Pelét senki nem ismeri, legfeljebb tudatában van a létezésének. Elvégre is, ki

ne

hallott volna A Királyról? Ha egy zsúfolt szobában feltesszük a kérdést, még a leghátsó sorban is felteszik a kezüket, holott alig akad ember, aki tényleg látta volna játszani. 

A fennmaradt mozgóképes források gyérek, statisztikáinak egy része önbevalláson alapulnak és több mint 50 éve már, hogy visszavonult a profi labdarúgástól. Pelé azóta annyiszor válaszolta meg a legendáriumára vonatkozó kérdéseket, hogy önmaga rajzfilmfigurájává vált.


A mai Pelé egy trubadúr, aki saját hősi költeményének desztillált emlékeit énekli vissza.
Labdarúgás
Újabb koronavírus-eset Lipcsében: edzés helyett PCR-tesztre mentek a játékosok
10 ÓRÁJA
Pelé élete ugyanakkor készen adta a forgatókönyvet. 1958-ban mindössze 17 évesen nyerte el Brazília első világbajnoki címét, négy évre rá újra elhódította a sorozatot, majd 1966-ban alulmaradt és visszavonult a válogatott labdarúgástól. 1970-ben aztán revansot vett és minden idők egyik legizgalmasabb brazil válogatottjával harmadszorra is csúcsra ért, amivel máig az egyetlen játékos, aki három világbajnoki címet tudhat magáénak. Pelé előtt gyakorlatilag nem létezett nemzetközi brazil labdarúgás. Pelé után még a Csendes-óceáni szigetvilágában is tudták, mi az a foci.
Minden téma ott hever, csak ki kell választani a jót. Mitől lesz valaki globális jelenség? Lehet-e egyetlen személy hatással egy teljes ország labdarúgására, egy nemzet közhangulatára és a futball globális percepciójára? Lehet az ember úgy ikon, hogy nincsenek mellette társak? Hol válik el az ember és hol kezdődik az ikon? Olyan bonyolult csomó ez, amit a Netflix c. önéletrajzi dokumentumfilm egyszerre próbál kibogozni, de egyetlen szálat sem visz igazán végig.
A legelső képkocka valami merőben újat sugall. Egy üres termet látunk. A rögzített kamera képébe bebotorkál a járókeretére nehezedő idős Pelé, helyet foglal, majd egy hanyag mozdulattal félrelöki a keretet. A csoszogás és az eldobás döreje azt sugallja, itt a hús-vér Pelével van dolgunk, a megfáradt vénember megfeszült arca ugyanakkor valami keserédes számvetést is sejtet. Ha elkezdené énekelni, hogy "I've hurt myself today..." egy pillanatra fel sem tűnne, hogy nem Johnny Cash énekel.
Ami viszont utána jön, az valami egészen más. Pelé fiatalkorát látjuk, hamar lepörög a felemelkedés fényképes albuma, ahogy a szegény negyedekből és nélkülöző családból származó fiú cipőpucolóként keresi a málnára valót. A tehetség hamar, talán túl hamar tör utat magának. Szinte egy csapásra a brazil válogatottban találja magát, amellyel az 1958-as Világbajnokságra készül és a döntőben próbálják meg legyőzni a 8 évvel korábbi Maracanazo traumáját. Sikerül nekik, Brazília felkerül a térképre, Pelét pedig egy ország öleli keblére.
Amikor azt gondolnánk, hogy a film nem lesz több Pelé válogatott karrierjének fényesre stilizált Wikipédia oldalánál, érdekes fordulat következik: középpontba kerül az ország politikai helyzete. Felelevenedik az addigi demokratikus időszaknak véget vető 1964-es katonai puccs, majd az 1969-től az országot még nagyobb sötétségbe borító Emílio Medici diktatúrája. Megkezdődik a tömeges letartóztatások és kínzások időszaka, a hatalmon lévő junta pedig felismeri a felfutó hazai labdarúgás boldogság-sokszorozó hatását.
