Topedző ülhet le a Manchester United kispadjára, de a feladat csak most kezdődik

Hétfőn megtörtént a bejelentés, amire a Manchester United szurkolói hónapok óta vártak: véget ért az Erik ten Hag-éra. Láttunk már csodákat, de a holland szakembert aligha érte váratlanul a döntés: az FA-kupa-győzelemmel nyert magának pár hónapot, a nyáron még erősítéseket is kapott, a csapata azonban csúnyán beragadt a rajtnál. Kilenc forduló után a Premier League-ben csak a 14. helyen áll az MU, az Európa-ligában pedig három kör után a 21. (ugyanannyi ponttal, mint a Fradi).

Miután a manchesteriek sem játékban, sem eredményességben nem léptek előre számottevő mértékben, nem maradt más választás, mint kirúgni az edzőt. A klubvezetés alighanem így is későn lépett, az előző hetek fényében nagy hiba volt szerződést hosszabbítani vele, majd egy újabb 200 millió eurós költekezést levezényelni vele. (A nettó kiadás kicsivel több mint 100 millió, mivel a nyáron több játékost, így Scott McTominay-t és Mason Greenwoodot is jó pénzért adták el.)

A hibát elismerték, tovább lehet lépni, a szezon pedig a gyenge rajt ellenére sem menthetetlen. A bajnoki címben nyilván nem érdemes gondolkodni (nem mintha reális cél lett volna), a BL-helyekért zajló küzdelemben viszont egy erős hajrával még versenyben lehetnek, ráadásul ott van még az Európa-liga, amelyben esélyesnek számít a csapat. Úgy tűnik, hogy a vezetőség is hasonlóan látja, ugyanis nem átmeneti edzőben gondolkoznak, hanem egy nagyobb névben.

Amorim már az előző szezonban közel állt ahhoz, hogy a Premier League-be kerüljön, a Liverpool ugyanis komolyan fontolóra vette a potenciális Klopp-utódok között. A portugál játékfelfogása sok tekintetben hasonlít a Klopp-féle filozófiához: mindketten az agresszív letámadásra épülő, ha úgy tetszik, a heavy metal foci hívei. Egy nagy különbség azonban akad a két szakember között: Amorim a kezdetektől fogva háromvédős rendszert alkalmaz, amitől nem szívesen szakad el.

Hogy nem ő lett a Liverpool edzője, javarészt erre vezethető vissza, a 2023 nyarán szerződtetett játékosok közül nem mindenkinek feküdt volna az Amorim-féle szisztéma, ráadásul új befektetésekre lett volna szükség, hogy átválthassanak a három belső védőre. Röviden: szakmailag nagyon magas polcra helyezték a portugál szakembert, csak épp úgy ítélték meg, a teljes csomaggal együtt túlságosan drága lett volna, ezért Arne Slot mellett tették le a voksukat.

Újabban pedig Pep Guardiola lehetséges utódjaként írtak róla a lapok, ami azok után, hogy a Manchester City a távozó Txiki Begiristain helyére a Sporting sportigazgatóját, Hugo Vianát igazolta le, eléggé magától értetődő pletykának tűnik. Egyelőre azonban még az sem biztos, hogy a nyáron megüresedik a Manchester City kispadja, a tulajdonosok ugyanis a háttérben a folytatásról győzködik Guardiolát. Ezen a téren tehát még sok dominó vár a sorsára.

Egy dolog vitathatatlan: a Manchester Unitednek szüksége van egy topedzőre. Tisztában voltak ezzel már akkor is, amikor a végéhez közeledett a Solskjær-éra, előbb – csak ideiglenes jelleggel – Ralf Rangnickot bízták meg a feladattal, majd a hosszas edzőkeresés után Erik ten Hagra tették a voksukat. A holland önéletrajza önmagáért beszélt, csakhogy más téren változatlanul a múltban ragadt az MU – az átigazolásaik átgondolatlanok és következetlenek voltak.

Az elmúlt két és fél év alapján nagy valószínűséggel kijelenthetjük, hogy Ten Hag kevés erre a szintre, azonban sokkal jobb szájízzel zárult volna a manchesteri időszaka, amennyiben egy működő struktúrába csöppen. Az edző azonban nem csak az egyik fogaskereke volt a gépezetnek, hanem olyan stratégiai jellegű döntéseket is meghozhatott, mint amilyenek az átigazolások – ő pedig mi mást tehetett volna, hozta a saját embereit.

