Wenger és Ferguson utódainak leáldozott, új kezekbe kerül a hatalom az angol fociban

Az angol futballt sokan a menedzseri teljhatalom utolsó bástyájának tartották. Hogy brit menedzserek mennyire idegenkedtek ennek megváltozásától, azt jól jellemezte Arsene Wenger, az Arsenal korszakos vezérének nyilatkozata, amikor karrierje vége felé, 2017-ben felmerült, hogy sportigazgatót neveznének ki felé.

Egyrészről persze Wenger kifakadása egy korábbi hatalmát féltő vezető ellenállásaként is értelmezhető, aki a romló eredmények mellett egyre nagyobb nyomást érzett a vállán, ahogyan a klubvezetők lassan rájöttek, a sokáig működő vezetési rendszere mellett lassan elhaladt a kor. A nagyobb képet nézve viszont, ez a folyamat a Manchester Unitedet bő negyedévszázadon át irányító Sir Alex Freguson 2013-as visszavonulása után a teljes angol focin érzékelteti hatását, még ha nem is megy minden zökkenőmentesen.

Mi sem igazolja ezt jobban, mint az Arsenal útkeresése a Wenger utáni időkben. A francia távozása után egy teljhatalmú vezetőről az egymás mellett létező, kilenc különböző részlegre álltak át, hogy aztán három évvel később Mikel Arteta újból jóval nagyobb döntési jogkört kapjon. Jól jelzik ezt a hivatalos megnevezések is: Unai Emery hivatalosan vezetőedző volt, hogy aztán először Arteta is ezt a pozíciót kapja, később viszont „előléptették” menedzserré.

A Premier League talán a legjobb, és a legnézettebb bajnokság az egész világon, de az ilyen esetek jól mutatják, milyen problémásan alkalmazkodik egy olyan rendszerhez, ami a kontinens nagy részén már hosszú évekkel ezelőtt elterjedt. A modern foci többé már nem a mindenható menedzserekről szól, akik megteremtik egy klub stílusát és kultúráját. Ez már egy felsőbb szintű vezetés feladata, ezzel biztosítva, hogy bár edzők jönnek és mennek, bizonyos dolgok mégis állandóak legyenek.

David Webb, aki korábban a Huddersfieldnél és a Tottenhamnél is betöltött vezető szerepet a technikai stábban, úgy látja, hogy ennek a folyamatnak a kulcsa az őszinteség.

Más klubok a hierarchia rendezetlenségével küzdenek. Azt pletykálják, hogy az Everton múlt héten kirúgott sportigazgatója, Marcel Brands egyáltalán nem értett egyet a nyáron érkező edző, Rafael Benitez kinevezésével, kettejük viszonya pedig az elejétől rossz volt. Közben a Tottenhamnél nyáron sportigazgatói állást kapó Fabio Paratici mindössze 17 meccs után elküldte az általa kinevezett Nuno Espirito Santót, hogy helyére Antonio Conte kerüljön, sokan pedig ebben a klubot irányító Daniel Levy kezét látták. Bonyolult, ugye?

A Manchester Unitednél a korábbi középpályás, Darren Fletcher lett a klub történetének első technikai igazgatója, de beleszólása a tényleges döntésekbe mindig is kérdéses volt, most pedig nyakára hozták Ralf Rangnickot, aki egyelőre a csapat ideiglenes vezetőedzője, nyártól pedig elvileg hivatalosan „tanácsadói” szerepben felel majd a klub döntéshozatalának megreformálásáért.

"Az őszinteség az edző válláról is leveszi a terhet. Ők sok dolognak az arcai – a játékstílusnak, az eredményeknek – de a helyzet mégis az, hogy ők jönnek és mennek, hozzátéve a klub építéséhez. Ha jól teljesítenek, természetes, hogy továbbállnak, ilyenkor pedig a sportigazgató feladata, hogy olyan edzőt találjon, aki képes továbbvinni ezt a filozófiát.” – mondja Webb.

Ma már öt kivételével minden Premier League klubnál van egy magas szintű technikai vezető. A pontos címek elég változatosak, ezek azonban David Giles, a Brentford társ-technikai igazgatója szerint majdnem mindig ugyanazt a feladatkört takarják. Bárhogy is hívják ezt a vezetőt, az edző kinevezése az ő feladata kéne, hogy legyen.