A film hol finom, hol egyértelmű célzást tesz arra, hogy
Pelé csak az anyósülésről figyelte országa politikai helyzetét.
Miközben emberek haltak meg az utcán, Pelét hajbókoló alakok vették körül, akik körbeünnepelték futballtehetségét. Amikor Joao Saldana, a válogatott szövetségi kapitánya az állását kockáztatva szembeszáll a politikai akarattal („Ne mondják meg, hogyan építsek csapatot, én se mondom meg, milyen minisztereket nevezzenek ki” – hangzik el a film legerősebb mondata), Pelé néma marad.
„Hazudnék, ha azt mondnám, hogy nem tudtam arról, mi folyik az országban” – válaszolja az idős Pelé arra a felvetésre, mennyire érzékelte, hogy mi zajlott akkoriban körülötte. Korábbi játékostársai sem köntörfalaznak, Paulo Cezar Lima (becenevén: Caju) egyenesen azt mondja: „Pelé nem sokat vállalt, nem volt több egy fekete férfinél, aki mindenre azt mondja, hogy ’Igen, uram’. A mai napig tartom ezen a véleményem, hogy Pelé szava sokkal többet jelentett volna bármelyikünknél.”
Talán ebben rejlik a film legizgalmasabb kérdése.
Egy olyan országban, ahol nem sorjáztak demokratikus forradalmak és ahol nem vált szokássá a fennálló berendezkedéssel szembeni ellenvélemény, elvárható-e, hogy egy 25 éves híresség szót emeljen?
Mit kockáztatott volna Pelé azzal, ha szembeszáll Medici diktatúrájával? Mennyire zsarolhatták meg azt a Pelét, akit 1961-ben „nemzeti kincsnek” kiáltott ki a hatalom és akinek megtiltották, hogy a következő 10 évben külföldre utazzon?
A kérdés lehet, hogy visszamenőlegesen erőltetett, a választ mégis elmaszatolják. Ellenpéldaként felhozzák a kortárs Muhammad Ali példáját, aki a vietnámi háború elleni felszólalásaival kíméletlenül hazavágta sportolói karrierjét és akivel szemben Pelé szemlesütése egy másik utat jelentett. Mégis, ha a brazil önérzet és demokrácia kérdését tartották volna szem előtt, legalább említés szintjén felmerülhetett volna annak a Socrátes-nek a neve, aki 15 évvel később a hajpántjára és a mezére nyomtatott politikai üzenetekkel buzdított békés ellenállásra, és aki karrierje végére olyannyira szembefordult a rezsimmel, hogy Olaszországba emigrált. A politikai szál a fiatal Pelé nyilatkozatánál ér véget: „Sok helyre meghívtak, de őszintén, sosem vágytam arra, hogy politikai szerepet vállaljak, nem is akarom és nem is értek hozzá.” Az idős Pelénél – valahol érthető okokból – nem feszegették tovább kérdést.
Erényei így is akadnak a filmnek. A rögös politikai utakon botorkáló Brazíliának meglátjuk az arcát, az áldozatait, az érintettjeit. Brazília végre nemcsak egy strand, hanem egy nemzet. A Peléről beszámoló korabeli híradások és meccsrészletek élettel teli dinamikát sugároznak és remekül ábrázolják a játékos erényeit. Nemcsak a legendás pillanatokat kapjuk vissza, de Pelé kihagyott helyzeteit is, amelyekről ordít, milyen vakmerően önfeledt, atletikus képességekkel és technikával rendelkező játékosról volt szó. A korabeli labdarúgás számtalan régi filmen tűnik lassúnak és avíttnak, de Pelé mozgását és cseleit figyelve gond nélkül lehet képzelni, hogy egy Camp Nouban vagy Bernabeuban ma is megállná a helyét.
A film leginkább szívmelengető pillanata, ahogy a mai Pelé a Santos-beli csapattársaival találkozik egy kertipartin, és ahogy a megrendezett öregfiúk-találkozó egycsapásra egy baráti adok-kapokba fordul. "Emlékeztek, amikor Párizsban énekeltem?" - kérdezi önfeledten a haverokat. A jelenet egy fontos kulcspillanat: amíg Pelé a saját legendájáról mesél, az arca szomorú. A szája mosolyog, de a jókedv nem fut fel a szeméig. Amikor barátok veszik körül, újra a régi önmaga.
