Cristiano Ronaldóval rengeteg gólt, és megannyi problémát vett a nyakába a Manchester United

Adott egy játékos, aki valaha a legjobb volt a posztján, számtalan nagy mérkőzést döntött el karrierje során, és a világbajnokság kivételével minden jelentősebb trófeát besöpört csapataival. Aki 30-on túl is eredményes maradt, köszönhetően annak, hogy évtizedes viszonylatban figyelt a teste visszajelzéseire, kihasználta a modern sporttudományos vívmányokat, az edzésmódszerektől kezdve egészen a táplálkozásig bezárólag. És aki a közösségi oldalakon a kluboknál is nagyobb táborral rendelkezik.

Ezt a kérdést alighanem feltette 2018-ban a Juventus vezetősége is, rá három évre pedig – már a sokasodó intő jelekkel együtt – a Manchester Unitednél is mérlegelték. Mindkét helyen úgy ítélték meg, hogy Cristiano Ronaldo leigazolásával közelebb kerülnek a célokhoz; Torinóban ez kimondottan a Bajnokok Ligája volt, amely sorozatban Ronaldo zsinórban háromszor vezette győzelemre a Real Madridot, Manchesterben pedig a poszt-Ferguson-éra első Premier League-sikere.

Ronaldo a Juventus színeiben 134 mérkőzésen 101 gólt és 22 gólpasszt jegyzett, azaz lényegében minden találkozón összehozott valamilyen formában egy találatot. 2019-ben és 2020-ban olasz bajnoki címet ünnepelhetett a csapatával – első olaszországi szezonjában az év játékosának is megválasztották – 2021-ben pedig az Olasz Kupával teljessé tette a kollekcióját a Juventus hazai sorozataiban. Mégis kétséges, mennyire lehet sikeresnek tekinteni ezt az időszakot.

A torinóiak ezekben a sorozatokban már a Ronaldo előtti években is domináns teljesítményt nyújtottak, sorozatban hétszer nyerték meg a Scudettót, a Coppa d’Italiában négy egymást követő sikert könyvelhettek el. Hogy az éra minden szempontból a klub történetének legjobbja legyen, egyedül az európai siker hiányzott a sorból, amihez 2015-ben és 2017-ben is közel került a klub, ám előbb a Barcelona, majd a Real Madrid páholta el a Juvét a Bajnokok Ligája döntőjében.

Az álomhoz azonban Ronaldóval sem kerültek közelebb, sőt: 2019-ben még eljutott a klub a BL-negyeddöntőig (amihez a portugál egyéni villanása kellett az Atlético Madrid elleni párharcban), a rá következő két évben viszont már a nyolcaddöntőben búcsúzott a Juventus. Ráadásul nem világverő csapatokkal szemben véreztek el: a Lyon, illetve a Porto állította meg a torinóiak menetelését, míg a 2019-es negyeddöntőben a remekül összerakott, de mégis kevésbé esélyes Ajax.

Hogy a projekt ebből a szempontból besült, az elsődlegesen nem Ronaldo, hanem a Juventus vezetőségének a hibája, amely rosszul mérte fel a keret akkori erejét. Abból indultak ki, hogy az alapok megvannak a sikerhez, és ha egy extraklasszis, kimondottan a clutch-pillanatoknak élő támadóval megtámogatják, az elviszi őket a végső győzelemig. Ebből a szempontból hasonló helyzetben érezhette magát a Manchester United vezetősége is.

Azon természetesen lehet vitatkozni, hogy elsősorban szakmai szempontok vezérelték-e a klubot, amikor a nyáron – látva a városi rivális City érdeklődését – akcióba lendült. Annyi bizonyos, hogy a döntés egy részét az érzelmek fűtötték: egyrészt az a lehetőség, hogy visszacsábítsák az utolsó játékosukat, aki a klub színeiben vált nemzetközi szupersztárrá, másrészt elkerülve azt a presztízsveszteséget, hogy épp Manchester másik felén térjen vissza Angliába.

