„Nagyapa, köszönöm!” Egy tenerifei étterem pincéjétől a Camp Nouig – Pedri története családról, örökségről és a nagy szerelemről, a Barcelonáról

Pedri története elsőre akár egy klasszikus futballmese is lehetne: egy tehetséges kisfiú a Kanári-szigetekről, akit végül a Barcelona fedez fel, aki néhány évvel később már a Camp Nouban villantja meg az egyedi gólörömét, aki világbajnok lesz a spanyol válogatottal, és akit most már a világ egyik legjobb középpályásaként emlegetnek.

A The Players’ Tribune-ban most megjelent személyes írása azonban egészen más perspektívából mutatja meg az utat, amit bejárt. A ”Családomnak" című írása nem elsősorban a sikerekről szól, hanem azokról, akik nélkül ezek a sikerek soha nem jöhettek volna létre. De nem ám ilyen sablonos módon írta meg, tök jó sztorikat vesz elő, és egy pillanatra még minket is emlékeztet arra, hogy sehol sem lennénk azok nélkül, akik támogattak minket. Pedig nekünk még azon sem kell agyalnunk, hogy betegyük-e magunkat a csapatba a Fifában...

Na, de vissza Pedrire. A története középpontjában a nagyapja áll, aki a családi éttermet, a tenerifei Tasca Fernandót a Barcelona egyik legnagyobb kanári-szigeteki szurkolói közösségévé tette. A hely falait családi fotók és Barça-emlékek borították, Pedri pedig gyerekként az asztalok között rohangált, amikor éppen nem a vendégeket zavarta a focizással. Pedri hétéves volt, amikor Spanyolország megnyerte a 2010-es világbajnokságot, és ekkor már nagyjából meg is volt a gyerekkori terve: világbajnok lesz a spanyol válogatottal, és megnyeri a Bajnokok Ligáját a Barcelonával.

Ehhez persze Tenerifén is lehetett volna más csapatot választani, de a családban ez aligha számított volna elfogadható opciónak. A nagyapa ugyanis olyan megszállott Barça-szurkoló volt, hogy még Madridba sem volt hajlandó betenni a lábát. Egy alkalommal a Barcelona meccséről hazafelé tartva épp a spanyol fővárosban kellett volna átszállniuk, a gépen az utasok szépen össze is szedték a csomagjaikat és elhagyták a repülőt, Pedri nagyapja azonban makacsul ott maradt a helyén. A légiutas-kísérő hiába próbálta meggyőzni, hogy ideje leszállni, ő közölte: balszerencsét jelentene Madridban földet érni, úgyhogy vigyék vissza Tenerifére. Ez persze nem történt meg, de ravasz volt, megoldotta, mint a mesebeli okos leány, aki "hozott is, meg nem is".

A futballszenvedély Pedriéknél nem egyszerűen egy családi anekdota maradt. A nagypapa gyorsan bekapcsolta a családot a futball világába, és amikor később meghalt, a szenvedélye tovább öröklődött. Pedri édesapja szintén focizott, sőt, igen tehetséges kapus volt, de amikor a nagyapa halála után neki kellett átvennie a családi éttermet, feladta a saját álmait. Éveken át dolgozott, majd hajnalban, az étteremben töltött éjszakák után ő vitte edzésre a fiát.

Az eredménye meg is lett a kemény munkának, elkezdtek érdeklődni a csapatok a fia iránt, sőt, még a Real Madrid akadémiájára is bekerült, ahol azonban nem úgy jöttek össze a dolgai, ahogy eltervezték. De hát milyenek a kanári-szigeteki népek? Természetesen ezt is humorral fogadták, azóta is mosolyognak rajta, hogy tuti, hogy a nagy Barca-szurkolók a Jóistennél jártak közben az ügyében.

Pedri története innentől azért már ismertebb: a Las Palmas akadémiáján folytatta, majd alig egy évvel később az apja újabb telefonokat kezdett kapni különféle csapatoktól, akkor már ott volt a Barcelona is közöttük.