A Brentford azon csapatok egyike, ahol a munkamegosztás az utóbbi években tökéletesen működött, a csapat pedig ennek is köszönhetően a harmadosztályból mára az élvonalba jutott. Thomas Frank edzőként nyilván a csapatért felel, míg a két igazgató közül Ankersen sokkal inkább a nagyobb képet nézte és Gilesnek jutottak a mindennapi teendők. A hierarchia tetején pedig ott van a klub tulajdonosa, Matthew Benham.

A lassú átalakulás egyik következménye lett, hogy az angol csapatok nem igazán bízták hazai szakemberekre ezeket a feladatokat. Bár a korábban Tottenhamnél dolgozó Paul Mitchell és a Liverpoolt irányító Michael Edwards sikeresek voltak, kevés az igazán kiemelkedő angol igazgató, ahogy egykori játékosok sem kapnak ilyen szerepet, mint mondjuk Marc Overmars az Ajaxnál, vagy Leonardo a PSG-nél.

A legnagyobb csapatok még mindig a külföldi szakembereket preferálják. Az Arsenalnál a brazil Edu a technikai igazgató, a Chelsea-nél ez a pozíció orosz Maria Granovskaia kezében van, míg a Tottenhamnél Paratici olaszként, a Manchester City-nél Txiki Begiristain pedig spanyolként végzi ezt a munkát. A United is épp most nevezte ki a német Rangnickot a brit Fletcher mellé.

"Amikor én kezdtem ezt a szakmát, volt egy negatív stigma az angolokon, mivel más európai kultúrák – a németek, a hollandok, a franciák vagy a spanyolok – már évekkel ezelőtt elindították ezt a folyamatot. Kulturálisan Angliában mi még mindig eltávolodóban vagyunk attól, hogy a menedzser irányítja a klubot.” – meséli Webb.

A szakma gyökértelenségét a szigetországban az is jól jelzi, hogy nincs egyenes karrierút, ami ilyen pozíciókba vezetne. Webb éveken át dolgozott értékesítőként és iskolában is, mialatt szabadidejében járta a kontinenst tanulta az edzősködést, míg Giles egy befektetési alapnál volt interjún, mielőtt a Brentford-tulaj Matthew Benham cégéhez csatlakozott adatelemzőként. Újabban az Angol Labdarúgó Szövetségnek (FA) van hivatalos „technikai igazgató képző” kurzusa, a legutóbbi, októberben záró csoport 12 tagjai pedig a Chelseatől a negyedosztályú Forest Greeing változatos helyeken találtak állást.

Egyvalamihez viszont minden sportigazgatónak értenie kell, mert végsősoron ezen múlik sikerességének megítélése, ezek pedig az átigazolások.

„Én és Rasmus vagyunk a csapat igazgatói, ezzel jár a felelősség, hogy elszámoltathatóak vagyunk pénzügyi és szakmai kérdésekben. Mi vagyunk a felelősek, ha valami rosszul sül el.” – állítja Giles.

Persze, az átigazolások sosem voltak egy egyszerű üzlet, az utóbbi években pedig csak tovább bonyolódtak. Ennek oka elsősorban a játékosügynökök megjelenése és elszaporodása, ami már teljesen nonszensz mértéket ölt. 2015-ben, mielőtt a FIFA lazított a terület szabályozásán, nagyjából 4-500 ügynök volt Angliában… mára a számuk 2000 körül van.

"Mondhatjuk, hogy a helyzet nem egyszerű. Annak kéne történnie, hogy a játékos képviselőjével tárgyalunk, aki cserébe ezért fizetést kap a játékostól. Így a legtisztább. Ennél sokkal bonyolultabb a helyzet, ha több ügynök érintett egy átigazolásban. Egy technikai igazgató élete ritkán egyszerű” – mondja Giles.

Mégis, a munkakör lassan, de biztosan Angliában is teret nyer magának. Be kell látni, hogy a jövőt nem a Wengerhez és Fergusonhoz hasonló korszakalkotó menedzserek jelentik. Ettől még az egy klub identitását meghatározó szakembereket nem kell teljesen eltemetnünk. Csak éppen más munkakörökben kell keresnünk őket.

Forrás: ESPN