Az MU nyári igazolásai mindenesetre Ronaldótól függetlenül is azt sejtetik, hogy bele akartak szólni a bajnoki címért folytatott küzdelembe, a védelembe megszerezték Raphaël Varane-t a Real Madridtól, és 85 millió fontért elhozták Jadon Sanchót a Borussia Dortmundtól. Ezzel a manchesteriek a három fő hiányposzt közül kettőt befoltoztak, és már csak a középpálya közepén tátongó lyukkal kellett volna kezdeni valamit, hogy a bajnokesélyesek között lehessen számon tartani a csapatot.

Ronaldo, bárhol is járt, mindig akkor tudta kihozni magából a maximumot, ha az ő stílusához igazodva alakították ki körülötte a csapatot. Manchesterben Wayne Rooney vett le sok terhet a vállairól azzal, hogy gyakran két ember helyett dolgozott, később a Real Madridban Karim Benzema vált a zongoracipelővé, miközben a portugál futószalagon szállította a gólokat. Ronaldo távozását követően mindketten előléptek első számú gólfelelőssé, miután a játék fókusza rájuk helyeződött a portugál hiányában.

Hasonló volt az elképzelés Torinóban is. Eleinte a melós középcsatár, Mario Mandžukić törte az utat Ronaldónak, később beállt a sorba az a Gonzalo Higuaín is, aki anno épp azért távozott a Realtól, mert Benzema jobban kiegészítette az ötszörös aranylabdás játékát. Közben viszont a klub addigi első számú játékosa, Paulo Dybala teljesen háttérbe szorult, az edzők pedig – főleg a dogmatikus Maurizio Sarri panaszkodott erről – nem tudták a saját ízlésükhöz szabni a csapat játékát.

Manchesterben ehhez hasonló kiszolgáló személyzet – tekintve, hogy a keretet nem CR igényei szerint alakították ki –, nem állt a rendelkezésre, amely az első fordulóktól kezdve gúzsba kötötte Ole Gunnar Solskjaer kezét. A norvég sosem tartozott a ligát lassacskán meghódító taktikai géniuszok közé, de szép lassan megtalálta mindenkinek a helyét a rendszerben, amelyben ráadásul egyszerre tudott remekül működni Paul Pogba és Bruno Fernandes.

Fernandes 2020 januárja után egyértelműen a csapat első számú játékosává lépett elő a pálya centrumában, másfél szezon alatt 24 gólt lőtt és 20 asszisztot osztott ki. Pogba eközben a hosszú sérüléséből felépülve a pálya bal szélén kapott helyet, amely szerepkörben sokkal jobban érezte magát, mint amikor hatosként kellett helytállnia. A nyitófordulóban a Leeds United ellen ezen a poszton négy gólpasszt kiosztva az egyik legemlékezetesebb teljesítményét nyújtotta vörös mezben.

Ronaldo érkezésével Solskjaer kénytelen volt belenyúlni a játékrendszerbe. Papíron a portugál került a középcsatár helyére, ami azt eredményezte, hogy a kezdetben kilencesként számításba vett Mason Greenwood (aki két meccsen két gólt szerzett ezen a poszton) visszakerült a jobb szélre, a jobbszélsőként igazolt Sancho elsősorban bal oldalon kapott helyet, Pogbát pedig ismételten vissza kellett rendelni a védelem előtti posztra.

A Manchester United már a korábbi években is hajlamos volt arra, hogy túlzottan egyoldalasan játszott, és elsősorban balról építgette a támadásait, az ellenfelek pedig igyekeztek inkább a jobb oldalra terelni a játékot. Onnan ugyanis a nyilvánvalóan nem szélső, és inkább a pálya centruma felé mozgó Greenwood mellett Aaron Wan-Bissaka felfutásai okozhattak volna veszélyt, ám az angol válogatott jobbhátvéd soha nem a labdás játékáról volt ismert.

