A PSG 12 év alatt eljutott oda, hogy sztárok igazolása helyett csapatot érdemes építeni

2019-ben – a Manchester United elleni Bajnokok Ligája-bukta után – azt mondta, „hiányzott belőlünk a karakter és a fegyelem”, 2021-ben azt kívánta, hogy a világ legjobbjai „ne szívességből igazoljanak Párizsba”. Mire eljött 2022, keményebbre hangnemre váltott: „itt az idő véget vetni a flitteres időknek” és hogy „a bling-blingnek vége”. Khelaifi idén már nem is adott interjút francia lapnak, helyette a Braga felvásárlása kapcsán a portugál Recordnak nyilatkozott. „A PSG-nél új ciklus kezdődik”, szólt a mondás.

Ha végignézünk a Párizson, valami tényleg megváltozott – vagy épp változóban van. Nemcsak, hogy egy nyár alatt megváltak Lionel Messitől és Neymartól, de egyúttal sem Erling Haaland, sem Jude Bellingham, sem Harry Kane nem érkezett a helyükre. A katari Qatar Sports Investment 2011-es megjelenése óta a PSG most először mintha nem a „Dream bigger”-szlogen szerint élne. De hogyan jutottak erre a döntésre?

A fordulópontot a 2021/22-es szezonban kell keresni. A katari tulajdonosnak ez volt az utolsó lehetősége arra, hogy a világbajnokság előtt összevásároljon egy Bajnokok Ligája-győztes csapatot, és érezhetően mindent egy lapra tettek fel: Achraf Hakimi, Sergio Ramos, Georgino Wijnaldum és Gianluigi Donnarumma megvétele után szinte a semmiből pottyant az ölükbe Lionel Messi. Tavasszal viszont érkezett a menetrendszerű összeomlás, pár perc alatt az épp vízen járó Real Madrid intézte el őket a Bajnokok Ligájában.

A széljárás ekkor fordult meg. Khelaifi megtartotta a flitteres-beszédét, kirúgta az edzőt, Mauricio Pochettinót, majd a konfliktusok elől ugyan nem elmenekülő, de inkább telefonkönyvpolitikát folytató szakmai igazgatóját, Leonardót is. A helyére a Real Madridot és a Monacót megjárt Luis Campost nevezte ki, aki magával hozta azt a Christophe Galtiert-t, akivel Lille-ben verbuvált össze francia bajnok csapatot. Campos ugyanakkor súlyos pakkot örökölt.

A PSG-nek – bármilyen furcsa is leírni, de - akkoriban mindössze 4 támadója volt: az első 3-at mindenki ismeri. A negyedik Hugo Ekitike volt, az ötödiket, Pablo Sarabiát évközben elküldték. A három támadó együtt tette ki a PSG bérkeretének 48%-át. A problémát nemcsak az jelentette, hogy Messi, Neymar és Mbappé lekorlátozták a csapat játékát azzal, hogy a védekezésben alig vettek részt, hanem hogy pénzügyileg mérhetetlen béklyót jelentettek. Campos rájött, hogy nemhogy új paklit nem tudott kérni, de a kártyáin is legfeljebb csak keverni tudott.

Mbappé tavasszal a Bayern München elleni odavágón sérülten szállt be. A visszavágón a következő játékosokat cserélték be: Juan Bernat, Warren Zaire-Emery, Hugo Ekitike és El-Chadaille Bitshiabu (a Bayern eközben Sadio Manét, Leroy Sanét, Joao Cancelót és Serge Gnabry-t hozta be). A PSG szezonja olyannyira pocsékra fordult, hogy csak a naptári évet nézve elbukta volna a bajnokságot. A kegyelemdöfést a katariak szomszédai, az Egyesült Arab Emirátusok vitték be azzal, hogy saját befektetésük, a Manchester City végre elhódította történetének első Bajnokok Ligáját. Katar egy világbajnoki rendezéssel vigasztalódhatott.

