Luka Modrić, a szent hadvezér

Luka Modrić nagy focista. Valójában focistai nagyságán mit sem változtatna, ha nem ő szakította volna meg a Messi-Ronaldo korszakot hivatalosan is, de még ez is a helyére került, amikor az összes többi 2018-as egyéni elismerés után az Aranylabdát is átvette december 3-án Párizsban, a Grand Palais üvegkupolája alatti csillogásban. 

A horvát varázsló azért megkerülhetetlen személy, mert a világ egy új szeletét tudta behozni a fociba Cristiano Ronaldo eposzi hőstettei, Messi és a labda lírai vonzódása, Ramos fejesgól-drámái, Ronaldinho életvidám rajzfilmfigurája, Zidane tragikus utolsó felvonásai, az igazi Ronaldo varázsmeséje, Maradona mágikus realizmusa és Pelé réges-régi mítosza mellé. Modrić sci-fijének megjelenése alátámasztja azt a meggyőződést, hogy a labdarúgás azért nem termelte még ki az emberi kultúra teljes belső leképezését, mert csak századannyi ideje volt eleddig.

Modrić szerepe besorolhatatlan a hagyományos posztok közé, rá egyedül jellemző módon vegyít játékelemeket a saját tizenhatosánál minden idegszállal tökéletesen kivárt megelőző szereléstől az ötven méterrel odébb külsővel dobott hanyag kulcspasszokig. Közvetlenül nagyon nehéz kimutatni a meccsekre gyakorolt hatását, ami inkább a hiányával mérhető: az odaigazolása óta eltelt hat idényből (eltekintve a hetedik, kollektíven elengedett szezontól, amin a vb-meneteléstől kifacsarva vett részt) csak kétszer nem nyerte meg a Real Madrid a Bajnokok Ligáját: az elsőben a lassú beilleszkedése miatt nem volt fix kezdő, a harmadikban pedig sérült volt a kieséses szakaszban. Ha az aprócska, kedves, félszeg zseni a pályán van, Európa sztárcsapatai tehetetlenek. Modrić kiválóan szimbolizálja korunk tudományát, ami a legtöbbet már nem a részletekig kidolgozott szakterületek további pár százalékos javítgatásától várhatja, hanem a távoli elméletek frappáns összefésülésétől, ahogy ezt a Liverpool elemzői is vallják. Ezeket az erőfeszítéseket is szinte lehetetlen önmagukban helyesen értékelni, de az világosan látszik, hogy egy társadalom szellemileg és anyagilag is szegényebb marad modern tudomány nélkül — még akkor is, ha technológiailag naprakész.

Karl Friston idegtudós jól példázza ezt. Megbízható szakemberként a ‘90-es évek óta fejleszt agyi képalkotó eljárásokat, amik addig hozzáférhetetlen betekintést nyújtottak az emberi agy működésébe, és így számtalan felfedezéshez szolgáltak eszközül. Ez ésszerűen gazdaggá és elismertté tette, de ő maga azt vallja, hogy ez csak kenyérkereset, az igazi alkotása nem ez. Van egy elmélete, ami a termodinamika hőskorából, Helmholtztól származó tisztán fizikai szabadenergia fogalmat elvonatkoztatva és továbbértelmezve magyarázza a sejtek ciklusaitól az emberi viselkedésen keresztül az evolúció tapogatózásaiig az élet minden jellegzetességét. Noha még senki nem mutatta meg elsöprően az igazát vagy a hasznát, ez az elmélet ajándékozza büszkeségét kisfiúsan szégyenlős mosollyal az alkotóját, amit nem tud palástolni, majd ráébred, hogy tulajdonképpen nem is akar, és belefeledkezik. A labortechnikai hozzájárulása nem vált ki belőle hasonlót, ahogy a Modrićot egyszerű focistaként kezelő kérdések is azért szülnek kedves, de kényszeredett reakciókat és válaszokat, mert nem veszik figyelembe a játékának teljes összetettségét. Erről nyilvánvalóan ugyanazzal az őszinte örömmel beszélne, mint ami akár egy egyszerű BL-csoportmeccs melegítésénél tölti el a labda lábbal érintésének varázsától, pedig ezt éppúgy ezredszerre csinálja, mint Friston az elméletének magyarázását.

A kivetítők előtt a sörüknek és a stúdiókban a kivetítők előtt sörözőknek magyarázó ex-focisták egy valamit biztosan kiemelnek Modrićcsal kapcsolatban; ő a csapatainak agya és szíve, és az ő szíve egy oroszláné. 

