A botrányos, pénzfeldobással eldöntött focifinálé, és amit abból leszűrhetünk

Az U19-es dél-ázsiai női labdarúgó-bajnokság döntőjében életbe lépett a 2.) szabály. Döbbenetes, sporttörténelmi dolog történt az India – Banglades találkozón.

A játékidő után a büntetőpárbajban mindkét csapat minden játékosa – beleértve a kapusokat is – belőtte a saját tizenegyesét. 11-11-re álltak a felek, és a játékvezetők és a szövetségi jelenlévők szembesültek azzal, hogy nem olvasták ennél tovább a szabálykönyvet (van azért kellő rosszindulat is bennünk ezzel a bulvármegállapítással). Ki a csuda gondolta, hogy fel kell készülni ilyen eshetőségre is? Vagy, csak pusztán siettek haza? Lényeg, mi lényeg, értesítették a játékvezetőt, hogy

Itt nyissunk is egy zárójelet. Mémek százai születtek és születnek arról, hogy miért reklamálnak sportolók a bírónál. Még soha senki nem látott olyat, hogy bármilyen döntést megváltoztattak volna azért, mert néhány kekec még kiselőadást tart a játékvezetőnek. Jelentjük, visszamenőlegesen értelmet nyer minden reklamáció! Zárójel bezár. Ugyanis a következő történt a pénzfeldobás után: boldog boldogtalan beszaladt a pályára reklamálni, kisebb káosz alakult ki. A felfordulást úgy tudnánk leírni, mint amikor felrúgunk egy hangyabolyt. Protestálás, hiszti, vita, majd fejetlenség; egy bennfentes kommentelő szerint hirtelenjében még a két ország sportminisztere is egyeztetett interurbán egymással. Végül megszületett a szabálykönyvet nem ismerő, de a körülményekhez képesti legméltányosabb megoldás: két győztese lett a tornának.

Nézzük meg a történet sportjogi vonatkozásait! Minden sporteseménynek a sportági szabálykönyv szerint kell zajlania. Ennél a labdarúgó versenynél a Nemzetközi Labdarúgó Szövetség szabályai voltak irányadók. Minden sportágra igaz, így itt is az, hogy a nemzetközi keretrendszert a helyi szabályokkal mintegy kiegészítve kell alkalmazni. Azért „mintegy”, mert valójában ezek a szabályok nem kiegészítik, hanem a helyi viszonyokhoz igazítják a sporteseményt. Két bökkenő volt a döntőben. Az egyik, hogy a szabályzat egyáltalán nem ismerte a pénzfeldobásos győzteskiválasztó módszert. A legrégebb óta fiatalok még emlékezhetnek ezekre a vízözön előtti módszerekre, de ez már a múlt.

Jelen korunk szabályrendszere folytatni rendeli a büntetőpárbajt. A másik bökkentő, hogy magasabbak az elvárásaink a játékvezetők szabálytudását illetően, mint amilyenek. Generációk nőhetnek fel úgy, hogy sosem kerül elő ilyen jelentős rangadón ilyen kiélezett helyzet. Nyilván nincs kint minden focipálya szélén a szabálykönyv egy piedesztálon, mint a Gumimaciknál a gumimacikódex. Nem is életszerű, hogy szegény spori odaszalad, felölti az okuláréját, és jobb mutatóujjának megnyálazása után bőszen lapozgat a vonatkozó szabály felidézéséért. Itt sem ezt történt, hanem valószínűleg a játékvezető is kétségbe volt esve, és örült az utasításnak, hogy tantusszal hirdessen eredményt. Legalább utasították, nem neki kellett eldöntenie a következő lépést.

Sportjogi szempontból tehát fura helyzet állt elő, hiszen jogszerűtlen döntés született, mégis ez volt a méltányos a körülmények szigorú mérlegelése után. A döntés nem illeszthető a szabályokhoz, azonban – mivel az indiaiak lementek örömükben a pályáról, így a meccs nem folytatódhatott (és miért ne mentek volna le, hiszen úgy tudták, nyertek, tehát indultak ünnepelni) – mire orvosolni lehetett volna bármit, addigra csak egy csapat volt a pályán. Így tényleg csak a közös győzelem lehetett méltányos.

Mikszáth Kálmán adja A szelistyei asszonyok című regényében Szilágyi Mihály szájába az alábbi szállóigét: "Az igazság szép dolog, jó dolog, de akinek hatalma van, az nem szorult rá." Kicsit ennél a meccsnél is ilyen érzése van az embernek. Még akkor is, ha b) tervek közül a legkedvezőbb született meg.

Nagy tétben fogadhatunk, hogy a jövő évtől kezdődően, ha Európában nem is, de Dél-Ázsiában bizonyosan nagyobb hangsúlyt fektetnek majd a játékvezető-képzésen az egyenes kieséses szakasz és a döntők végkifejletének szabályaira. Van is rá ok.

Simor MiklóssportjogászSimor Ügyvédi Iroda