesen világklasszis.

Az ő sikere tehát a rendszer sikere is volt egyben. A klubon belül már korábban is felismerték, hogy jó útra léptek az analitikával, de a robbanásszerű sikerével az egyiptomi lett az új Liverpool arca. A klub szempontjából persze nem az az érdekes, hogy a világ jobban felfigyelt a módszereik hatékonyságára, hanem az, hogy szép lassan a szurkolók is elkezdtek reménykedni. Ha ilyen csiszolatlan gyémántokat találnak, akkor nem számít, hogy a Manchester City tulajdonosai sokkal gazdagabbak, nem igaz?

A remény rá is fért a Liverpoolra, mert bár a 2013/14-es szezonban közel volt a bajnoki címhez, és csak az utolsó pillanatban maradt le a trófeáról, a klub meglehetősen nehéz periódusban volt. A 2014-es ezüstöt megelőzően sorozatban öt szezont zárt a top 5-ön kívül, utána pedig két egymást követő szezonban volt messze az angol elittől. Voltak, akik attól tartottak, sosem térhet vissza arra a szintre tartósan a Liverpool, mint amikor még Anglia legmeghatározóbb csapatai között tartották számon.

Salah érkezésével azonban teljessé vált a liverpooli támadótrió, és egy csapásra a Premier League legizgalmasabb csapatává váltak. Salah, Firmino és Mané fáradhatatlanul dolgozott a csapatért, a megszerzett labdákból pedig könyörtelen hatékonysággal alakították ki és fejezték be a helyzeteket. Tették mindezt úgy, hogy a három játékosért összesen nem fizetett annyit a Liverpool, hogy azzal bekerüljenek a top 5 legdrágább igazolás közé.

2018-ban – ekkor már Virgil van Dijk is a csapatot erősítette – Bajnokok Ligája-döntőt játszottak, holott még voltak nyilvánvaló hiányosságok a keretben. A nyáron aztán már ezeket is befoltozták, megalapozva ezzel a Premier League történetének legszínvonalasabb rivalizálását: 2019-ben 97, 2022-ben pedig 92 ponttal zártak a második helyen a bajnokságban, mindkettő a valaha volt legtöbb, ami nem ért bajnoki címet Angliában.

Ezekben a sikerekben Salah végig főszerepet játszott. Bár az első szezonjában összehozott 42 gólt (előkészítésekkel együtt értendő) még évekig nem tudta megközelíteni, a következő hat idényben 30-as átlagot hozott össze, és 26 találatnál kevesebb közreműködése egyetlen PL-szezonban sem volt. A félelmetes kiegyensúlyozottságát két dolognak köszönhette: folyamatosan meg tudott újulni Klopp rendszerében, és nagyon ritkán volt sérült.

Utóbbi részben adottság, részben pedig a profizmus kérdése. Salah nyilvánvalóan remek génekkel rendelkezik, de közben arról is legendák keringenek, mennyi extra munkát végzett az edzőteremben, hogy megfelelően felkészítse a testét. A 2018-as Bajnokok Ligája-döntőt követően például – ahol megsérült, miután Sergio Ramos egy pillanatra sportágat váltott – megerősítette a felső testét, hogy ellenállóbb legyen a fizikai kontaktokkal szemben.

Közben taktikailag is folyamatosan haladt a Klopp-rendszer evolúciójával. Kezdetben elsősorban a letámadásnál és az így kiharcolt átmeneteknél volt vezető szerepe a csapaton belül, de ahogy egyre inkább felkészült a mélyebb védelmek bontására a Liverpool, úgy mutatta meg ő is egyre többször a sokoldalúságát. Salah egy elképesztően komplex támadóvá vált: jól cselezett, de sosem öncélúan, és hiába tartották olykor önzőnek, előkészítésekben is a liga egyik legjobbja volt.

Salah a Liverpool történetének 3. leggólerősebb játékosa, csak Ian Rush és Roger Hunt előzi meg a sorban, és ő osztotta ki az 5. legtöbb gólpasszt is. Hosszasan lehetne vitatkozni azon, hányadik helyet érdemli meg a Liverpool legmeghatározóbb játékosait tartalmazó listáján, az azonban vitathatatlan, hogy a klub történetének legfontosabb játékosai közé tartozik. Azt pedig biztosan állíthatjuk, hogy a légiósok közül ő gyakorolta a legnagyobb hatást a klubra.

Jamie Carragher konkrétan úgy gondolja, hogy az angol bajnokságra is csak egy légiós gyakorolt nagyobb hatást: Thierry Henry. Ex-Liverpool-játékosként persze lehetne elfogultsággal vádolni Carraghert, de igazából nem mondott olyan nagyot ezzel. A PL góllövőlistáján csak angolok előzik meg (Shearer, Kane és Rooney), miközben ugyanannyi gólpassza van, mint David Silvának, és csak eggyel marad el Dennis Bergkamptól. Lehet, hogy még keveset is mondott azzal, hogy a második helyre sorolta.

Az öröksége szempontjából az sem mellékes, hogy soha nem látott magasságokba emelte az észak-afrikai labdarúgást, és hogy az egész arab világ számára szimbólum lett. Gyerekkorában rengeteg áldozatot kellett meghoznia, hogy focizhasson, és az egyiptomi bajnokságból (az El Mokawloon színeiben játszott) jutott el odáig, hogy háromszor is megválasztották az év játékosának a világ legerősebb ligájában. Talán csak az Aranylabda hiányzik egy tökéletes pályafutáshoz.

Ezen még érdemes elidőzni kicsit, az ugyanis nem tűnik méltónak az ő pályafutásához, hogy dobogója sem volt az év játékosa szavazásokon. Reálisan nézve három olyan év volt, amikor pályázhatott a címre: a két egyénileg legextrább szezonjában (2018 és 2025), valamint a BL-győzelem évében (2019). Utóbbi alighanem ott ment el, hogy bár nagyon jól játszott, rajta kívül Virgil van Dijk és Sadio Mané is hasonlóan extra teljesítményt nyújtott, és megoszlottak a szavazatok a liverpoolosok között.

Mivel általában az a játékos nyeri az Aranylabdát, aki BL-t nyert vagy valamelyik nagy válogatott tornán felért a csúcsra, Salah 2018-ban állt a legközelebb az elsőséghez, akkor ugyanis BL-döntőt játszottak, és jó pár klasszikus meccs fűződik a nevéhez abból a szezonból. (Végül a díjat Luka Modrić kapta.) Valahogy úgy alakult, hogy bár Salah folyamatosan nagyon jó volt, mindig rossz pillanatban játszott igazán jól, így mások kapták az egyéni elismeréseket.

A megítélésén azonban nem változtat érdemben, mint ahogyan az sem, hogy az utolsó liverpoolos szezonja meglehetősen balhés lett. Salah kimondottan nehezen viselte, hogy a csapat gyenge eredményei miatt kétségbeesetten kísérletező Slot őt is feláldozta, és miközben teljesen érthető volt a sérelme, nem lehet azt állítani, hogy az edző igazságtalan volt vele szemben. Az egyiptomi ugyanis az idén árnyéka önmagának, a 22 meccsen elért 5 gól és 6 gólpassz messze nem az a szint, amit megszoktak tőle.

Maga a búcsú tehát időszerűnek tűnik, és még az sem biztos, hogy olyan csúnya lesz a szakítás, mint amilyennek november tájékán kinézett. Egy Bajnokok Ligája-győzelem ugyanis mindegyik fél számára álomszerű lezárás lenne.