A szív fajfüggetlenül fontos szerepét Friston elmélete annak tudja be, hogy az élet ciklikusságba van kényszerítve. Bármilyen életforma ugyanis részeinek a számtalan elképzelhető állapotából csak relatív kevésben életképes, tehát ha hosszan akar élni, akkor törekednie kell ennek a kis élhető régiónak minél többszöri bejárására, lehetőleg kiszámítható, szabályszerű módon. Tikk-takk. Ennek a törekvésnek a szervi megjelenése a szív a magasabb rendű állatoknál, és a labdabiztos középpályások ritmust adó tévedhetetlen passzai a magas szervezettségi szinten álló focicsapatoknál. 

Persze egy egyesítő elméletben az agy is egy általános és szükségszerű funkciónak az ember speciális esetére alkalmas megvalósulása. Mi ez a funkció? A sejt, szerv vagy szervezet környezetének nem is kell kegyetlennek lennie, hogy fenyegetést jelentsen. Mivel az életképes régió parányi, ezért szinte minden vak löködés, véletlen behatás az életképtelen irányba mozdítja el a rendszert. Az életnek ez ellen fel kell készülnie, amihez tudnia kell, mi veszi körül. Persze ekkor is érhetik váratlan események, meglepetések, amik tehát hátráltatják az életfunkciókat. 

Az élet egyetemes szervezőelve Friston szerint pontosan ezeknek a meglepetéseknek a minimalizálása. Ez a szabadenergia-elv; a matematikába öntött meglepetés, a szabadenergia minimalizálása. Másképpen: a cél, hogy minél közelebb legyen a világ viselkedése ahhoz, amit várok tőle. Ezt kétféleképpen lehet elérni: a külvilág folyamatosan javuló modellezésével, illetve a modellek jóslatainak célzott beteljesítésével. Az emberi egyén szintjén ezeket hívjuk tanulásnak, gondolkodásnak illetve cselekvésnek, mozgásnak. Az agy tehát nem csak felfogja az érzékszervek jeleit és általuk javítgatja a elképzeléseit a világról, hanem ha hatalmában áll, a világot hozza közelebb az elképzeléseihez egy kimondott szóval, vagy egy kenyér felszelésével. Ezzel a szétválaszthatatlanul kettős szerepű modern agyképpel láthatjuk, miért nem az edzők elemző, adatgyűjtő, célkijelölő, feladatszervező, parancsosztó szerepe az agy. Ez inkább az elme homályosabb, mélyebb fogalmának felelhet meg. 

Az agy a pályán van, folyamatosan értékeli és újrafogalmazza a felfogását az őt körülvevő világról, és a labdán keresztül befolyásolja annak viselkedését saját elképzelése szerint. Az agy tehát Modrić.

Agy és szív. Bármelyik írásos civilizáció a kettő egyikét tartotta a test urának. Miért nem világos hát mindenki számára, hogy a pöttöm horvát tízest kell kiiktatni? Ez első pillantásra nem is tűnne lehetetlen feladatnak, hiszen ő nem abból a túlvilági anyagból van gyúrva, mint mondjuk Maradona, aki egy egyedül eldöntött világbajnoki negyeddöntő és elődöntő után a döntőben, amint a ráállított Matthäus először kivette könyökét a tüdejéből a 84. percben, három ember közül mindent eldöntő gólpasszt osztott ki a saját térfeléről. 

Modrić nem így, fizikailag megfoghatatlan, hanem a szerepe szerint. Olyan áttételes hatása van a meccsre, hogy az nem korlátozható, mert a közte és az eredményjelző közti sok lépés mindig kínál egy kerülőutat, amivel célba tudja vinni akaratát. Ilyen a labdaszerző-zseni, N’golo Kanté is, akinek a vb-döntőn kifejezetten pocsék meccse volt, de ezt nem a horvátok érték el, egyszerűen rossz lábbal kelt fel aznap. Az a különbség kettejük között, hogy míg Kanté csak elfojt egy területet, és ennek a hatásai befolyásolnak egy meccset, addig Modrić maga a szerteágazó hatás.

Egy focicsapat életben maradását egyetlen dolog biztosítja, a győzelem. Ha nincs győzelem, a szezon közben széthullik az öltöző, az év végén szerteszéled a csapat. Az ellenfélre ugyanez igaz, ez egy laboratóriumi tisztaságú evolúciós alaphelyzet; az életképes győz, és aki nyer, az marad életben. A focicsapat-lénynek nincs hát más dolga, mint életképesebbnek bizonyulnia az ellenfélnél, azaz a szabadenergia-elv szerint kevesebb meglepetésben részesülni. 

Ennek egyik módja, hogy a meccs helyes felfogásával, és az annak megfelelő akciókkal a saját meglepetéseit csökkenti, ahogy ezt korábban láttuk. De a másik, hogy váratlan húzásokkal az ellenfélét növeli. Természetesen a kettő együtt hatékony, ezért kényszeríti az evolúció az életet komplexitásra: a kockás füzet élettelen egyhangúsága és a sistergő rádió élhetetlen zavara közötti határra, ahol egy sikeres focicsapat is tartózkodik. Modrić egyedisége abban áll, hogy ő személyében egyesíti a káoszt köpő rendet. Megbízható, mégis kiszámíthatatlan.

