A megalázó Manchester United-vereség a bizonyítéka, a nagy pénz nem feltétlenül jelent nagy focit

A rossz szezonkezdet katasztrofális fordulatot vett: a világverőnek aligha nevezhető Brentford 4-0-ra átgázolt a Manchester Uniteden, és Thomas Frank együttese ennél akár nagyobb különbséget is kialakíthatott volna. Totális káosz, totális szervezetlenség, totális megsemmisülés – Erik ten Hag számíthatott arra, hogy nehéz dolga lesz az Old Traffordon, az viszont aligha volt benne a pakliban, hogy már két hét elteltével a válságmenedzselésen kell törnie a fejét.

Márpedig két fordulót követően ez a helyzet, a következő körben pedig az ősi rivális Liverpool vár a csapatra.

Mi is többször írtunk a nemzetközi labdarúgómezőny visszafordíthatatlannak tűnő szétszakadásáról; az elit évről évre szűkül, az anyagi különbségeket jelző olló folyamatosan nyílik, és ez még arra a bajnokságra is igaz, amelyik a legjobban figyel a források arányos visszaosztására. A pénz azonban – és erre a Manchester United a legjobb példa – még mindig nem minden; a hibahatárt kétségkívül megnöveli, a koncepciótlanságot azonban csak átmenetileg teszi lehetővé.

Láttunk már példát arra, hogy az ész nélkül összevásárolt sztárokra támaszkodva többé-kevésbé sikeres lett egy csapat, a fenntartható sikerekhez azonban elengedhetetlen a tudatosság. Ez utóbbi – és ez nyilván nem újdonság – a Manchester Unitedből nagyjából Sir Alex Ferguson visszavonulása óta hiánycikknek számít, és ha volt is példa arra, hogy részben egy edző víziója mentén igazolt a klub, előbb-utóbb mindig eljött az a pont, amikor ezt felülírta valamilyen (üzleti) érdek.

Szemben az MU-val, ahol az anyagi lehetőségek szinte végtelen lehetőséget jelentenek az átigazolási piacon, a Brighton és a Brentford hosszú évek tudatos koncepciójának köszönhetően maradhatott a felszínen. Mindkét klubra jellemző a moneyball-felfogás, vagyis, hogy elsősorban a futballpiac alulértékelt játékosaira vadásznak, akiket a saját rendszerükben felépíthetnek, és aztán eladhatnak busás profittal.

Graham Potter évek óta bizonyítja a Brighton kispadján, hogy egy kicsinek elkönyvelt csapat is képes kimunkált, olykor a nagyokat is megszégyenítő pozíciós játékra építeni, még ha a támadóharmadban olykor hiányzik is a minőség. Frank Brentfordja pedig azt a bravúrt hajtotta végre, hogy a Championshipben dominánsan futballozó csapatként zökkenőmentesen állt át a Premier League-re, mivel a stáb pontosan tudta, mely erényeiket tudják átültetni az élvonalra.

Ezekből az erényekből a Manchester United is kapott egy jó adagot: masszív letámadás, villámgyors támadások és – jelen esetben – gólok. Az MU próbált hátulról építkezni, ám a szervezetlenség szembetűnő volt, a játékosok pont azt csinálták, amit az edzői stáb elképzelt – mármint a Brentford edzői stábja. A manchesteriek nem azért adtak el ennyi labdát, mert a játékosok nem tudnak passzolni, egyszerűen csak újra és újra belesétáltak a Brentford által állított csapdákba.

Nem véletlen, hogy Ole Gunnar Solskjær alatt teljesített a legkiegyensúlyozottabban a posztfergusoni érában az MU. Az igazolások megemelték annyira a csapat padlóját, hogy az első négy közelében legyenek, ugyanakkor Solskjær szűkösebb eszközkészlete miatt a plafon is alacsonyabbra került. Viszont a norvégnak legalább sikerült valamilyen szinten egyben tartani a csapatot azzal, hogy a pályán és a pályán kívül is megtalálta az egyensúlyt, ami elegendő volt a riválisok botlásainak kihasználásához.