Pedri ekkor még maga sem tudhatta, milyen gyorsan válik valóra az a gyerekkori álom, amelyet nagyapja éttermében álmodott meg. Amikor először belépett a Barcelona öltözőjébe, olyan játékosok vették körül, akiket addig legfeljebb a tv-ben látott és akiknek a társaságában csak egy megszeppent kisgyereknek érezte magát.

De persze egy történet sem lenne az igazi egy legendás főszereplő nélkül: maga Lionel Messi volt az, aki segített oldani a feszültséget, amit az új fiú hozott magával álmai helyszínére.

Van még egy nagyon megható része Pedri történetének. Ismerjük a gólörömét, de most azt is elárulta, mennyire nehéz volt kitalálni, mihez kezdjen magával (és a kezeivel), amikor végre betalál. A választ végül ott találta meg, ahol minden elkezdődött: a családi étterem falán pillantott meg egy képet a nagyapjáról, és akkor már tudta, hogy mit kell tennie. Szóval amikor egy kvízben egyszer majd szembe jön az a kérdés, hogy miért néz a góljai után egy "távcsőbe" a világbajnok spanyol srác, el tudod majd mondani, hogy az nem is távcső...

Pedri gólöröme egyszerre lett személyes üzenet az édesapjának és tisztelgés az egész család előtt. Egy olyan család előtt, amelynek történetében a futball nem egyszerűen sport, hanem örökség is egyben.

”Nagyapa, köszönöm, hogy belém oltottad a futball iránti szeretetet. Lehet, hogy már nem vagy itt, de továbbra is velem vagy” - így zárja a sorait Pedri, és azt hiszem, ez pont olyan írás, amit mindenkinek érdemes elolvasni, aki szeretné egy kis melegséggel megtölteni a szívét.

10/10, komolyan.

Aki a Players' Tribune-ben megjelent teljes, eredeti spanyol verziót szeretné elolvasni, itt találja; aki pedig az angol nyelvű változatot keresi, ezen a linken leli meg.

Esküszöm, nagyobb futballőrült nem volt a nagyapámnál.

Tudom, hogy Spanyolországban ezt most mindenki a szemét forgatva olvassa, és azt mondja: ”Dehogyisnem, az én nagybátyám a legőrültebb.” De higgyétek el, ha lett volna szerencsétek megismerni a nagyapámat, megértenétek.

Ő vezette a Tasca Fernandót, a Kanári-szigetek legnagyobb Barça-szurkolói közösségének törzshelyét. Egy igazi régimódi tapasétterem volt: fa mennyezet, fa székek, fapadló, fapult, minden fából készült. A falakon pedig a családunk képei lógtak (az igazi családunké, na meg persze a Barça játékosaié).

Én úgy nőttem fel, hogy az asztalok között rohangáltam. A nagymamám ki nem állhatta, amikor a testvéremmel a világbajnoki döntőt játszottuk le újra és újra, miközben ő próbálta kivinni az embereknek az ételt, ezért mindig leküldött minket a ”VIP-terembe”. Ez egy kis pincehelyiség volt az étterem alatt, ott tartották a bort és a rekeszeket. Gyerekkorom jelentős részét ott töltöttem, és a falnak rugdostam a labdát.

Hétéves voltam, amikor megnyertük a világbajnokságot Dél-Afrikában. Tökéletes kor ahhoz, hogy valaki megszállottá váljon, nem? Még a cipőmet sem tudtam bekötni, de már megvoltak az álmaim.

Egyszerű.

Mi közelebb voltunk a Szaharához, mint a Camp Nouhoz, de szóba sem jöhetett, hogy másik klubnak szurkoljunk, erről a nagyapám gondoskodott. Ha előtte szóba hoztad a Real Madridot, csak annyit mondott:

Ez nem vicc volt. Egyik hétvégén a haverjaival elutazott Barcelonába, hogy megnézze a Barçát a Camp Nouban. Hazafelé gyors átszállásuk volt Madridban. Amikor a gép leszállt, mindenki összeszedte a csomagját és leszállt. Kivéve a nagyapámat. Ő csak ült a helyén, és meg sem mozdult.

Tíz perc múlva odament hozzá a légiutas-kísérő.

Erre ő:

A nő próbálta meggyőzni, de ő nem mozdult.