Így jutottunk el az mostani nyárhoz, ahol Khelaifi valami mást is mondott. “Idén nem az eredményekre fókuszálunk, hanem a teljesítményünkre és a játékstílusunkra” – amivel átvitt értelemben elismerte, hogy csak nevekből nem lehet csapatot összerakni, kimondatlanul meg arra utalt, hogy a helyzet pénzügyileg és szakmailag is fenntarthatatlan lett.

A PSG hagyta leketyegni Messi szerződését, jó pénzért túladott Neymaron és Marco Verrattin, amivel a heti bérkeretüket 6,9 millió euróról 6,1 millióra sikerült csökkenteniük. A csapat átlagéletkora majdnem egy teljes évet csökkent. Tavaly 37 fős keretet tarottak fent, idén csak 31 főset – ami így is sok, de az elmozdulás azért érzékelhető.

Camposék tudják, hogy a sikeres csapatok nem 11 játékossal nyernek címeket, hanem többel. Európa nagyjai (Real Madrid, Barcelona, AC Milan, Inter, Manchester City) közül tavaly szinte mindenhol akadt 15 játékos, akinek összegyűlt legalább 1300 játékperce a hazai bajnokságában. A PSG-nél ehhez képest csak 13 ilyen játékos volt. Tavaly ennek is köszönhették, hogy a célegyenesre szó szerint elfogytak.

Messivel és Neymarral is kevés volt a támadó – nélkülük viszont szinte kongtak a helyek Kylian Mbappé körül. A most szerzett Marco Asensio szélsőként és hamis kilencesként is bevethető, Lee Kang-In a cselezőkészségével és lendületével tud kitűnni, Ousmane Dembélé szélsőként tud veszélyt teremteni, Goncalo Ramos pedig hagyományos befejező centerként vetette meg a lábát a Benficánál.

A PSG-nek Sergio Ramos és Bitshiabu eladása után muszáj volt megerősítenie a védelmét: Milan Skriniar és Lucas Hernandez pedig ésszerű döntésnek tűnnek, utóbbi ráadásul belső- és szélső védőként is használható. A középpályán eddig mindig akadtak jó labdajárató és nyomástűrő játékosok (Marco Verratti, Leandro Paredes), gereblyéző és biztosító profilokból már kevesebb – Manuel Ugarte ez utóbbira megoldás.

A Lyontól megvett Bradley Barcola tehetségét senki nem vitatja és a jövőben jelentős veszélyt jelenthet a széleken, de a megszerzése inkább tűnt piaci lehetőségnek amiatt, hogy a Lyon pénzügyi gödörbe került. Randal Kolo Muani első ránézésre túlárazott és redundáns, de a PSG oldaláról nézve ez előremenekülési kísérlet is lehet a Kylian Mbappé-utáni időkre.

Az új igazolások Luis Campost dicsérik. Ránézésre úgy tűnik, vége az olyan időknek, amikor az „MNM” a társaiktól elszakadva flangált a pálya túloldalán – viszont az igazsághoz hozzátartozik, hogy az új nevek döntő többsége az európai szuperügynök, Jorge Mendes kötelékébe tartoznak. A PSG jelenlegi keretéből Keylor Navas, Danilo Pereira, Vitinha, Manuel Ugarte, Marco Asensio, Warren Zaire-Emery, Fabian Ruiz és Bradley Barcloa is a Gestifute nevű cég szolgáltatásait veszik igénybe.

Ha a keret az elmúlt évek legkiegyensúlyozottabb PSG-jének tűnik, nem szabad elfelejteni, hogy Campos tavaly mellényúlt Renato Sanches (még egy Gestifute-ügyfél) vagy Carlos Soler leigazolásával. A súlypontokat és a neveket tekintve viszont egyértelmű, hogy a korábbi sportfelelős, Leonardo ilyen őrségváltást nem vezényelt volna le.

