A Manchester United jól járhat, CR kevésbé: kívül-belül átalakíthatja a klubot az új edző

Sokszor és sok embertől elhangzott a Manchester United Way, azonban azt kevesen definiálták érdemben, mit is jelent ez a kifejezés pontosan. Abban a legtöbben egyetértettek, hogy ehhez hozzátartozik az utánpótlásból érkező játékosoknak szavazott bizalom, a feltétel nélküli támadójáték, pluszban az, ami a Ferguson-érában a legfőbb jellemzője volt a klubnak: a győztes kultúra, amivel éveken át dominálták az angol bajnokságot.

Solskjær visszatérését több korábbi MU-játékos épp azért üdvözölte, mert a személyében egy olyan edző került a kispadra, aki testközelből figyelhette, hogyan dolgozik Ferguson, milyen elvek mentén építi a csapatát, a klub pedig – először a poszt-fergusoni érában – a bizalmat is megszavazta az aktuális menedzsernek. Ahhoz viszont már egy jó adag elfogultság kellett, hogy Solskjær munkájában észrevegyék a régi dominancia helyreállításának lehetőségét.

Kétségtelen, hogy a norvégnak voltak remek időszakai a United élén, ráadásul az öltözői viharokat is sikerült kellően lecsendesítenie, ez utóbbi egyik elődjének sem sikerült igazán. Valamelyest stabilizálta is az MU teljesítményét, a bajnokságban egymást követően két idényt zárt dobogón, sikerült döntőbe jutni az Európa-ligában, és az akadémistáknak is lehetőséget biztosított, Scott McTominay, MarcusRashford és Mason Greenwood egyaránt meghatározó játékossá vált.

Solskjær jelenléte és a homályosan megfogható Manchester United út vagy módszer között azonban feszült némi ellentét, amelyre Michael Cox néhány hete az Athleticen hívta fel a figyelmet. 2019-ben Rio Ferdinand az alábbi módon értékelte csapata PSG elleni sikerét: „Erről van itt szó: a fiatal srácok pályára lépnek és játszanak! Beállni védekezni? Na, az itt nem történhet meg!” – fogalmazott azt követően, hogy a United a meccs nagy részében védekezett, és csak 28%-ban birtokolta a labdát.

Kinevezését követően a norvég is arról beszélt, hogy gyors, támadó felfogású futballt szeretne játszatni, lehetőleg sikerre éhes brit fiatalokra támaszkodva. Ez utóbbi részben teljesült, az akadémiáról felhozott játékosok mellett a csapatba került Harry Maguire (nem az a kimondott fiatal tehetség, de egy védőhöz pont jó korban van), Aaron Wan-Bissaka, idén nyáron pedig Jadon Sanchót sikerült visszacsábítani Manchesterbe, ezúttal a vörös oldalra.

Ami viszont a támadójátékot illeti: hiába állította be saját gólrekordját Solskjær alatt az MU (9-0, a szenvedő fél a Southampton), összességében nem lehet azzal vádolni, hogy a csapatát támadó felfogásra hangolta volna. A norvég stílusához inkább a kontrafoci állt közel: rangadókon – hasonlóan a már említett PSG elleni meccshez – inkább visszaállt a csapatával, majd gyors ellentámadásokkal igyekezett meglepni az ellenfelüket, ami a domináns csapatokkal szemben nem működött rosszul.

Azokon a találkozókon hamarabb kiütköztek azok a korlátok, amikor a Manchester Unitednek kellett volna dominánsan fellépni, és Bruno Fernandes érkezéséig kimondottan gyengén is szerepelt ezeken a találkozókon a csapat. Solskjær ráadásul a támadójátékhoz közel sem tudott annyit hozzátenni rendszerszinten, mint a riválisok edzői, Pep Guardiola vagy Jürgen Klopp, sokszor inkább az egyéni képességek döntötték el a párharcokat az MU oldalára.

Cox már a norvég kinevezésekor vitatta, hogy létezne egyáltalán a szóban forgó Manchester United módszer, vagy ha létezik is, Ferguson korábbi tanítványai sem tudják pontosan, mi az. Játékosai közül, akik megpróbálkoztak az edzősködéssel, elvétve törekedtek csak támadó felfogású focira, innovatívnak pedig még kevesebben tűntek. Sokat elárul erről, hogy egyszer a kamerák rögzítették, mit jegyzetelt le magának Paul Ince a mérkőzésről; a papírra csak annyit írt: lőni.

Solskjærral tehát a ManUnited beleragadt a saját – talán csak mitologikusan létező – hagyományaiba. Azért a talán, mert még a Ferguson-éra sem tekinthető a támadó felfogású futball homogén korszakának: a skót edzőlegenda eleve előszeretettel tanulmányozta az aktuális trendeket, alkalmazott az edzői stábjában újszerű taktikai elemeket leoktató edzőket (akik nagy szabadságot kaptak taktikai téren), a 2000-es években pedig a kontrajátékot vitte nagy sikerre.