Aztán azt mondta:

És képzeljétek: tényleg kitolták egészen a kapuig. (Legalábbis a történet szerint.)

Nagy figura volt. Mindig kiment a tenerifei meccsekre, amikor a Real Madrid érkezett a városba, csak azért, hogy ellenük szurkoljon. Persze ott volt az 1992-es szezon utolsó fordulójában is. Minden Barça-szurkoló tudja, mi történt Tenerifén '92-ben. Én még meg sem születtem, de apám már vagy százszor elmesélte a történetet.

Az volt a szezon utolsó mérkőzése, a Real Madridnak pedig csak le kellett győznie a Tenerifét, hogy bajnok legyen. A Barça második volt. A nagyapám Barcelona-nyakkendőben és minden egyéb kellékkel felszerelkezve ment ki a meccsre. Az első félidőben a Real Madrid 2–0-ra vezetett.

Élete legrosszabb napja volt.

A környékről néhány haverja Madrid-szurkoló volt, és látta őket a stadion túlsó oldalán, a Real Madrid-szektorban ugrálni és ünnepelni. Tudta, hogy utána megszállják a Tasca Fernandót. A barátai pedig alighanem élete végéig ugratták volna emiatt.

Aztán csoda történt.

2–1.

2–2.

3–2 a Tenerife javára!!!!

A családom szerint amikor megszólalt a hármas sípszó, a hatvanéves nagyapám felpattant a helyéről, és végigsprintelt az egész stadionon, hogy megkeresse a haverjait. Szerintem harminc éve nem futott úgy.

Élete egyik legszebb napja volt.

Nagyon fiatal voltam még, amikor meghalt, jóval azelőtt, hogy láthatta volna, mi lett belőlem. De a történetek megmaradtak. Ahogy a Barça-nyakkendője is, és az étterem is. A legfontosabb dolog pedig, amit ránk hagyott, a futball iránti szenvedélye volt. Mi, az egész család, tényleg együtt lélegzünk vele.

Érdekes, mert a Kanári-szigeteken minden másban nagyon laza emberek vagyunk. A kanári futballistának van egy bizonyos ritmusa a pályán. Van bennünk valami könnyedség, amivel élvezzük a játékot, és nem érezzük a nyomást. Megcsináljuk, ami éppen eszünkbe jut. Szerintem ezért jön innen annyi kreatív játékos.

Emlékszem, apám gyakran vitt el kora reggel edzésre, miután egész éjszaka az étteremben dolgozott. Útközben pedig mindig meg kellett állnia egy benzinkútnál a kávéjáért.

Én meg mindig teljesen be voltam sózva.

Ő pedig a maga kanári módján:

Nagyon jó érzéke van ahhoz, hogyan kell élni. Fiatalon nagyon jó kapus volt, de amikor a nagyapám meghalt, fel kellett adnia az álmát, hogy továbbvigye az éttermet. Apám és a nagybátyám voltak az egyetlen felszolgálók, amíg a testvérem elég nagy nem lett ahhoz, hogy őt is beszervezzék.

Engem valójában soha nem dolgoztattak. Láttak bennem valami különlegeset, ezért iskola után mindig mehettem ki focizni.

Kivéve egyetlen napot! Egy bizonyos nevezetes napot!

Talán tizenhárom éves lehettem. Falunap volt, a nagybátyám pedig egyébként stand-upos. Nekem ő egyszerűen Pepe. A közönség előtt viszont átváltozik Don Josévá. Egy viccet sem tudnék elmesélni tőle, mert ez mind kanári humor, és ha nem az én szigetemről származol, valószínűleg nem is értenéd. Aznap azonban fellépése volt a fesztiválon, ezért apám szólt nekem, hogy ugorjak be segíteni, amikor beindul a nagyüzem.

Nos... labdával futni egészen más, mint a pult mögött állni.

Úristen.

A pult mögött álltam, és töltöttem az italokat. Ez volt a dolgom. Apám odarohant hozzám, és sorolta a rendeléseket.

Mire a poharakba belekerült a jég meg a szívószál, már jött is vissza.

Kavarogtak a gondolataim. Fájt a lábam.

A nap végére iszonyatosan le voltam strapálva.