A fociedzők többsége nem ért az átigazolásokhoz, mivel a napi teendőjük mellett – ami rendszerint egy konkrét ligára, esetleg néhány nemzetközi topcsapatra irányul – nem tudnak elég figyelmet fordítani a teljes piacra. Ha az aktuális edző által közelről ismert 500-600 játékos közül kell kiválasztani a legjobbakat, az pont olyan szörnyszülött átigazolásokhoz vezet, mint amilyeneket a Manchester United több ízben demonstrált.

Mindez az edzőjelöltek számára intő jel lehet: 2022-ig Ten Hag is ünnepelt szakembernek számított, akiben joggal bízhattak a szurkolóik, de még két év sem kellett, hogy rommá zúzza a hírnevét. Mostanra legalább annyival jobb helyzetbe került a Manchester United, hogy a nyáron kinevezett egy sportigazgatót Dan Ashworth személyében, akinél a korábbi munkái alapján jó kezekbe kerültek az átigazolások, ám a további átalakítások időbe kerülhetnek.

Ami mégis vonzóvá, de legalábbis érdekessé teheti a padot, az maga a Manchester United. 2013 óta csak sodródott az árral a klub, többször vált a nevetség tárgyává, mint ahányszor sikereket ünnepelhetett, és nemhogy a Premier League-ben, de még Manchester városában is mellékszereplővé vált. Egy ilyen alvó óriás feltámasztása olyan szakmai kihívás, amelyre valószínűleg sok edző képtelen nemet mondani.

Amorim bizonyította már, hogy megérett a továbblépésre, és készen áll a feladatra, hogy egy topligás csapatot irányítson. Miután 2021-ben bajnoki címre vezette a Sportingot – amivel egy 19 éves aszálynak vetett véget – nyert Portugál Kupát a csapattal, az Európa-ligában kiejtette az Arsenalt, az előző szezonban pedig újabb bajnoki címet ünnepelhetett. Egy győztes karakter, fiatalos lendülettel és a nagy edzőkre jellemző karizmával – nem véletlenül jósolnak neki hatalmas karriert.

Szezon közben mindig kockázatos új edzőt hozni, nem véletlenül szokták a klubok átmeneti kinevezésekkel áthidalni a nehezebb periódusokat. Jürgen Klopp-pal 2015-ben így kezdődött meg egy sikeres és hosszú távú projekt Liverpoolban, Thomas Tuchel egy szezon közben megörökölt kerettel vezette BL-győzelemre a Chelsea-t, de Carlo Ancelotti és Zinedine Zidane is vállalt későbbi sikereket megalapozó beugrást.

Ezek azonban inkább csak kivételek, és közös pontot jelent, hogy tökéletesen passzoltak az adott klub kultúrájához, sőt: szükségleteihez. Az sem mellékes, hogy zömmel olyan szakemberekről van szó, akik mindig is hajlandóak voltak alkalmazkodni a környezetükhöz, legyen szó a játékfelfogásról vagy épp a játékrendszerről. Amorim ellenben ragaszkodni fog a bejáratott 3-4-3-as rendszeréhez, amiből jelenleg hiányzik néhány építőkocka, és akad pár oda nem illő darab is.

Ten Hag alatt sok problémát okozott, hogy a keret csak részben volt alkalmas az általa is favorizált magas letámadáshoz. Vannak, akik nem csinálják jól (Rashford például), mások lábbal nem bírják ezt a terhelést (Casemiro és Eriksen), a védelemben pedig vannak páran, akik a sebességükkel lógnak ki. Amorimnak várhatóan további fejtörést okoznak majd a szárnyvédők (Dalot megoldás lehet, a másik oldal teljesen lyukas), valamint Bruno Fernandes szerepköre.

Mindez egyértelműen alátámasztja, hogy a Manchester United problémái nem szűnnek meg varázsütésre az új edző érkezésével. Ahhoz, hogy Amorim (vagy bárki más) kijuttassa a gödörből a klubot, a keretbe is alaposan bele kell nyúlni, megszabadulni azoktól, akik nem passzolnak a játékkoncepcióhoz, majd feltölteni a hiányposztokat. Nagy kérdés azonban, hogy az előző évek költekezései után mennyi mozgástere maradt egy újabb ráncfelvarrásra a Manchester Unitednek.