A gyűlölet, ami nem is olyan régóta tart: a PSG-Marseille-ellentét története

Édesapámat – aki kamaszkoráig Franciaországban élt és azután is szorosan követte a napi eseményeket – valamikor 2013 környékén megkérdeztem arról, mit szól ahhoz, hogy hamarosan megnézhetünk egy Le Classique-ot, vagyis egy Paris Saint-Germain-Olympique Marseille meccset a televízióban.

„Egy micsodát?” – kérdezett vissza. Sosem hallott erről a kifejezésről. Tudta, hogy mi a "Derby du Rhone" (Lyon-Saint-Étienne), a "Derby du Nord" (Lille-Lens), a "Derby d’Alsace-Lorraine" (Strasbourg-Metz), a "Derby de la Cote d’Azur" (Nice-Monaco), de még a Celtico is megvolt neki (Rennes-Guingamp). A legnagyobb országos derbit viszont legfeljebb csak a nevéből tudta kikövetkeztetni.

Ami valahol érthető volt. Marseille sosem volt Párizs első számú, ádáz ellensége, mint ahogy a mostani klasszikusokon szeretik beállítani. Marseille-nek sosem volt igazán nagy szervezőereje országos szinten. Mint kereskedelmi központ, autonóm módon működtek addig, mígnem XIV. Lajos személyesen is levonult és abszolutista uralma alá vonta a várost. Mint társadalmi tömörülés, a bevándorlásnak következtében sokkal vegyesebb képet festett, mint a burzsoázia központjának számító Párizs. Politikai helyszínként pedig nem volt soha számottevő: se a francia forradalom egyik meghatározó tömörülését (azok Gironde-ból jöttek), se a II. világháború idején szervezett belső ellenállást sem onnan szervezték (hanem mindenhonnan, de leginkább Párizsból és Lyonból).

Marseille legnagyobb öröksége, hogy a forrdalom kitörése után a fővárosba küldött katonai csapat elénekelt egy lendületes hadi nótát, amit azóta is minden francia válogatott meccs előtt meg lehet hallgatni. Ennek a neve: Marseillaise.

De mi köze mindennek a focihoz? Nem sok. Csak ahhoz képest, hogy mégis mennyire úgy állítják be ilyenkor, hogy a "Le Classique" a főváros és vidék; a nép és a nemesség; a központ és az ellenközpont összecsapása, valójában ez az ellentét nem ennyire természetesen jött létre.

Már csak azért sem, mert a két csapat a történelemben először csak 1971-ben találkozott egymással. Az Olympique Marseille-t 1899-ben alapították, de Párizsnak – elsősorban a professzionalizálódást tűzzel-vassal irtó báróknak, köztük Pierre de Coubertinnek, az olimpiai játékok megalapítójának – nagyon sokáig nem jött létre egy igazán nagy labdarúgóklubja. Egy ideig meghatározó volt a kommunista örökségére büszke Red Star vagy a pontszerű sikereket elérő Paris FC, de egyik klub sem tudott hosszú távon megragadni. Párizsból hiányzott a táptalaj. Egészen 1970-ig, a Paris Saint-Germain megalapításáig, ami több klub összeolvadásából, kiválásából, majd újbóli egyesüléséből jött létre.

Az első Párizs-Marseille meccs 1971-ben olyannyira a feledés homályába merült, hogy akkoriban még egyetlen televíziós társaság sem közvetítette. A PSG ekkor jutott fel a bajnokságba, a Marseille pedig abban az évben nyerte meg a bajnokságot. A legnagyobb összetűzésre is 1975-ben került sor, amikor a fővárosi szurkolók egy kupameccsen be akartak rontani az öltözőbe és még a vendégcsapat buszát is megtámadták. A visszavágón aztán minden ugyanúgy megismétlődött, csak fordítva.

Franciaországban az ’50-es évek a Stade de Reims-ről szóltak a ’70-es évek a Saint-Étienne-ről szóltak, a ’80-es évek első fele pedig a Bordeaux-ról – a Marseille és a PSG története pedig ekkoriban, a nyolcvanas évek derekán vett éles kanyart. Két esemény alapozta meg a felfutásukat. 1984-ben elindult az azóta is működő kábeltelevíziós csatorna, a Canal+, 1986-ban pedig egy francia üzletember, Bernard Tapie szimbolikus egy frankért felvásárolta a csőd szélére sodródott Marseille-t.

A Marseille nem sokkal később bucira verte a mezőnyt: 1989 és 1992 köztött ők nyerték a francia bajnokságot, és még a nemzetközi színtéren is a világ élén álltak, eközben viszont a PSG átlagos látogatottsága mindössze 15 ezer fő volt, ami történelmi mélypontnak számított. Tapie felismerte, hogy ahhoz, hogy kereskedelmileg és sportszakmailag is előrelépjenek, nem fognak tudni egyedül érvényesülni. „Odafenn kurva unalmas volt az élet” – vallotta be Tapie a "Rivalité OM-PSG" c. könyvben.