Apám megkérdezte:

A Tasca Fernandóban töltött karrierem egyetlen este után véget is ért, hála Istennek. Mindent a futballnak áldoztam. Néhány hónappal később még a helyi csapatomban játszottam, amikor apám elkezdett telefonokat kapni nagyobb kluboktól. Először a Deportivo jelentkezett, majd később a Real Madrid hívott, hogy lenne-e kedvem elmenni egy próbajátékra az akadémiájukon.

A családom nem igazán tudta, hogyan kezelje a helyzetet, mert teljesen hétköznapi emberek voltunk. Nem volt tapasztalatunk ügynökökkel vagy ilyesmivel. Emlékszem, néhány barátom kérdezgetett:

Hiszen még együtt fociztam velük a parkban, értitek? Az egész valószerűtlennek tűnt.

A környékről néhányan fel is hívták a Barcelonát, hogy érdeklődjenek, érdeklem-e őket. De az igazság az, hogy akkoriban egyáltalán nem voltam a radarjukon.

Emlékszem, néhányan viccelődtek:

Apám elvitt Madridba, és amikor megérkeztem az akadémiára, az összes többi gyerek már berendezkedett a kollégiumban, és egész délelőtt órákon voltak. Én viszont gyakorlatilag egyedül voltam a szállodában egész nap, és nem volt más dolgom, mint a telefonomat bámulni edzésig. Nem tett jót a lelkiállapotomnak.

Egy hét után hazaküldtek. Egyszerűen nem így kellett lennie.

Őszintén szólva, kijózanító élmény volt. Nem kellemes hazamenni, találkozni a barátaiddal, miközben mindenki tudja, hogy nem sikerült. De soha nem felejtem el, mennyire támogató volt mindenki otthon. És az volt benne a legjobb, hogy mindenki imád poénkodni a falumban. Mindenki nevetett rajta.

Akkor még nem sejthettem, de minden okkal történt. Még csak egy gyerek voltam, értitek? Időre volt szükségem, hogy felnőjek. Végül a Las Palmas akadémiájára kerültem, közelebb az otthonomhoz, de még az is egy kicsit őrült történet volt.

Tizenöt-tizenhat éves lehettem, és először éltem egyedül. Emlékszem, amikor a csapattársaimmal elmentünk bevásárolni, úgy jöttünk ki az üzletből, hogy minden volt nálunk, csak rendes étel nem. Már annak is örültünk, ha hazaértünk, és volt egy darab natúr csirkemell a zacskóban.

Aztán megpróbáltuk megsütni a serpenyőben (a YouTube-on néztük meg, hogyan kell).

Én meg hívtam anyámat:

Még só sem volt otthon. Röhej volt. De az ember így tanul meg felnőni.

Egész nap csak edzésre jártunk és nyomtuk a Fifát. Soha nem felejtem el, amikor bekerültem az első csapatba, és megkaptam az első digitális kártyámat (FUT) a játékban. 72-es összértékelést kaptam, és mindenki azon nevetett, milyen képet raktak rólam. Úgy néztem ki, mintha tízéves lennék. De életem legszebb napja volt.

Emlékszem, a barátaim otthon azt kérdezték:

Egy évvel a Las Palmasnál apám elkezdett telefonokat kapni. Anyával egy ideig titkolták előlem, amíg végül muszáj volt elmondaniuk. Meg akartak védeni.

Emlékszem, egyik nap apám felhívott:

Nyilván az egész családunk csak sírt és sírt. Az első három ember, akinek elmondtam, a három legjobb barátom volt: Fran, Rubén és Dani. Pont úgy reagáltak, ahogy csak a kanáriak tudnak.

Dani azt mondta:

Emlékszem, a testvérem velem repült Barcelonába, és taxival kellett mennünk edzésre, mert egyikünknek sem volt jogosítványa. A koronavírus-járvány ideje alatt volt, ezért már átöltözve kellett megérkeznünk. Én tehát egy teljes Barça-edzőfelszerelésben ültem egy teljesen átlagos taxi hátsó ülésén, és a Joan Gamper felé tartottunk.

