Két év költekezés után sem derült ki, mi az elképzelés a Chelsea-nél

Ha csapatépítésről van szó, durván leegyszerűsítve kétféle út létezik: lehet agresszíven, a jelennek igazolva, a pénzügyi határokat feszegetve bevásárolni az azonnali sikerek reményében, és lehet megfontoltan, egy hosszabb távú víziót szem előtt tartva erősíteni. Miközben előbbi azt jelenti, hogy már kvázi kész játékosokat hoznak, akik azonnali erősítést jelentenek, utóbbi esetében inkább a fiatalabb, nagy potenciállal rendelkező, de be nem futott futballistákat lehet elképzelni.

Mindkettőnek megvannak a maga kockázatai. A rutinosabb játékosokkal szemben nagyobbak az elvárások, ugyanakkor drágábbak, és ha a leigazolásuk nem hoz magával azonnali eredményeket, akkor máris izzadhatnak a könyvelői részlegen, hogy az utolsó garasokat is előteremtsék. A fiataloknál nagyobb az esélye a pénzügyi megtérülésnek (még viszonylag magas vételár mellett is benne van, hogy profittal adhatják el), ugyanakkor ez biztosan időbe telik.

Ez a két stratégia hosszú időn keresztül elkülönült egymástól, a piaci trendek változásaival azonban egyre inkább elmosódnak a határok. Manapság már szemrebbenés nélkül kérnek el egy nullkilométeres brazil tiniért 40-50 millió eurókat, a leggazdagabb európai klubok pedig szívesen teszik a zsetonjaikat a legújabb szupertinikre. Az olcsón bevásárolunk fiatalokból típusú építkezés tehát egyre nehezebb, vagy több pénzt kell beletolni, vagy kiforratlanabb játékosokat kell keresni.

Nem véletlen, hogy – legalábbis a legmagasabb szinten – egyre kevesebb klubot találunk, amelyik csak ezt, vagy csak azt a stratégiát követi. Miközben egy évtizeddel ezelőtt a Real Madrid még tisztán a sztárokra hajtott, manapság előszeretettel vadássza le a berobbanás előtt álló brazil tiniket, és ha lehetősége nyílik rá, a világklasszisokat is igyekszik magához láncolni. A fő szempont, hogy a keret minél tehetségesebb legyen, még ha egyeseknél kell is pár év, hogy a várt szinten teljesítsen.

A 2022-ben tulajdonost (és ezzel együtt stratégiát) váltó Chelsea azonban teljesen új, egyelőre bizonytalan kimenetelű úton jár. Három év alatt – és ebben csak azok vannak, akikért pénzt fizettek – 35 új játékos érkezett a londoni klubhoz, összesen 1 milliárd 387 millió euró értékben. Ha ebből levonjuk az eladásokból származó bevételeiket, akkor is 900 millió eurós befektetésről van szó, amely felfoghatatlanul nagy pénz ennyire kevés idő alatt.

A stratégiában azonban még csak nem is a befektetés mértéke a legérdekesebb, sokkal inkább az, hogy milyen típusú játékosokra költötték ezt a brutálisan sok pénzt. Miközben az új éra elején még akadt néhány rutinosabb érkező (Kalidou Koulibaly és Pierre-Emerick Aubameyang), a játékosok döntő többsége 18 és 25 év közötti (az igazolások átlagéletkora 22,7 év), akiket – nyilván könyvelési okokból – sokszor hét-nyolcéves szerződéssel kötöttek Londonba.

Akár még elismerően bólogathatnánk is azt látva, mennyire bátran építi a jövőjét a Chelsea, csakhogy itt két – legalábbis látszólag – egymásnak ellentmondó dolog feszül. Ha ennyit költ egy klub, azt a lehető leggyorsabban eredményekkel kell visszaigazolnia, ellenkező esetben – például a Bajnokok Ligája-szereplés híján – komoly anyagi problémák jelentkezhetnek. Aki viszont 18 és 25 év közötti játékosokba fekteti a pénzét, annak általában van ideje kivárni, mire beérik a munkája, mivel kevesebbet költött.

Ha valaki arra számított, hogy a brutális költekezés után lassítani fog a Chelsea, az tévedett. Ezen a nyáron tíz új játékos igazolt Londonba, a többség ráadásul egyértelmű, hogy nem az első csapathoz. Azok után, hogy az előző nyáron 39 milliót költöttek el két közepes képességű kapusra, idén is kiadtak 25-öt egy projektjátékosért, a már alapból túlzsúfolt támadósort a remek, de rettentő sérülékeny Pedro Netóval és az évek óta kallódó João Félixszel erősítették meg.

A Chelsea keretéhez a Transfermarkt szerint 41 játékos tartozik, ami brutálisan magas, figyelembe véve, hogy a legtöbb helyen a 25-26 fős keretet tartják ideálisnak. A káosz és a fejetlenség tünete, hogy a harmadik szezon elején már az ötödik vezetőedző ül a kispadon, ráadásul Enzo Maresca személyében egy olyan szakember került a padra, aki ezen a szinten még nem bizonyított. Mondani sem kell, a projekt folyamatos újraindítása sem a gyors sikerek irányába tereli a klubot.

Marescának egyébként pokoli nehéz feladata van, hiszen azt Graham Potter hosszú távra való kinevezése, majd villámgyors menesztése is megmutatta, valójában semmit sem jelent, ha ötéves tervről kezdenek beszélni a klub vezetői. Az olasz szakembernek úgy kell felvennie a Premier League ritmusát, hogy közben egy ormótlan keretet kénytelen menedzselni, tele olyan játékosokkal, akiket még egy másik edző elképzeléseihez igazítva igazoltak.

„Már megvan az a kezdő tizenegy, amit akartunk, és az a keret, amit akartunk” – nyilatkozta Maresca nemrég. „Én sem 42 játékossal dolgozom, ezt csak a kívülállók mondogatják. Valójában 21 játékossal dolgozom, a maradék 15-20 külön készül. Őket nem is látom. Nem akkora a káosz, mint az kívülről látszik. Azért vagyok, hogy döntéseket hozzak, és azon gondolkozzak, ki a legjobb a számunkra. Nem agyalok azon, hogy hány év van hátra a szerződésükből, ezzel nem foglalkozom.”

A nyilatkozat, ha lehet, csak még szürreálisabbá tette az egész helyzetet. Maresca elmondása szerint ugyanis a Chelsea első keretéhez tartozik 15-20 olyan játékos, aki pontosan tudja, hogy nincs jövője a csapatban, és a nyár végéig új helyet kell találnia, ha másképp nem is, legalább egy kölcsön erejéig. Ezt látva kész csoda, hogy mind a mai napig vannak olyan fiatalok, akik örömmel írnak alá a Chelsea-hez, és nem csapják le a telefont az első ajánlat után.

Egy dolog biztos, előbb vagy utóbb (és a nullák számát elnézve inkább előbb) valaminek változnia kell. Talán beleférne még egy szezon Bajnokok Ligája nélkül, mielőtt úgy igazán szorult helyzetbe kerülnének, de sokkal több egészen biztosan nem. Márpedig Angliában, ahol évről évre egyre nagyobb a verseny a top 4-be, de akár a top 6-ba kerülésért, ez csinos kihívás egy szinte nulláról indított projekttel.