Versenyhelyzetben kijön a legkegyetlenebb darwini törvény: a legkisebb különbség is elválasztja a kihalást az életben maradástól, a vereséget a győzelemtől. 

A 2017-es Bajnokok Ligája döntőben egy homályba lőtt eladott labda száll el Modrić feje felett. Ő dühöngés helyett körülnéz, hogy a védő hova adhatja le egyből, és már letámadja a várható célpontot, mielőtt a fejes megtörténne. Az elcsípett labdát otthagyja a társnak, megérzi a védő megoszló figyelmét, és nekilódul. Még gyorsan középre néz, majd levág egy huszonöt méteres sprintet, elcsípi a passzt ötven centivel a vonal előtt, és a három világklasszis védő összes ezalatti mozgását látatlanul is tökéletesen kikövetkeztetve a berobbanó Ronaldo lába elé teszi a labdát. 

Ennyin múlik egy félmilliárdos nézettségű kiélezett döntő. Modrić egy lépéssel előrébb gondolkozik, a meglepetést kihasználva azonnal cselekszik, és a zavart ellenfél máris ott fekszik kiterítve.

Modrić az idővel is dacol. A 2010-es Aranylabda szavazáson felháborítóan csak második helyen végző Andrés Iniestához gyakran hasonlítják az alacsony termet, a labdaügyes játék és a jóravaló fizimiska miatt. Mégis a spanyol professzor már Japánban vezet le, míg a csupán egy bő évvel fiatalabb horvát világbajnoki döntőbe vezette be az országát, és felért a focivilág csúcsára. Az ugyancsak hatalmas fizikai igénybevétel ellenére úgy tűnik, a kiégés elsősorban szellemi. Iniestát jobban leharcolta a húszéves korától állandó Bajnokok Ligája-meccsek pszichés terhelése, mint Modrićot a jugoszláv háború minden dühét a pályára vivő bosnyák és horvát liga hentesüzeme. De az örök óvodásdivatú frizura apostola egy más értelemben is kortalan. Akárcsak egy jó sci-fi, nem csak a legújabb tudományából mutat nekünk valamit, hanem a legrégebbiből is.

Az athéni filozófus, Epikurosz a mértéktartó élvezetekről és a világ atomi felépítéséről tanított a nők és rabszolgák számára is nyitott, tengerszél járta kertjében. Szerinte a végtelen űrben elhelyezkedő atomok meghatározhatatlan számú módon kapcsolódhatnak össze, és az ebből fakadó változatosságban rejlik az értéke mindennek, nem pedig az azonos ismétlésében. Az öreg bölcselő elégedetten látná, hogy az begyakorolt ziccerekből, tizenegyesekből egyhangúan gólt gyártó gépek hisztérikus ünneplése helyett a világ pajzsra emel egy mélyről induló fickót, aki a képernyőkön keresztül is emlékeztet minket, hogy a “tér létezik” - pusztán azzal, hogy milyen sokféleképpen képes kihasználni a középpálya és a gólvonal közötti tér szabadságát. 

Ő, aki azt tartotta, hogy az ember butaságának és rossz döntéseinek oka a halál utáni léttől és az istenektől való félelem, milyen büszke lenne az elcsigázott Modrićra, amikor kirívó technikai hibája után azonnal az eladott labdával meginduló futógép után iramodik és tisztáz, majd picivel később az előbb még dadogó ólomlábaiban ismét megbízva ragyogó passzt külsőz a társához. Egy focista élete a labda, annak elvesztése egy pici halál, de a horvát nem buta, hogy hagyja az ettől való félelmet visszafognia őt, ha egyszer tudja, hogy mit kéne tennie. 

A szponzoroknak és a könnyen imádható bálványokra éhes fogyasztóknak, tehát a focit szervező isteni erőknek nem kedves Modrić eladhatatlanul csúnya arca. Az istenek haragjától való tartásnak azonban semmi nyoma nincs abban a ráhagyó legyintésben, tehetetlen kartárásban és derült mosolyban, amit az őt véglegesen világsztárrá tévő gála előtti szmokingpróbán kaptak el.

A legnagyobb focistákkal ellentétben nem minden kisfiú fog Modrić legendáját az ábrándjaival százszor végigtapogatva felnőni, már csak azért sem, mert ő nem alkalmas arra, hogy félszázadra ikonná merevedjen. De az a kevés, aki igen, sokkal jobban kész lesz a 21. századra, ami az intelligencia mibenlétéről fog szólni, és amit csak az ataraxia derűs, nyugodt szellemi közönyével lehet majd kezelni.