Kiszálltunk, én pedig odamentem a biztonsági őrhöz:

Az őr intett, hogy mehetek, nekem pedig fogalmam sem volt, merre kell mennem. Amikor kinyitottam az ajtót a játékosok területére, találjátok ki, kit láttam meg elsőként. Tényleg ő volt az első ember, akit megláttam.

Leo.

Ott állt előttem. Tényleg.

Gyakorlatilag megszólalni sem tudtam. Próbáltam bemutatkozni. Fogalmam sincs, mit mondtam.

Ő csak elmosolyodott, azt mondta, nyugodjak meg, és menjek be az öltözőbe.

Vicces, mert Trincaóval egyszerre érkeztünk, és az első néhány napban edzés után csak az edzőteremben maradtunk, mert túlságosan zavarban voltunk ahhoz, hogy bemenjünk az öltözőbe ezek közé a legendák közé – Busquets, Piqué, Jordi, Leo.

Csak álldogáltunk ott, és úgy tettünk, mintha örökké nyújtanánk. Soha életemben nem voltam még ilyen hajlékony. Felüléseket csináltunk, újra meg újra bekötöttük a cipőnket, üldögéltünk, és arról beszélgettünk, mi történt aznap az edzésen. Egyszerűen csak ámuldoztunk, hogy egyáltalán ott lehetünk.

Aztán egy nap Leo elsétált mellettünk, és valószínűleg rájött, mi folyik itt.

Leo bevitt minket az öltözőbe, és megmutatta, hova üljünk. Olyanok voltunk, mint két kiskutya.

Örökké hálás leszek neki ezért. Leo és Jordi oldották a feszültséget, és mellettük azonnal otthonosan éreztük magunkat.

De akkor még nem tudtam, hogy maradhatok-e, vagy kölcsönadnak. Őszintén szólva az edzéseken teljesen otthon éreztem magam. A labdabirtoklásos gyakorlatoknál villámgyorsan járt a labda. De az a helyzet, hogy amikor zsenikkel játszol, a labda mindig pont a lábad elé érkezik, tökéletes sebességgel. Ők mindent megkönnyítenek.

Úgy éreztem, nagyon jól megy a játék, de ez a Barça. Ránézel a keretre, és azt gondolod: ”Tényleg elég jó vagyok én ide?”

Aztán egy nap Koeman behívott az irodájába. Azt mondta, maradok, és a szélen vagy a középpályán is játszhatok.

Próbáltam nagyon higgadt és profi maradni. Kezet fogtam vele, aztán emlékszem, megfordultam, kiléptem az irodából, és ott volt a legnagyobb vigyor az arcomon.

Visszamentem a lakásomba, felhívtam a szüleimet, és együtt jól kisírtuk magunkat.

Ez nekünk nem egyszerűen egy nagy klub. Ez a Barça. Benne van a családunk vérében.

Apám emlékeztetett arra az ígéretre, amit még gyerekként tettem neki. Tudjátok, mindig is egy kicsit szétszórt voltam. Amikor edzésre mentünk, rendszeresen otthon felejtettem a stoplisomat, a sípcsontvédőmet vagy valami mást. Én már fejben a meccsen jártam. Néha apámnak egészen hazáig vissza kellett vezetnie, hogy elhozza, amit otthon hagytam.

Ezért mindig azzal viccelődött:

Ez volt a mi megállapodásunk.

Amikor megtudtam, hogy maradok, azt mondtam:

Azóta minden egyes nap hihetetlen.

Amikor még csak egy kisgyerek voltam a ”VIP-teremben”, mindig azt képzeltem, hogy a Camp Nouban gólt lövök. Most pedig a valóságban is megtehetem.

Tudjátok, mi az igazán menő? Amikor gyerek vagy, kialakítasz a fejedben egy képet arról, milyen lesz majd, amikor a lelátó emberei egyre magasabbra és magasabbra érnek, egészen az égig. A képzeletedben a tömegnek nincs igazán arca, csak egy elmosódott massza.

De a valóságban, amikor gólt lősz, és elindulsz a szögletzászló felé, tényleg belenézhetsz a lelátón ülő culék arcába. Az igazi emberekébe, akik ugrálnak, ünnepelnek, és látod rajtuk, mennyit jelent nekik.

Olyan, mintha a saját családom nézne vissza rám.