A PSG július elején mutatta be új edzőjét, Luis Enriquét, még azelőtt, hogy átszabták volna a keretet. A kérdés csak az volt, hogy milyen játékosokat fognak igazolni: olyanokat, akik az ő játékelképzeléseihez illenek, vagy olyanokat, akik a mindenkori edzőtől függetlenül tudnak működni? A válasz az, hogy valahol a kettő között.

Spanyolország a legutóbbi vb-n 1000-szer passzolt Marokkó ellen. 10-ből 9-szer újrajátszva valószínűleg továbbjutottak volna ellenük, de Katarban végül kikaptak és Marokkó jutott tovább. Néhány hónappal később Luis Enrique Párizsa az első bajnoki meccsén 1002-szer passzolt a Lorient ellen, 72%-ban birtokolta a labdát... és a meccs 0-0-ra végződött. Luis Enrique alig pár hét alatt meghonosította a stílusát, nem meglepő módon hasonló eredményekkel.

Labdával egy 4-3-3-ból indul ki, ahol a két magasabban helyezkedő belső középpályás közül Vitinha Kylian Mbappéval váltogatja a helyét: hol balszélre fut ki, hol a félterületben marad, a jobbon Zaire-Emery ellenféltől függően változtatja a helyét. Egy agresszívebb csapat ellen mélyre lép vissza labdákat kérni, egy behátrálóbb ellen viszont egyedül hagyja Ugartét a középpályán.

Luis Enrique nem mentes az ellentmondásoktól. A Pep Guardiolától örökölt, labdatartásban a végletekig elmenő Barcelonát direktebbre és célirányosabbra szabta, a spanyol válogatottnál viszont mintha dogmák szerint élt volna. Kiebrudálta a védelemből Sergio Ramost, megrögzötten ragaszkodott két bal lábas belső védőhöz (Aymeric Laporte, Pau Torres), a kapusoknál pedig David De Gea és Kepa Arrizabalaga kiszanálása után Unái Simón mellett tette le voksát, mondván, ő a legügyesebb lábbal.

A PSG-je egyelőre se nem dogmatikus, se nem hasítóan direkt. Nincsenek megiramodások, a labdaszerzés után jellemzően biztonságba helyezik a labdát egy visszapasszal, amivel időt nyernek, hogy felvegyék a pontos alakzatot. Donnarumma köztudottan nem jó lábbal, mégis ő kezd, a szélső hátvédei közül pedig Hakimit sokáig lent tartja és csak akkor engedi felfutni Dembeléhez egy elékerüléssel, ha sikerült átterelni az ellenfelet a másik oldalra. Marco Asensio mintha a saját spanyol válogatott tribute-koncertjét adná: center pozícióból visszalép labdákat kérni.

Védekezésben még gyorsabban sikerült elsajátítani a Lucho-féle tanokat. Tavalyhoz képest sokkal hamarabb ugranak az ellenfélre (PPDA-mutatójuk 11,01-ről 8,41-re esett vissza, vagyis kevesebb passzt engednek meg az ellenfélnek, mielőtt megpróbálnak labdát szerezni). Bár nem egy közvetlen mutató, de gyorsabb visszatámadásuk eredményeképp sokkal többet birtokolják a labdát: tavaly még átlagosan 60,9%-ban tartották maguknál, és most 72,5%-nál áll (bár a merítés még kicsi és dominánsabb ellenféllel sem volt dolguk). A PSG stílusban jelenleg közelebb áll a Luis Enrique-féle spanyol válogatotthoz, mint a Luis Enrique-féle Barcelonához.

Labda nélkül több módszert szoktak használni. Négy védő és két belső középpályás ellen 4-4-2-ben zárnak vissza, ahol Mbappé és Asensio támadnak ki a belső védőkre. Háromvédős rendszerek ellen viszont Vitinhát hátrarendelik, és Mbappé, Asensio, valamint Dembele lépnek ki a védőkre, miközben Zaire-Emery magasan tapad az ellenfél középpályására. A létszámbeli eltolódást gyakran azzal oldják meg, hogy Lucas Hernandezt felhúzzák a középpályára, hogy ne maradjon őrizetlen játékos az ellenfélnél.