Hiába hozott most egy olyan edzőt Ten Hag személyében a klub, aki konkrét vízióval rendelkezik a játékról, ez nem teheti jóvá az évtizedes viszonylatban zajló koncepciótlanságot. Sőt: rövid távon talán még ki is élezi azt, hiszen azok a játékosok, akik a holland rendelkezésére állnak, javarészt nem az ajaxos futballiskola miatt kerültek a klubhoz. Arra pedig a brentfordi négy gól is rámutatott, hogy néhányan egyáltalán nem alkalmasak arra a játékra, amit Ten Hag játszatni szeretne.

És ez sem újdonság igazából, hiszen azt már a holland kinevezésekor jelezték a szakértők, hogy David De Gea passzjátéka nagyon kevés ehhez a rendszerhez, vagy, hogy a középpályára nem lesz elegendő a Scott McTominay-Fred tengely. Mégsem nagyon erőlködtek a nyáron, hogy ezeket a problémákat orvosolják, még a De Gea mögött csak epizódszerephez jutó Dean Henderson is távozott, középre pedig jóformán csak Frenkie De Jong merült fel azok közül, akik valódi erősítést jelenthetnek.

Az átigazolásokkal kapcsolatos hírek ráadásul nem sok jót vetítenek előre, inkább ugyanazt a pánikvezérelt működést, amely a mostani szintre züllesztette az MU-t. Az erősítésnek szánt Adrien Rabiot képességekben jobb futballista az említett McTominaynél és Frednél, de ő sem feltétlenül az a játékos, aki a manchesteriek Fabinhója vagy Rodrija lehet Ten Hag rendszerében. Az alapvető problémákat tehát aligha fogja ezen a nyáron megoldani a klub, ami szenvedős szezont ígér.

Ten Hag bizonyítottan remek edző, aki nem csak azért emelkedett ki, mert az Eredivisie csapatait kellett legyalulnia a szezon nagy részében. Hollandiában viszont nem csak egy erős keretet kapott, de olyan játékosokkal dolgozhatott, akik valamilyen tulajdonságukból kifolyólag tökéletesen megfeleltek a Ten Hag-féle foci elvárásainak. Eközben Manchesterben a négyzet alakokat kellene belepréselni a háromszög formába, miközben azon is lehet vitatkozni, négyzetek-e egyáltalán a négyzetek.

Pár évvel ezelőtt Mikel Arteta hasonló (a rutin tekintetében rosszabb) helyzetben találta magát a posztwengeri sokkból lábadozó Arsenalnál. A rendelkezésére álló játékosok többsége alkalmatlan volt arra a focira, amit a baszk megálmodott, ezért rövid távon kénytelen volt alkalmazkodni a lehetőségeihez. Ehhez viszont az kellett, hogy a klub kitartson mellette a legrosszabb pillanatokban is, amikor teljesen kilátástalannak tűnt a csapat játéka, és még a szurkolók is a fejét követelték.

Tavaly már konkrét koncepció mentén igazolt az Arsenal, amelynek látható eredményei voltak a pályán, idénre pedig sikerült úgy megerősíteni a keretet, hogy az Ágyúsok a papírforma szerint is odaérhetnek a top 4-re. De vajon Manchesterben, ahol a szurkolótábor még kritikusabb, lesz-e annyi türelem, hogy megvárják a Ten Hag-reform végét? És ami még fontosabb: javul-e annyit a kiválasztás terén az MU, hogy megtöltsék tartalommal a holland edző játékrendszerét?

A végén ugyanoda lyukadunk ki: a Manchester Unitednél elsősorban nem az edzőkkel és a játékosokkal volt baj (értelemszerűen egyik fronton sem volt tökéletes a helyzet), hanem szervezeti szinten került mély válságba a klub. Amíg ez nem változik, nagyjából mindegy, kit ültet le a kispadra a vezetőség, vagy, hogy mekkora sztárokat igazol le – a Liverpoolok és Manchester Cityk világában ez édeskevés a sikerhez.

Apropó Liverpool: jövő héten az Old Traffordra látogat Jürgen Klopp csapata, vagyis a Brighton és a Brentford után egy újabb makulátlanul vezetett klubbal kerül szembe az MU. Azzal a lényeges különbséggel, hogy ezúttal a keret minősége is a Manchester United ellen szól.

Minden nap hírlevelet küldünk az olvasóinknak, amiben az előző nap legfontosabb sporthíreit, az elemzéseinket és persze sok más érdekességet is megmutatunk. Az Eurosport hírlevelére ezen a linken lehet feliratkozni.