A ”bolondok”.

Az első néhány alkalommal, amikor a koronavírus-járvány után visszatértek a szurkolók, és gólt szereztem, fogalmam sem volt, mit csináljak a kezemmel. Amikor még a Las Palmasban játszottam, a családom mindig azzal ugratott, hogy gólszerzés után kidugom a nyelvem. Észre sem vettem, hogy csinálom. A tudatalattimból jött.

Ezért arra gondoltam:

Úgyhogy csak futottam a szögletzászló felé, széttárt karral. Fogalmam sem volt, mit csináljak.

Tudjátok, amikor a FIFA-ban gólt lősz, és választhatsz egy gólörömöt, de nem tudod, melyiket? Na, én pont így voltam.

Amikor odaértem a szögletzászlóhoz, csak arra tudtam gondolni:

Amikor egy szünetben hazamentem, a családommal ültünk, és ők – ahogy csak a kanáriak tudják – azt mondták:

Ekkor adtak ihletet a falakon lévő képek.

A Tasca Fernando bejárati falán rengeteg régi fénykép van. Anyám a konyhában, szakácskötényben, ahogy a legjobb solomillót készíti. A nagybátyám stand-up közben, mikrofonnal a kezében. Apám fültől fülig érő vigyorral, ahogy magasba emeli a Bajnokok Ligája-trófeát. A nagyapám pedig ott áll, mosolyogva, öltönyben, Barça-nyakkendőben, és rajta van a világ legmenőbb szemüvege – sötét lencsés, régimódi, pont olyan, mint egy filmsztáré.

Szóval amikor gólt szerzek, és azt látjátok, hogy úgy teszek, mintha távcsőbe néznék, valójában nem távcső az.

A nagyapám szemüvegét veszem fel.

A gólörömöt azonnal apámnak ajánlottam, mindazért, amit értem tett. Egyben az egész családom előtt is tisztelegni akarok vele.

Azt mondom nekik:

Tudjátok... apám mindig azt mondja, hogy ha a nagyapám itt lenne, és látná, hogy a Barçában játszom, valószínűleg szívrohamot kapna.

Haver, bárcsak...

Szerintem a legmerészebb álmaiban sem gondolta volna, hogy az unokája egyszer világbajnok lesz.

Vicces, mert bármennyit is ugrattuk egymást a családban egyik klubbal vagy a másikkal, amikor együtt vagyunk a válogatottban, az valami egészen különleges. Spanyolországban a futballtól teljesen megőrülünk. Tényleg. De össze is hoz minket.

Egész nyáron láthattátok, ahogy a csapat és az egész ország egy emberként állt mögöttünk.

Minden játékos azt tette, amit kértek tőle, hogy megnyerjük a világbajnokságot, és megmutattuk a világnak, milyen karaktere van a spanyol futballnak.

Szürreális kimondani, de mi vagyunk a világbajnokok.

Hogy a döntő után kivihessem apámat a pályára, és úgy rúghassak vele tizenegyest, hogy ő áll a kapuban...

Nem. Erre egyszerűen nincsenek szavaim.

Feláldozta a saját álmát, hogy életben tartsa a családi vállalkozást. Keményen dolgozott azért, hogy én kimehessek, és egyszerűen csak gyerek lehessek: egész nap focizhassak, szabadon.

Most már azt mondhatja:

Mi adhatna ennél többet, ha nem a futball?

Soha nem felejtem el a madridi ünneplést, amikor láttam, hogy az egész ország egyetlen vörös tengerként áll össze... Kétmillió ember, együtt, és mindannyian életük egyik legszebb napját élik át.

Ez az érzés olyasmi, amit nem lehet pénzen megvenni.

Esküszöm, még a nagyapám is megszegte volna a saját szabályát, és eljött volna Madridba ünnepelni velünk azon a napon.

Valószínűleg most is odafent van a mennyországban, és egész nap a futballról beszélget a haverjaival. Egy rakás öreg fickó üldögél együtt, pohár borral a kezében...

Nagyapa, köszönöm, hogy belém oltottad a futball iránti szeretetet. Lehet, hogy már nem vagy itt, de továbbra is ott vagy velem a csapatomban.