Ha léteznek Luis Enrique-féle típushibák, azok a PSG-nél is kitapinthatók: beseggelő ellenfél ellen a PSG sokáig falnak ütközik és nehezen tud áthatolni. Gyakran építenek Hakimi felfutásaira, ami sokszor csak akkor következik be, ha sikerül a bal oldalról átbillenteni a támadásokat az ő oldalára.

A francia bajnokság nem egy némethez hasonló intenzív, rohanós liga, kergetőzés helyett sündisznózni szokás, ezért egyelőre nem tudni, hogy Manuel Ugarte mennyire hozható zavarba nyomás alatt – a sejtés az, hogy agresszív presszing ellen ki lehet kényszeríteni belőle hibákat. Ironikus módon pont egy Marco Verratti-kaliberű labdabiztos, nyomástűrő játékosra lenne szükségük a biztonságos labdakihozatalokhoz.

El-Khelaifi mondott még valamit 2022 nyarán. “A célom a következő évekre, hogy csak párizsiak legyenek a csapatunkban. A környék legjobbjai megérdemlik, hogy a PSG-ben játsszanak. Ez a célunk” – ami persze lehet szép PR szöveg, de lehet csak egy reakció volt arra, hogy Párizsban kevés játékos tudott igazán gyökeret vetni.

Bár nem lehet tudni, hogy Kylian Mbappé meg fogja-e hosszabbítani a jövő nyáron lejáró szerződését, de elnézve Randal Kolo Muanit, Ousmane Dembélét, a PSG-nek három olyan támadója van, akik egyszerre francia és párizsi származásúak. Az átszabott PSG-nek ez egy alulértékelt vonása, ami sokakat emlékeztet egy korábbi projektjükre.

Valamikor a francia válogatott 1998-as világbajnoki győzelme után a párizsi vezetők eldöntötték, hogy a külvárosokban szeretnének ők lenni az első számú klub, ezért meghirdették a “projet banlieu-t", a külvárosok projektjét. Szinte egyidőben megvették Nicolas Anelkát (a saját nevelésű játékosukat, vissza a Real Madridtól) Stéphane Dalmat-t (nem akárkitől, a rivális Marseille-től), Peter Luccint, Bernard Mendy-t és Sylvain Distint. A csapat kezdetben remekül ment, rengeteg gólt rúgtak, Laurent Robert is elemében volt és Ali Benarbia nőügyei (aki úgy bukott le a felesége előtt, hogy hazahozott egy hotelszámlát két főről) sem zavarták meg az öltöző szentségét.

Aztán persze jött a beszakadás: Rosenborg elleni vereség, középmezőny-helyezések, majd Nicolas Anelka a személyes weboldalán (!) írt egy bejegyzést arról, hogy az edzőjének másképp kellene játszatnia a csapatot. A botrány odáig fajult, hogy elküldték az edzőt, a helyére Luis Fernandezt hozták, aki meg spanyol ajkúakat kért, így került Párizsba Mauricio Pochettino vagy Mikel Arteta. Aztán 2001 környékén bejelentettek egy 20 éves sihedert, akit úgy hívtak, Ronaldinho.

A PSG sosem lett a banlieu-k klubja. Akkoriban ez csak egy marketingfogás volt, egy elképzelt világ, amihez semmi kézzelfoghatót nem adtak. Viszont most, 2023-ben itt vagyunk, 12 évvel, megannyi sztár, konfliktus, földbeállás majdnem egy milliárd eurónyi pénz elköltése után, hogy Párizsban rájöttek, talán nem is olyan nagy baj, ha egy csapatnak helyi íze van.