Pelé közömbös őszinteségét ugyanakkor nehéz hova tenni.
Amikor házasságtöréséről kérdezik, rezzenéstelen arccal mesél a kísértésről és arról, hogy „mindig őszinte volt a feleségéhez”. A politikai élet közeledését azzal oldja fel, hogy részéről „az ajtó mindenki számára nyitva állt”. Beleszaladunk olyan ellentmondásokba, miszerint nem akart soha focista lenni, de édesapjának a Maracanazo után megígérte, hogy meg fogja nyerni a Világbajnokságot. Az 1970-es tornára való visszatérése is furcsa ívet kap, ahol Joao Saldana szövetségi kapitány – talán motivációs okból, talán puszta őrültségből – azt állította Peléről, hogy félig vak, ami annyira felborzolta a játékos idegeit, hogy személyes indíttatásból mégis vissza akart térni az önkényes száműzetésből. Az új szövetségi kapitány, Mario Zagallo már azt állította, hogy Pelé az egyik edzésen azt kérte, hogy ne játszassa a mérkőzésen, mert nem méltó rá. Pelé legenda lett – mindegy, hogy akarta-e vagy sem.
Legalább annyira érdekes, hogy kik maradtak ki az életrajzi filmből. A háromszor nősült Pelé egyetlen felesége sem szólal meg, ahogy eltitkolt lányáról és pénzmosásért elítélt fiáról sem esik említés. A dokumentumfilm ugyan nem egy csoportkép, mégis furcsán bánik más legendák névsorával. Az öreg Jairzinho, Zagallo és Rivellino személyesen is elmondják a magukét, az alkoholproblémákkal küzdő és hamar elhunyt Garrincha egy közvetett utalást sem kap. Külön furcsa kreatív döntés, hogy a narratív keretet a Pelé gyermekkorától az 1970-es Vb-döntőig húzták meg, ezzel kizárva a New York Cosmosnál vagy a FIFA nagyköveti pozíciójában töltött időket. Ahogy mondták a Szomszéd nője mindig zöldebb-ben: „a második ötven év csak a levezetés”.
A Netflix dokumentumfilmjeit sokszor éri a vád, hogy egy kaptafára készülnek, és ezt most sem tudták teljesen levetkőzni.
A beszélő fejek (külső megszólalók félközelije) itt inkább egész testes alakok, akik hol szétdizájnolt nappaliból, hol a harmadik menzai padsorból beszélnek. Pelét sosem látott szögekből látjuk, steril környezetben, Pelé nővérének falain kizárólag a római pápa fényképei díszelegnek. Néhány Stock fotóba illő megrendezett képsor is kilóg a képből, ahogy az öreg Pelé vízre néző teraszán a morajló tengert figyeli és régi önmaga egykori dilemmáin lamentál.
A film kihagyott ziccere, hogy ugyan megpróbált kényelmetlen kérdéseket feldobni és más fénytörésben feltüntetni Pelét, mégsem járta végig a maga útját. Peléről kevés új dolgot tudtunk meg, a kamerák elé nem kívánatos témák a sufniban maradtak. Sosem tudjuk meg, hogy 1970-ben a belpolitikai széljárást megfordította volna-e egy mexikói döntőben elszenvedett vereség, ahogy azt sem, mit változott volna, ha Pelé mikrofont ragadott volna egy fővárosi tüntetésen. Talán azért, mert sosem volt ez a cél. Pelé másra használta fel a tehetségét. Nem kellett aktivistának lennie, hogy a népét szolgálja – elég volt neki ikonná válnia. 
Labdarúgás
A szavazókon kívül szinte senki nem ért egyet Messi hetedik Aranylabdájával
12 ÓRÁJA
Labdarúgás
Elhunyt a Liverpool legendás labdarúgója
13 ÓRÁJA