Mindez elsődlegesen nem Solskjær felelőssége, ő megpróbálta a saját tudása szerint edzeni a csapatot, azt a vezetőségnek illett volna hamarabb belátni, hogy a klub hagyományaihoz mérten nem elég nagy kaliberű edző. A norvég pont annyira volt elég, hogy az eredmények alapján soha ne tűnjön igazán rossz csapatnak a Manchester United, ahhoz viszont kevésnek bizonyult, hogy a csapata ténylegesen versenyezzen a Liverpool-Manchester City duóval (illetve idéntől a Chelsea-vel is).

Az angol bajnokság (és tulajdonképpen a nemzetközi futball) szempontjából azért került lehetetlen helyzetbe a Manchester United, mert a riválisaik lényegesen profibb módon láttak neki a csapatépítésnek. Mindenekelőtt egyre több angol klub látta be, hogy az edző és a sportigazgató személyét ketté kell választani, a kettejük összehangolt munkájával lehet igazán jó eredményeket elérni.

Manchesterben viszont a sportszakmai döntéseket Ed Woodward hozta meg, akinek viszonylag kevés köze van a labdarúgáshoz: ez az időnként zavaros játékospolitikán és az edzőválasztáson egyaránt visszaköszönt. Woodward az Európai Szuperliga összeomlását követően bejelentette, hogy távozik a posztjáról, ám erre csak 2022-ben kerül sor, sportigazgatót pedig azóta sem nevezett ki a klub, ami többek között Cristiano Ronaldo szerződtetésében is látszódott.

Rangnick kinevezését és várható későbbi szerepkörét figyelembe véve a Manchester United hosszú idő után először olyan döntést hozott, amellyel hosszú távon meghatározhatja a klub arculatát, identitást, stílust és filozófiát biztosíthat a csapatnak. A német szakember mindenekelőtt a gegenpressingjéről, a letámadáson alapuló területvédekezéséről vált ismertté, amellyel teljesen átalakította német labdarúgást, nem véletlenül kapta a Professzor becenevet.

A fő hatását azonban jó eséllyel nem az oldalvonal mellől éri majd el – fél év alatt aligha tudja csúcsra pörgetni a saját rendszerét – hanem a későbbiekben, a vezetőségből dolgozva. Rangnick az edzői teendői mellett a Hoffenheimnél és a Red Bull projekteknél egyaránt átalakította a teljes struktúráját: az egész rendszert úgy építették fel, hogy az a filozófiát szolgálja, az akadémiákat, az igazolásokat, az edzőket egytől egyig az ő elképzeléseihez igazították.

Egyelőre kérdéses, hogy Manchesterben mekkora beleszólása lesz a struktúra átalakításába (vannak-e egyáltalán ezzel kapcsolatos tervei a klubnak), mindenesetre tökéletes jelöltnek tűnik a sportigazgatói szerepkör betöltésére. Rendelkezik hozzá a megfelelő kapcsolatokkal, scouting hálózattal, és nem utolsósorban vízióval: az erőforrásait gyakran elpocsékoló Unitednek hatalmas szüksége van egy ilyen szakemberre.

Solskjær alatt a Manchester United csak elvétve, konkrét szituációkban döntött a letámadás mellett, Rangnicknál viszont mindennek ez az alapja. Ehhez általában fiatal, erejük teljében lévő és taktikailag is könnyen fejleszthető játékosokra szokott támaszkodni, akikből az MU-nál is akad néhány a keretben. A problémát rendszerszinten nem is feltétlenül ők fogják jelenteni, hanem az a játékos, akinek a beillesztése végsősoron Solskjær bukásához is vezetett: Cristiano Ronaldo.

CR már csak az életkorából adódóan sem alkalmas a Rangnick-féle focira, ráadásul a német rendszere a 11 pályán lévő játékos mozgásának összehangolására épül, ami szintén nehezen kivitelezhető a szabadabb szerepkörhöz hozzászokott portugállal. A következő hetek egyik legizgalmasabb kérdése, Rangnick beleáll-e abba a konfliktusba, amit Ronaldo szerepének mérséklése, ne adj isten a padra ültetése okozna, vagy inkább a saját rendszerét próbálja meg hozzá igazítani.

Ahhoz, hogy Rangnick filozófiáját tökéletesen elsajátítsák a játékosok, általában több időre van szüksége, mint amennyi a Manchester Unitednél a rendelkezésére áll majd, így a német talán nem fogja első lendülettel lesöpörni az asztalt. A cél – a bajnoki top 4-es helyezés mellett – inkább az lehet, hogy előkészítse a terepet az utódjának, és hogy segítsen egy olyan szakembert kiválasztani, akivel a klub tényleg visszatérhet a legnagyobbak közé.

Minden nap hírlevelet küldünk az olvasóinknak, amiben az előző nap legfontosabb sporthíreit, az elemzéseinket és persze sok más érdekességet is megmutatunk. Az Eurosport hírlevelére ezen a linken lehet feliratkozni.