1991-ben a francia bajnokságot addig közvetítő Canal+ felvásárolta a Paris Saint-Germaint. A klub későbbi elnöke, Alain Cayzac így emlékezett vissza azokra az időkre: „Tapie megkeresett minket azzal a céllal, hogy építsünk fel valamit a kettőnk ellentétére, amiből aztán mindenki profitálhat.” Az ajánlat win-win felállást jelentett: a Marseille-nek lett egy ellensége, aki ellen poziconálta magát és színesebbeé tette a naptárat; a PSG felkerült a térképére; a Canal+ pedig köszönte szépen, még több előfizetést tudott eladni. Spanyol (El Classico) és dél-amerikai mintára (Superclassico) létrejött a Le Classique, amit annak idején még nem így kereszteltek, egyszerűen csak OM-PSG / PSG-OM volt. A Google keresési találatai között is 2012 körül futott fel a kifejezés, a nagy Guardiola-Mourinho rivalizálás idején.

A klubok kezdetben csak játékosokat cserélt egymással: Jocelyn Angloma, Bernard Pardo, Bruno Germain (Valere Germain édesapja) váltottak mezt, ám ami kezdetben rivalizálásnak indult, hamar ellenségeskedésbe csapott át.

A csapatok között 1992 decemberében lejátszott meccset például nem is nagyon lehet meccsnek nevezni. Sokkal inkább mészárlásnak: a Parc de Princes gyepén 55 szabálytalanságot fújtak be, amiben a bravúr az, hogy a bíró egyetlen piros lapot sem osztott ki. Érdemes megnézni a rövid összefoglalót róla, a piros lapok hiányán túl az is csoda, hogy valakit nem vittek kórházba nyílt lábszártöréssel.

– írják a PSG-OM rivalizálásáról szóló könyvben. Valójában akkortól, 1992-től beszélhetünk valódi ellentétről a két csapat között.

A meccs jegyzőkönyve:

PSG: Lama, Llacer, Roche, Ricardo, Colleter, Le Guen, Guérin, Fournier, Valdo, Ginola, Calderaro (Weah sérült volt)Edző: Artur Jorge

Marseille: Barthez, Angloma, Boli, Casoni, Desailly, Di Meco, Eydelie, Deschamps, Sauzée, Pelé, Boksic (Völler a kispadon)Edző: Raymond Goethals

Ami ezután jött, az már a zsigeri gyűlölet kategóriájába tartozott, ami furcsa módon a francia válogatott életére is kihatott. Emmanuel Petit (aki ekkor a Monaco játékosa volt) beszámolója szerint az egyik összetartáson a marseille-i játékosok (Didier Deschamps, Marcel Desailly, Frédéric Di Meco) klánja odalépett hozzá és ismertették vele a közös együttélés szabályait. Laurent Fournier (ex-PSG-játékos) szerint az edzéseken többször is elhangzott OM-játékosoktól, hogy „ne passzolj neki”. Az ellentétek olyannyira megmérgezték a légkört, hogy sokak szerint ez vezetett ahhoz, hogy végül nem jutottak ki az 1994-es világbajnokságra, miközben olyan nevekkel voltak megáldva, mint Eric Cantona, Jean-Pierre Papin vagy David Ginola.

Olaj volt a tűzre, hogy a Marseille-től 1993-ban egy bundabotrány miatt megvonták a bajnoki címet, ám a 2. helyzett – és ezzel automatikus bajnok – PSG vezetése nem fogadta el a díjat: mint kiderült, nem elvi kérdésről volt szó. Azért nem fogadták el, mert tartottak attól, hogy ezzel túl sok Marseille-szurkoló mondaná le a Canal+ előfizetését.

Az évtizedek alatt aztán akadtak ikonikus pillanatok a csapatok találkozóiból. 1997-ben a Marseille-ben légióskodó Fabrizio Ravanelli a Holdról is látható szimulálással csikart ki tizenegyest. 2000-ben, amikor a PSG látogatott Marseille-be, az öltözőbe lépve iszonyatos ammónia szagot éreztek, ami miatt nem tudták használni az öltözőjüket, helyette a labdaszedők szobájában készültek fel a meccsre (a PSG kikapott 1-0-ra). Sokan emlékeznek azokra az időkre, hogy miközben Ronaldinho varázsolt a Parc des Princes-ben (3-0), edzője, Luiz Fernandez táncba fogott a technikai zónában. Később aztán Edinson Cavani mutatta meg a 92. percben, hogyan lehet lehűteni a marseille-i kedélyeket.

Ma este újabb PSG-Marseille összecsapást láthatunk, ezúttal Igor Tudor szívós és mégis kidolgozott csapata és Christophe Galtier kissé megtépázott, de így is Kylian Mbappéval felálló fővárosi emberei között. A szembenállás valós, ugyanakkor túlmutat a sportszakmai kereteken: a médiát jól ismerő üzletemberek hozták létre, elsősorban üzleti célból, mesterségesen.

Valójában talán sosem volt igazán sportszakmai szembenállás.