A portugál érkezésével még tömöttebb lett a pálya bal oldala: bár papíron középcsatárt játszik, továbbra is előszeretettel mozog ki a szélek felé, abba a zónába, amelyben Fernandes is szeret feltűnni, és ahol elméletben egy másik bal oldali támadó is (Marcus Rashford, Sancho, Pogba) szerepel. Ráadásul erről az oldalról a szélsőhátvéd is képes zavart okozni a felfutásaival, Luke Shaw alávágásai rendkívül hasznosak voltak az előző idényben.

A szerkezeti problémák ellenére Ronaldo jól kezdte az idényt: a Newcastle ellen duplázott, a Bajnokok Ligája csoportkörében valamennyi mérkőzésén eredményes volt, minden sorozatot figyelembe véve 25 mérkőzésen 14 gólnál és 3 gólpassznál jár. Számíthattak rá a kiélezett helyzetekben is, a Villarreal és az Atalanta ellen egyaránt győztes gólt szerzett a meccsek hajrájában, amely kulcsfontosságúnak bizonyult a továbbjutáshoz.

Csapatszinten azonban nem lépett előre a Manchester United, és ezen egyelőre a december elején kinevezett Ralf Rangnick sem tudott változtatni, amin persze kár is csodálkozni. A német futballforradalomban oroszlánrészt vállaló taktikus az intenzív letámadásra építő rendszeréről vált ismertté, ám ehhez a filozófiához nincsenek meg az alapok. Ronaldótól nem függetlenül, ám nem kizárólag miatta.

Rangnick eleinte a védjegyévé vált 4-2-2-2-es formációt alkalmazta, ám a csapat védekezése nem vált sokkal kompaktabbá, ráadásul a két tízes posztra sem feltétlenül talált megfelelő embert: Fernandes mellett Sanchót próbálgatta itt, de az angolnak nem ez a legerősebb pozíciója. Éppen ezért az edző változtatott, és a legutóbbi meccseken már háromfős középpályát alkalmazott, amelyben Scott McTominay volt a leghátsó ember, Pogba és Fernandes pedig egy sorral előrébb szerepelt.

A német érkezése óta védekezésben valamelyest javult a csapat teljesítménye – bár ebben az edzőváltások után mindig magára találó David de Geának is nagy szerepe volt – 12 mérkőzés alatt 9 gólt kapott, míg a Solskjaer-éra utolsó 12 találkozóján 24-szer találtak a United kapujába. A pálya másik végén viszont komoly gondok vannak: hiába próbálkozik gyakran lövésekkel a manchesteri csapat, ezekből elvétve születik gól.

Jelenleg a Manchester United hatodik helyen áll a bajnokságban, de csak egy pont választja el a BL-indulást érő pozícióban várakozó West Hamtől. Nagyobb gond viszont, hogy Rangnick viszonylag barátságos sorsolás mellett vette át a csapat irányítását, és márciustól kezd csak igazán bedurvulni a helyzet, amikor az Atlético Madrid elleni párharcok mellett a Cityvel, a Tottenhammel, a Liverpoollal, a Leicesterrel és az Arsenallal is rövid időn belül összecsap a United.

Amennyiben nem szerzi meg a negyedik helyet a Manchester United, az komoly változásokat hozhat a nyáron, akár Ronaldo sorsát is meghatározhatja, a portugál ugyanis trófeákért szeretne harcolni a pályafutása utolsó produktív éveiben is. Más kérdés, hogy vajon van-e olyan klub a világon, amelyik ki tudja még aknázni Ronaldo legerősebb tulajdonságait anélkül, hogy azzal súlyos áldozatokat hozna a csapategyensúly rovására.

Minden nap hírlevelet küldünk az olvasóinknak, amiben az előző nap legfontosabb sporthíreit, az elemzéseinket és persze sok más érdekességet is megmutatunk. Az Eurosport hírlevelére ezen a linken lehet feliratkozni.